TGM: Három botrány
A jobboldal titkaiból

Mivel előreláthatólag nagyon sokáig együtt fogunk élni még a magyarországi jobboldallal, szükséges lesz lehetőleg pontosan megértenünk, és nem pusztán az általa létrehozott rendszert, hanem a jobboldal lelkét. A három ábrázolandó esetben a jobboldal talán nem mutatkozik a legjobb oldaláról. Ennek a hatalmi-világszemléleti konglomerátumnak az esendősége világlik ki belőlük: az esendőséget a tartós együttélés során tekintetbe kell venni, éppen azért, hogy a baloldal minden árnyalatára jellemző egalitárius szociáletika ne sérüljön, miközben a küzdelem – bár változó intenzitással – folyik.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

(1) Kulturális frusztráció

Fény derült rá, hogy Varga István volt MDF-es országgyűlési képviselő és fideszes közéleti személyiség, radikális jobboldali ember, akinek a száján az van, ami a szívén, s aki 2019. február 4-éig a több mint négyszáz orbánista médiaterméket és „tartalomszolgáltatót” tömörítő KESMA óriásvállalat (amely gigantikus államkapitalista holding és sajtóügyi minisztérium kevercse) kuratóriumának elnöke volt, tehetségtelennek és vacaknak tartja az állami és paraállami propagandamédiákat, az Élet és Irodalom előfizetője, másik kedvence a Magyar Narancs, a napot pedig a Népszava olvasásával kezdi.

Különös ezt a baloldalon hallani, ahol az emberek elégedetlenek evvel a két hetilappal (mindkettőnek szerzője vagyok, s örömmel hallom, hogy Varga István már a szamizdatos írásaimat is olvasta 1989 előtt), bár rendszeresen olvassuk, abban pedig megegyezhetünk, hogy a Népszava rossz újság. Igen ám, de a Magyar Idők (illetve szerdától, február 6-ától a gyászos G-nap évfordulójától: Magyar Nemzet) meg a Magyar Hírlap viszont nem újság, pontosabban: nemújság. Egy koncepciótlanul szerkesztett és középszerű írásokkal pöttyözött lap, a Népszava – az egyetlen országos nem bulvár napilap Magyarországon – nem hasonlítható össze a nemújsággal, amelynél már pusztán fogalmilag is végtelenül jobb, hiszen valós mennyiséget a zéróval összehasonlítva csak erre az eredményre juthatunk; de lehet, hogy az összehasonlítás épp emiatt igazságtalan.

Lehetséges lenne színvonalas jobboldali újságot szerkeszteni, de groteszk módon a cenzúra csak a főleg a KESMA-ban tömörült jobboldali-szélsőjobboldali-kormányzati orgánumokat érinti, az ellenzéki médiákat (a Népszabadságot meg a baleset folytán függetlenné vált, régebbi Magyar Nemzetet) megszüntetik vagy beolvasztják, a nyomást – tulajdonosokon és közvetítőkön keresztül – ugyan gyakorolják rájuk, de egyelőre mérsékelten és szelektíven; illetve a Népszava fő tulajdonosa, az „MSZP-közeli” Puch László szó nélkül átengedte Orbánnak a vidéken legelterjedtebb, eddig független hetilapot, és ugyancsak mukkanás nélkül beszüntetett egy másikat, míg Simicska, mentvén a menthetőt, megugrott, magával rántva a szabad magyar médiákok gyöngyét, Kálmán Olgát meg mindent. De cenzúra alapjában nincs, a tulajdonosok olykori beavatkozása ellenére se, az ellenzéki sajtót csak a gőzkalapács és a jégcsákány fenyegeti. (Bajba kerülhet az Index és az RTL Klub tv is.)

