Bomber és öltöny

„Az igazi ellenség… az örök és önjelölt nemzetközi elit tagjai, akik elfoglalták a médiát, elfoglalták a bankokat valamint a szórakoztatóipart a jogi és oktatási rendszerekkel együtt a mi országainkban. Természetesen a kozmopolita globalistákról beszélek.” – a Nordic Resistance Movement szónoka a Becsület Napján

„A magukat félistennek képzelő pénzembereknek, az érdekükben eljáró brüsszeli bürokratáknak és a pénzükön hízlalt álcivileknek, akik meg akarják mondani nekünk, hogyan és kikkel éljünk, hogyan beszéljünk, és mire neveljük a gyerekeinket, …. Ezek a pénzemberek úgy gondolják, hogy mivel ők a sikeresek, nekik kell irányítaniuk a világot.” – Orbán Viktor idei évértékelő beszéde

Korunk politikai pestisét Tamás Gáspár Miklós és újabban Enzo Traverso történész is a posztfasizmus kifejezéssel írták le. Ez a jelenség TGM olvasatában különbözik ugyan a „klasszikus” fasizmustól, hiszen nem totalitárius, nem forradalmi, és kevésbé hagyatkozik a nyílt erőszakra, viszont  a felvilágosodástól örökölt egyetemes állampolgárság eszméjével való leszámolás akaratában osztozik a fasizmussal.

Ezen jelenség viszonyát a harmincas években népszerű előfutárához kevés dologgal lehetne olyan szemléletesen illusztrálni mint az elmúlt hétvége budapesti eseményeivel.

Szombaton Budapest ismét a nemzetközi neonáci szcéna főhadiszállásává változott egy napra. Fontos tisztázni, hogy a neofasizmus nem posztfasizmus, hanem a fasizmus klasszikus formáját feltámasztani kívánó mozgalom, amely a korszellemtől való idegensége miatt a legtöbb országban politikailag marginális.

A Moszkva tér környékét egy napra csillogó fejbőrök, SS-egyenruhában hagyományt őrző teljesítménytúrázók, és szerencsétlenkedő, de végre életjelet mutató antifák bizarr kavalkádja töltötte meg élettel. A rendőrség persze nem a népirtó eszméket nyíltan hirdetőkben, hanem az ellenük szót emelő tüntetőkben látta a probléma forrását. A liberális sajtó egy része azon elmélkedett, hogy vajon náci esemény-e az a becsület napi túra, aminek a résztvevői annyi horogkeresztet és SS-jelképet viselnek a testükön, hogy köztük sétálva olyan érzése támadt az embernek, mintha statiszta lenne egy második világháborús film forgatásán. Sokak szerint ugyanis csupán egy „hagyományőrző teljesítménytúráról” van szó, ami valamiért sok nácit vonz. A nap végén a fasiszták több tüntető diákot bántalmaztak és elraboltak tőlük egy szivárványszínű zászlót, hogy azt később vélhetően elégetve eljátsszák az LMBT+ közösség szimbolikus megsemmisítését.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Egy napra rá Orbán Viktor a Várkert Bazárban bejelentette, hogy a faji állam szolgálatába kívánja állítani a szociálpolitikát. Mivel azonban a bazárban némileg előkelőbb társaság verődött össze, mint az előző napon a Városmajorban, a politikailag kényes kérdésekben valamivel szubtilisabb retorikai eszközökkel foglalt állást a miniszterelnök. Hitett tett az etnikai homogenitás mellett és a nemzethalál víziójával riogatva lengette be a magyar asszonyok szülőcsatornáinak turbóüzemmódra kapcsolását elősegítendő nemzeti akciótervét. Ezen a ponton bújt ki a szög a zsákból. A családpolitikai intézkedések kontextusában szinte pontosan átvette a Jobbik 2010-es választási programjának „cigánykérdésről” szóló részének szóhasználatát.

„A gyerekeikért élőket az ország erején felül is támogattuk, de azokkal szemben, akik nem a gyerekeikért, hanem a gyerekeikből akartak megélni, nem voltunk se megértőek, se elnézőek.” – mondta Orbán Viktor.

Első ránézésre érthetetlen, hogy miért folyósítja a kormány adókedvezmény formájában az újonnan bevezetett családtámogatást, hiszen így pont azok a családok nem jutnak segítséghez, akiknek arra a legnagyobb szüksége lenne, miközben a négygyermekes milliomosok adómentességét többek között a minimálbérért dolgozók SZJA-jából finanszírozzák. Meglepne, ha bárkinek újat mondanék azzal, hogy ez a megoldás a kedvezményes lakáshitellel együtt a romákat hivatott kizárni a családtámogatásból.

