Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A Tandori-naprendszer – Tandori Dezső halálára

„S nem vár kivételes
nap. Ott sem tudom meg, milyen a célban.”
(Tandori Dezső: A holnap-is-nap)

 

Sétálni le a februári, kora esti szürkületben a Széchényi Könyvtárból, át a Várkert Bazáron. Le, oda, a Lánchíd utcába, a Tandori-naprendszer peremére. Leülni, felkelni, járkálni le-föl a Szaturnusz gyűrűin, az Öntőház-lépcsőn. Nevezni át magamban mindörökre. Gondolni tényleg bárkire azok közül, akik most valószínűleg Tandorira gondolnak. Arra gondolni, hogy most mindenki együtt rendült meg, aki olvasta őt valaha. Még egyszer: együtt, mindenki, aki olvasta valaha.

*

A monológ, amit Tandori Dezső mondott, kezdetektől a közeli Tandori-naprendszerből hallatszott ide hozzánk, s ekként őrült beszéd volt, de volt benne rendszer. Így (és talán ezért is) lett Tandori lírai énjének alteregója a dán királyfi, a hallgatag medvebocs. A Töredék Hamletnek – a többi, néma csend jegyében – egészen az elhallgatás limbusáig merészkedett el, hogy – eközben és aztán – felforgassa a magyar költészetet. Egyúttal Tandori fordított a saját látcsövén, a szikárság helyére a burjánzás lépett, és beköszöntöttek a mindent elmondás nehézségeinek évtizedei. Elkísérte Arthur Rimbaud-t forgatni a sivatagba, s az általa készített „werkfilm” nem kecsegtetett a lét illúzióival. A mosoly, amit az ittlét igenléseként magyarázunk folyton félre, s amit az Egy talált tárgy megtisztításától kezdve Tandori találékonysága, játékossága, ál-gyermekisége sokszor csal az olvasó arcára, mégiscsak egy állandó sír fölött ível át, amit ő maga ásott ki monogramja rajzával újra és újra.

*

A Lánchíd utcai Tandori-naprendszer az evilági szemlélő számára csupán egyetlen lakás, ám odabent mintha kisebb lett volna a klausztrofóbia, mint idekint. Míg ugyanezekben az évtizedekben Kertész Imrét a Török utcai szurdokszűkösség, addig Tandorit ez a Lánchíd utcai univerzumtágasság (is) tette világirodalmi rangú alkotóvá. Tandori mondatainak dermesztő belátásai úgy kopognak, akár dióverés egy koponyán, derűje pedig talán épp e felismerések ellenében született. Alkata, szemben mondandójával, nem volt tragikus. Fordítói életművének legnagyobb hősei és műveinek örök barátai elsősorban mégis és tehát azok, akik hozzáhasonlóan bebarangolták műveikben (s többen privát életükben is) a lét vesztőhelyét: Kafka, Musil, Woolf, Beckett, Plath, Bernhard.

*

Tandori a végletekig tűnt aszketikusnak, akár szövegimmanens szempontokra, akár munkamódszerre és –etikára utalunk. Az (ön)elvárását a kilátástalan munka és az örökkévalóság szabták meg. De jelen nem léte ellenére sem volt rabbiátus remete, nem nagy magányosként pózolt a maga teremtette rezervátum közepén. Inkább volt asztronauta, szkafander helyett kötött sapkában, aki újabb és újabb fényév közelséggel (mert mi lehet az ellentéte a madártávlatnak?) vizsgálta a tárgyát, tulajdonképpen Juhász Ferenc antipódusaként, a legszemélyesebb univerzummá tágítva beszélőt és horizontot. A beláthatatlan mélységű bagatellre alapítva világ- és életmodellt, mitológiát. Weöres Sándor tűnik a naprendszergazda Tandori legközelebbi rokonának a magyar irodalomból. Az ő fel- és befoghatatlan csiripelésük: szférák zenéje a végtelen űr keltette rémület hullámhosszán. Ha a világ Szpéró lenne.

*

Esterházy Péter ezt írta Tandori 75. születésnapjának alkalmából: „Ő is azok közé tartozik, akiket a hosszú, munkás, magányos estéken magam elé képzeltem (mit kerteljek, képzelek, se a hosszú, se a munkás, se a magányos nem változott), hogy ők is épp ott ülnek az asztaluknál, ott szöszmötölnek, vagyis baráti ablakok fényei szövik át a várost, vagyis mégsem úgy van egészen, ahogyan érzem, mégsem teljesen egyedül”. Most kihunyt ez a másik baráti ablak, ez a naprendszer is, a tűnők tovapörögnek, megint eggyel sötétebb a város. „A sötét óra a legvilágosabb óra.” Ez a lassú elsötétülés, a hozzánk lassult múlás világít rá csak igazán, hogy minden veszteség túlélhetetlen, még ha megnyerhető is. A vigasz egyrészt a jövő ingatag, másrészt a caritas megtagadhatatlan ígérete. De a Tandori-féle „Lesz vigasz”-formulát magunk őröljük le minden performatív újraolvasáskor. Az idő szórt mák, mondja Tandori, a vigasz meg őrlemény, tesszük hozzá, szintén általa sejtve meg. Csak a vögösz serceg a fogunk és a talpunk alatt, ahogy araszolunk kifelé, háttal megyünk, s csak az kerül elénk, amit már elhagyunk. Tandori Dezsőnek volt mersze kimondani, hogy igazán úgyse segíthet semmi. Kész a rom. „Mindjobban látom / az alagút végén / a teljes sötétet.” Az Alagút végén pedig a nulla kilométerkő van, s a domb alatta magán bejáratú madártemető, nekropolisz: ott ér véget az ő naprendszere, s ott kezdődik a mi világunk.

Címlapkép: MTI Fotó / Kovács Attila
Olvass tovább!