Az, hogy Varga István „agyongyalázta a teljes jobboldali sajtót” és „a balliberálisokat élteti”, ahogyan a Pesti Srácok fogalmaz, helytelen állítás, mert Varga újságot, nem pedig nemújságot olvas, mondja is, hogy olvasna jobboldali újságot, ha lenne. Nem élteti ő szegény a „balliberálisokat” (hagyjuk a terminológiát most), csak hát szeret újságot olvasni, és mivel csak „balliberális újság” van, erre fanyalodik. Érthető. Ami viszont sajátos, hogy a jól ismert, hírhedten őszinte, közlékeny különc Vargát emiatt egy nap alatt lemondatják. Erről érdemes beszélni, nem arról, hogy Varga kimondta, amit mindenki tud, s amit még soha nem vont komolyan kétségbe senki. Binsenwahrheit. Nyilvánvaló.

Miért gurultak dühbe? Miért távolították el Varga Istvánt? Miért írnak róla? Miért kér elnézést a Fidesz parlamenti frakcióvezetője, Kocsis Máté az állami-szélsőjobboldali sajtómunkásoktól? Ez olyan ügyetlenség, amilyet Orbán köre nem szokott elkövetni. Miért kell ezen megsértődni? Hiszen csak egyszerű kategóriahiba történt, Varga összehasonlította a sajtót a nemsajtóval, aminek csakugyan nincs sok értelme. Olyasmi, mintha azt mondaná, hogy a katolikus egyház jobb egyház, mint a rendőrszakszervezet. Ez kétségtelen, ám mégis nonszensz.

Varga István azt a bűnt követte el, hogy közölte az újságolvasás nélküli élethez hozzászoktatott jobboldali törzsközönséggel: létezik sajtó, méghozzá szigorúan az Orbán-birodalom határain túl.

Az imígyen előállott látszat azonban hamis. Hiszen – szemben avval, amit a nagyközönség tudhat – vannak nagyon magas színvonalú, mélyen gondolkodó, nagy tudású jobboldali írástudók, hogyne lennének. Nem ismertek széles körben, mert a komoly könyvet és folyóiratot olvasó értelmiségiek többségének nem rokonszenves az álláspontjuk (a jobboldali médiakonglomerátum idevágó állítása megfelel a tényeknek), de elsősorban azért, mert a kormányhű, radikális jobboldali sajtó nem nyit nekik teret – illetve mert a nagyobb olvasottságú széljobb lapok, periodikák, portálok annyira elvadultak, hogy a konzervatív értelmiségiek nem kompromittálhatják magukat bennük, még azok se, akik fönntartásaik ellenére támogatják Orbán kormányát, államát és rendszerét.

Társadalomtudományi és bölcsészettudományi szakfolyóiratokban és tudós könyvekben számtalan kiváló jobboldali mű jelenik meg, ám a kontextus többnyire politikamentes, így a szerzők konzervatizmusa – szemben a közhiedelemmel – része a „fősodornak”, ezért a reprezentatív liberális (kisebb mértékben a kevés baloldali) sajtóban valamelyest számon tartják, olykor méltatják őket; nem szólva az orbánságtól már eltántorult konzervatívokról, akik az ún. balliberális lapok, műsorok sztárjai, s akik komoly intellektuális és világnézeti hatással vannak az ellenzéki közönségre, míg a saját adekvát, voltaképpeni publikumuktól el vannak zárva. (És szándéktalanul és észrevétlenül hozzájárulnak a „hivatalos” ellenzék ideológiai jobbratolódásához: de ez nem a jobboldal problémája.)

A valamelyest még hatásos rendszerhű médiatermékek világnézeti szerkezete roppant egyszerű: van először is ijesztgető Greuelpropaganda, amely végtelen terjedelemben iterálja a „migránsok” állítólagos rémtetteit, másodsorban a fehér, európai génállomány fölhígítására (elkorcsosítás, mongrelisation) és a „keresztyén örökség” szétzúzására (?) törekvő nyugati liberalizmus – emberi jogok, jogegyenlőség, alkotmányosság, jogállamiság, tolerancia, pluralizmus, bírói kontroll, sajtószabadság és í. t. – sajnálatosan náci szellemű, sztereotip és repetitív mocskolása. (Ezt újabban kiegészíti a marxizmus – amelyet megfoghatatlan okokból „neomarxizmus”-nak szeretnek nevezni, amit a liberális sajtó is átvett, holott ilyesmi nem létezik – és az antifasizmus gyalázása: márpedig ha az antifasizmus rossz, akkor a fasizmus…?) Meghökkentő az Európa elleni indulat heve.