Innentől kezdve hiába beszélnek muszlimokról és keresztényekről, illetve bevándorlókról és őshonos lakosságról, hiszen az őshonos lakosság egy többségében keresztény csoportjának gyermekvállalását nem tartják kívánatosnak.

Orbán fehér gyermekekkel kívánja teleszületni a Kárpát-medencét. A szintén posztfasiszta trendekkel fertőzött, de etnikailag homogénabb Lengyelországban érdekes módon készpénzben folyósítják a hasonló támogatásokat.

Egy talán ennél is riasztóbb implicit eleme az évértékelő beszédnek az emberi test alárendelése a kormány biopolitikai céljainak. Bár az adókedvezmények rendszere egy tipikusan posztfasiszta „puha” eszköze ennek, az üzenet tiszta: a reproduktív szerveid legalábbis részben a nemzetet illetik meg. Szerencsére esetünkben a nemzeti kötelezettségének eleget nem tevő még megválthatja bűnösségét magasabb adóterhekkel. A „demográfiai kormányzás” – bár nem egészen tiszta, mennyire van komolyan gondolva a hatalmon lévők által – nem sejtet sok jót a Magyarországon élő nők és LMBT+ emberek számára. Erre már utalnak is aggasztó jelek, gondoljuk csak a köztévé buzigyógyító szakembereire.

Orbán és a neonácik világképe megegyezik abban, hogy a nemzet és az állam határai nem azonosak. Lehet máshol élő és más állampolgárságú, de akár halott vagy még meg sem született ember a politikai közösség tagja, ugyanakkor nem mindenki tag, aki az adott állam területén él és annak állampolgárságát birtokolja. Ebből a logikából az is következik, hogy az államapparátust kívánatos annak érdekében mozgósítani, hogy az állam területén a nemzet/faj tagjai hatalmi pozíciójukat, illetve számbeli fölényüket fenntartsák. A fasizmus és a posztfasizmus közötti különbség itt elsősorban az eszköztárban keresendő. Traverso ugyanakkor figyelmeztet bennünket, hogy a posztfasizmus nem egy stabil rendszer, hanem egy kiszámíthatatlan kimenetelű politikai jelenség, ami visszatérhet a fasiszta gyökereihez, vagy kialakíthat egy újfajta populista autokráciát.

A fasiszták és a posztfasiszták esetünkben abban is egyetértenek, hogy az elképzelt organikus politikai közösség „hanyatlása” nem a véletlen műve, hanem egy szálakat a háttérből mozgató külső erő, cselszövés eredménye. Itt a Városmajor és a Várkert Bazár szónokai között a legfontosabb különbség abban rejlik, hogy az utóbbi összejövetelen igyekeztek úgy fogalmazni, hogy az ne zavarja meg az Orbán és Netanjahu között virágzó illiberális bromance-ot. A megélhetési gyermekvállalás után persze a világuralomra törő és a nemzet sírját ásó spekuláns pénzemberek tévképzete szintén félreérthetetlen mindenki számára, aki nem akarattal érti azt félre.

Az antifasiszta cselekvés a mai helyzetben magától értetődő erkölcsi kötelesség, de nem állhatunk meg a bozótban SS-egyenruhát öltő félőrültek elleni fellépésnel, amikor az övékével rokon eredetű eszmék hirdetői a kezükben tartják az államhatalmat. Ennek első lépése kell legyen az államapparátust megszálló posztfasiszta erők propagandája által felépített hegemón narratíva következetes elutasítása, különös tekintettel a migráció kérdésében. Az hogy korunk fasizmusa nem totalitárius, nem jelenti azt, hogy a politikájának nincsenek kegyetlen következményei. Nem nézhetünk félre, amikor a szemünk előtt zajlik le az utóbbi évtizedek legsúlyosabb emberellenes atrocitása akkor sem, ha az nem a hétköznapi életünkhöz közel, hanem a nyílt tengeren vagy az Európa perifériáján felhúzott szögesdrótkerítések mentén valósul meg.

Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a fasizmusokat nem a véletlen vagy a gonoszság szüli: azok a fennálló gazdasági és társadalmi rendszer egyenes következményei. Így tehát kudarcra van ítélve minden olyan antifasizmus, ami csupán a fasizmus által fenyegetett társadalmi berendezkedés stabilizálását vagy visszaállítását tűzi ki célul.

Horkheimer 1939-ben azt mondta, hogy „aki nem kíván a kapitalizmusról beszélni, az jobb ha csendben marad akkor is, amikor a fasizmusról van szó”. Ezt Slavoj Žižek nemrég úgy parafrazálta, hogy „aki nem kíván a globális kapitalizmusról beszélni, az jobb ha csendben marad akkor is, amikor Magyarországról van szó”.

Címlapkép: MTI/Koszticsák Szilárd
Olvass tovább!