Harmadrészt van a biopolitikai őrjöngés: antifeminizmus (amelynek kortárs formája a dzsendertanulmányokat illető tudatlan és alaptalan babonák ordító ismétlése), négerezés, cigányozás, arabozás stb., de ez is főleg negatíve, a jogvédők, antirasszisták rágalmazása és szimpla szidalmazása révén. Bár nem hanyagolják el az egyszerű fajgyűlölő kliséket se azért. Mindezt „Soros” rejtélyes fogalmával (nem pusztán nevével) foglalják össze, amely a XVIII. századtól tartó jogkiterjesztés (amelynek régi formáját is elítélik, fölhasználva a klasszikusan forradalomellenes konzervatizmus és romantika pár rosszul értett eszmetörmelékét) kontinensekre kiterjedő hatalmas történelmi mozgásának egyetlen fontos oka szerintük.

Ismerek olyan szélsőjobboldali gondolkodókat és közéleti embereket, akik természetesen hahotáznak mindazokon, akik a Soros-mítoszt szó szerint veszik (nyilván maga Orbán is közéjük tartozik), de maguk is cinikusan terjesztik ezt az elmebajt azok között a „keményen dolgozó kisemberek” között, akiket ezek szerint mélyen megvetnek.

Én nem kedvelem az árnyalatlan, fölületes, elhamarkodott „fasisztázást”, de ezek az elemek – bár nem jelentik a teljes fasizmust, amelybe beletartozik a diktatúra nyílt igenlése, a terror a háborús pátosz és a szabadelvű képviseleti kormányzat maradványainak a fölszámolása, ami ma Magyarországon nem tapasztalható – , mint a modernség teljes elvetése (a reneszánsszal kezdve), mégiscsak a fasiszta kultúrkincs alkatrészei. A modernségből csak a technika és az üzlet tarthat számot a hazánkat jelenleg kormányzó szélsőjobboldal tiszteletére. Ezt a szélsőjobboldalt a neokonzervatív-neoliberális korszellem már átnevelte: csak a pénzben számolható haszon a szellem hatékonyságának a szignatúrája.

Ugyanakkor a nekivadult Európa-ellenesség nem találkozik a konzervatív értelmiség preferenciáival és stíluspreferenciáival (ellenben a jobbra tolódott nyugat-európai konzervatív pártokat Orbán ideológiája, ameddig a holdsütötte pusztai autógyárakban rend van, nem érdekli, az az 1920/30-as évekből származó antimodernista középkor-kultusz és archaizmus („orphikus ősszavak”), amely most is fölbukkan a margón (különösen a hamvasizmus formájában), nem népszerű. Annál is inkább, minthogy a két világháború között a Nyugat elmarasztalásának és elvetésének volt pozitív-alternatív párja (fajelmélet, rendi állam stb.), ma ilyen „pozitívumok” nincsenek. Néha valaki emlegeti a „hivatásrendeket” stb., de ezek a szavak a teljes fasiszta kontextus nélkül nem állnak meg önmagukban.

Az orbánizmus ideológiailag tisztán negatív, és ezt politikailag csak terrorisztikus formák között lehet képviselni a nyilvánosságban, amelyek nem tűrhetik az értelmiség – ez esetben a jobboldali értelmiség – vitáit, amelyek természetesek gondolkodó emberek körében. (A kultúrairányító jobboldali káderek – akik a közhiedelemmel ellentétben nem mind erdélyiek – dolgos hétköznapjairól ld. ezt a konzervatív újságcikket.)

Úgyhogy ez az eset is mutatja, hogy az Orbán-rezsim nem pusztán (habár elsősorban) a liberális és baloldali (egyre inkább marxista és feminista) értelmiséget támadja, hanem a konzervatív értelmiséget is: a teljes tudományt, művészetet, kultúrát, az egész értelmiséget, beleértve a magyar múlttal foglalkozó, hagyomány- és és örökségvédő szakembereket (vö. evvel).

Az egyetemek fenyegetett helyzete (masszív elbocsátások), de főként a Magyar Tudományos Akadémia eddigi formájában való megszüntetése nemcsak a gyűlölt „baloldalt” sújtja (ezen a kormánypropaganda mindenkit ért, akinek kifogása van a rendszer vagy a kormány ellen, s akinek nincs nosztalgiája az inkvizíció kora iránt), hanem az egész értelmiséget, tudományos kutatást, közéletet, gondolkodást. Az Akadémia széttiprása ellen tiltakozók között nem kevés a kifejezetten konzervatív, „nemzeti érzelmű” személyiség. (Ld. ezt a mérsékelt-konzervatív tiltakozást, vagy inkább kérincsélést.)

A másik paradoxon az, hogy az európai konzervatizmus a legfiatalabb politikaváltozat, válaszként született a fölvilágosodásra és a forradalomra a restauráció, a Szent Szövetség idején. Mind a liberalizmus, mind a szocializmus régebbi eredetű. Emiatt se lehet a konzervatívokat a modernségből mintegy „kiemelni”, habár a modernség kritikusai. De a modernségnek más kritikusai is vannak, a naiv haladárság már a XIX. század végén elavultnak számított, hát még azóta. A totális Európa-ellenesség (miközben semmiféle explicit „keleti” doktrína nincs a délibábos mongoloskodás és türkösködés és szittyulás tréfáin kívül, amelyek egyébként népszerűek, amint az obskurantizmusnak olyan fajtái is, mint az oltásellenesség és a laposföld-elméletek) a legkülönbözőbb világnézeti beállítottságú értelmiségiek kiiktatásával barbár országgá teszi Magyarországot, ahol csak a kommersz historizmus (blockbuster kiállítások, fesztiválbiznisz, „sztárkarmesterek”, bogarasan antikvárius régizene-koncertek, giccses újjáépítések és épületrestaurációk) emlékeztet a múltra és a kultúrára, de ahonnan a tudás és a jó ízlés kivész.

Az értelmiség de facto megszüntetése Magyarországot a félperiféria modernségéből a full periféria összeszerelő provinciájává teszi, ahol a hivatal számára az Ész a Külföldet jelenti, ahol a modern állam szociális (népjóléti, infrastrukturális stb.) és kulturális funkciói megszűnnek – és ezt nevezik a profi „politológusok” államosításnak! – , de ahol a hazai polgárság is alávetett, szubaltern szerepbe szorul, miközben a „proli” az ellenség.

Az orbáni államnak mind az Ész, mind a Szív: idegen hatalom.

Minden ideológiai konfliktus ellenére se foghatjuk ezt a konzervatívokra. Ők se hívei a barbárságnak, nemcsak mi nem.

(2) Biopolitika mint terror

Megfenyegették a jótékonykodásáról híres bajai lángossütőt, nyolc gyermek apját, hogy leleplezik mint homoszexuálist, ha bírálni merészeli a kormánypártot és jelöltetni meri magát az őszi helyhatósági választásokon (ld. itt és itt). Az interneten közzétett videóban (megtekinthető az előbbi linkeken) „vallotta be” – láthatólag óriási kínban, könnyes szemmel, sóhajokkal és nagy szünetekkel – , hogy csakugyan meleg (egyben „keresztyén magyar ember”, a nyakában is kereszt, és ezt a terminológiát használja).

Így előzte meg, hogy „szexuális orientációjával” zsarolhassák. Ez névtelen levél volt (BNO, azaz Bajai Nemzeti Oldal aláírással), de semmi névtelen nem volt abban, ahogyan évekig vádolták vele Vona Gábort, a Jobbik korábbi elnökét, hogy meleg (aki mellesleg egyáltalán nem az, bár felőlünk nyugodtan az is lehetne, ez megítélését tekintve érdektelen), méghozzá az eddigi magyar történelem legszégyenteljesebb személyes lejárató kampányának keretében, amelynek az öklendeztető emléke el fog kísérni mindenkit, aki újságolvasó emberként töltötte el ezeket a sötét éveket.

Ricsi, a bajai lángossütő tudomásunk szerint rokonszenves, nagylelkű, remek ember – de ha lennének is számunkra ismeretlen jellemhibái, akkor se lenne szabad… Nem folytatom. Nem gondoljuk, hogy az LGBT+ csoportok és személyek gondjai megoldódnak azáltal, hogy az Ír Köztársaság miniszterelnöke, Leo Varadkar meleg (és félig hindu!), úgyszintén miniszterelnök a leszbikus Ana Brnabić a Szerb Köztársaságban (élettársa, dr. Milica Ðurđić, méhen kívüli megtermékenyítés révén most gyermeket vár, grat!), vagy hogy az új, ígéretes lengyelországi baloldali párt, a Wiosna (Tavasz) vezetője, a népszerű Robert Biedroń is meleg – ez nem sokat jelent önmagában, bár jó gesztus, hiszen a melegek elnyomása továbbra is tény, mint ahogy nem segít a faji megkülönböztetésen, hogy vannak híres fekete sportolók, színészek, politikusok és muzsikusok, és talán soha nem volt annyi elismert zsidó szellemi kiválóság, mint Európában az első világháború után, amikor…

Ha Szabó Richárd, a bajai lángossütő (akinél ingyen ehettek a szegények) bejut a helyi „önkormányzat”-ba, annak nagyon fogunk örülni, de attól a névtelen melegeket még verni és erőszakolni fogják a bentlakásban, az árvaházban, a főiskolán, a fogházban, a laktanyában, a faluszélen. És ki fogja őket tagadni a családjuk, és gúnyolni fogja őket a nagyhangú banda a kocsmában, a sportegyesületben és a diáktáborban.

Sokatmondó, hogy az outing, a melegség nyilvános kifecsegése még valódi fenyegetés lehet a mai Magyarországon, de biztató, hogy Ricsi coming outtal, azaz saját melegségének nyilvános megbeszélésével válaszolt, és hogy legalább a liberális és baloldali médiák mellé álltak.

Még a Vona Gábor ellen szervezett profi homofób rágalomkampány se járt nagy sikerrel, bár megmérgezte „a nyilvános teret”: a nagyközönségnek azt kellett látnia, hogy a közhatalom szerint a homoszexualitás visszataszító, nevetséges, és alkalmatlanná teszi a LGBT+ embereket fontos tisztségek betöltésére. A fő- és közhatalmi forrásból eredő diszkriminatív uszítás fölbátorította a meglévő homofób attitűdöket és hangulatokat, a kampány mellett Orbán miniszterelnök is kiállt néhány buta és sunyi megjegyzéssel. De ahogyan a Romániában – az unitáriusok kivételével minden egyház és minden párt (kivétel: az USR) szégyenletes támogatásával – a homofób népszavazás (kellő számú szavazó híján) kudarcot vallott, miközben a homofób szenvedély a közvéleményben szadofasisztikus magasságokba emelkedik. A tiltakozás roppant gyönge, ellenzéki színezetű médiavállalkozások összekötik az orrfintorgatást a dzsenderpánik szokványos képzelődéseivel és ráfogásaival. Konzervatív körökből egyetlen hang se hallatik. Nemrég liberális lapban olvashattunk olyan konzervatív vélekedést a melegek (lehetetlen és értelmetlen) „gyógyításával” kapcsolatos őrültségekről, amely – helytelenítvén a durvulást – arra hív föl bennünket, hogy a természetes-ösztönös homofóbiánkat (!) tartsuk racionális kordában.

Miután a balliberális-zöld ellenzék láthatólag eldöntötte, hogy az ún. demokratikus egység érdekében a Jobbikkal szoros egységben óhajt föllépni a választásokon és más platformokon, nemcsak az antiszemitizmus kérdésében változott a megszólalások stílusa – amit tárgyilag helyesen vettek észre a szélsőjobboldali/hatalmi/állami propagandamédiák, vö. evvel a sokakat meghökkentő cikkel – , hanem általában elhalkult mind a liberális, mind a baloldali (egalitárius) biopolitika hangja.

„A posztkommunista baloldal és az antiszemita jobboldal házasságkötéséről” beszél Gulyás Gergely miniszter, ami a módosított kormánypropaganda központi témájává kezd válni. Evvel óhajtják átértelmezni a jobboldal etnicista-fajgyűlölő, diszkriminatív politikáját, amelyből most kiemelik a „kifehérített” zsidókat, akiket külföldi „anyaországhoz” (Izraelhez) kötődő nemzetiség tagjainak tüntetnek föl, a romániai vagy szerbiai magyar nemzeti kisebbség analógiájára. S akiket így mint elkülönített etnikumot egyszerre beillesztenek az államrendszerbe, másrészt a magyarként játszott szerepüket tetszés szerint korlátozhatják, mert nem-magyar identitásukat jóváhagyják. (Akik ezt nem hagynák, azokat mint „liberálisokat” vagy mint „kommunistákat”, ezúttal már nem mint rossz magyarokat, hanem mint rossz zsidókat állítják félre.)

A gyönge „baloldali biopolitika” a „nőkérdésben” az „egyenlő munkáért egyenlő bért” követelésére korlátozódik manapság (amely jogi szabályozás nélkül természetesen üres duma), még a különféle választott vagy kinevezett testületekben és foglalkozásokban, pályákon érvényesítendő női kvótákról (amelyeket helyeslek; „az Egyesült Arab Emírségek kormányában kilencszer annyi nő van, mint a magyarban”) se esik szó, eltekintve „politikamentes” polgári karrieristák médiacsicsergésétől, amely szerint „ó, drágám, én nem akarok kvótanő lenni, én azt szeretném, hogy a teljesítményemet díjazzák, érted, ugye”. Ezt a szöveget jól ismerjük a feketék pozitív diszkriminációjáról (affirmative action) szóló vitákból a Reagan-érában, amikor ez a primitív „meritokratikus” érvelés a sima rasszizmus ürügye és álcája volt. A „jaj, ne haragudj, szívem, de én nem vagyok feminista, bár antifeminista se, ugyan miért kéne szegény férfiakat gyűlölni” bájcsevegés semmivel se különb a hasonló „logikájú” fajgyűlölő locsogásoknál.

De a legfontosabb biopolitikai-és-egyenlőségi téma Kelet-Európában, az évtizedek óta változatlanul katasztrofális CIGÁNYKÉRDÉS, eltűnni látszik a közéleti vitákból, kivéve pár hűséges, idősödő társadalomtudóst és aktivistát: ők többnyire még személyükben is ugyanazok, mint harminc vagy akár negyven évvel ezelőtt.

A „baloldali populizmus” (de a magyar változata mindenképp) is annyiból áll, hogy a népszerűtlen témákat – pl. a rasszizmus elvszerű, kemény és következetes ellenzését – nem kell erőltetni, be kell érni a multik (kelet-európai körülmények között munkásarisztokráciának számító) dolgozóinak és a közalkalmazottaknak a támogatásával, akik hála Istennek képesek a sztrájkra (konzervatívok és liberálisok ezt is perhorreszkálják), tehát a szerveződésre, ráadásul választásokon is tényezőnek számítanak. Viszont a városszéli és falusi „mélyszegények”, különösen a romák sorsa paternalisztikus újraelosztási-segélyezési technikák függvénye a hivatalos balközép nézete szerint, mintha mindenkinek a politikai szubjektum volta, szuverenitása, tevékeny önmeghatározása nem lenne a mindenkori (természetszerűleg antikapitalista) baloldal alapvető programhipotézise.

Köztudomású – vagy annak kellene lennie – , hogy a cigányellenességben (ld. a miskolci cigánygettó „kiürítésének” gyalázatos történetét, amelyet főleg Horváth Aladárnak és szociológus barátainak a nagyszerű műveiből ismerünk) nincs sok különbség a Fidesz-KDNP, az MSZP, a Jobbik és a DK politikája között (hasonlóan a munkanélküliek, hajléktalanok és más szegények politikai „kezeléséhez”): e tekintetben a „konszolidált” néprétegek egyenlőségét előmozdító Kádár-rendszer épp oly diszkriminatív és rasszista volt, mint a jelenlegi.

(A még ma is „balosként” [?!] ismert Moldova György – Kádár János nagy csodálója – cigányellenes és más tekintetben is egyszerre sztálinista és mélyreakciós, fasisztoid műveiről ld. Radnóti Sándor: „A keserű belügyi romantika…”, Beszélő 24, 1988/2, in: Radnóti: Recrudescunt vulnera, Bp.: Cserépfalvi, 1991, 235-249.)

A jelenlegi államrendszer rasszista, szélsőjobboldali biopolitikája nem mozgalmi jellegű, mint a Jobbiké (volt; volt?), hasonlattal: Imrédy vs. Szálasi, hanem etatista-bürokratikus: szemszöge a „demográfia”. Vezető államférfiaink (államszemélyeink) attól tartanak, hogy az „elmaradott”, kulturálisan és fajilag „alsóbbrendű” népcsoportok és néprétegek „túlszaporodása” kedvezőtlenül változtatja meg a fehér-keresztyén-heteró államnemzet etnikai összetételét, és előidézheti a fajidegen/nemzetidegen (sippenfremd) elemek túlsúlyát. Ezért kísérleteznek vele, hogy a romákat bizonyos régiókba szorítsák, és ott szegénységben és alárendeltségben tartsák. A színesbőrű menekülteket, bevándorlókat, vendégmunkásokat pedig – akik pillanatnyilag nincsenek is Magyarországon – a legfőbb veszélynek kiáltják ki, amely a fehér (etnikai-faji) államnemzetet fenyegeti. De van olyan párt (a DK), amely még a fehér, keresztyén vendégmunkások (ukránok) ellen is etnicista uszítást folytat.

Ebben a vonatkozásban a teljes establishment jobboldali, a fajvédő határkerítést már egyetlen parlamenti párt se ellenzi – tehát Orbán legfőbb politikai állítása sajnos nem igaz, egész Európa „bevándorlásellenes” (a baloldali spanyolországi és portugáliai kormány részleges és bizonytalan kivételével), a Frontex semmivel nem kevésbé brutális, mint a magyar határvadászok (ld. ezt). Figyelemre méltó az erdélyi magyar vallásos jobboldal körében kitört internetes-facebookos gyűlölethullám a „migránssimogató” Ferenc pápa várható csíksomlyói látogatásának alkalmából. A hívők körében a római katolikus anyaszentegyház épp úgy „Soros-szervezet” kezd lenni, mint az Amnesty International, a Reporters sans frontières vagy a Magyar Helsinki Bizottság. (Persze egyik se az.)

Ehhöz adódik hozzá a magyarországi poszt-SZDSZ liberálisok „kultúrfölényes” nacionalizmusa az ortodox népek (oroszok, görögök, románok, szerbek) ellen, amely lényegesen kellemetlenebb vonásokat mutat, mint a gróf Tisza Istváné. A Putyin-paranoia kínosan emlékeztet a Soros-paranoiára, arról nem szólva, hogy – kénytelen vagyok ilyen banalitásokat mondani – se Putyin, se Erdoğan, se Netanjahu rendszeréből nem helyes az őket ma még elviselő vagy támogató nép „örök” tulajdonságaira következtetni, mint ahogy az Orbánt többször is újraválasztó magyar népet se helyes (vagy értelmes vagy méltányos) „birkanépnek” tartani, amint azt kommentek és posztok ezreiben megteszik (burkoltabban publicisztikai írások is). Népeknek nincsenek „örök”, „természeti” tulajdonságaik, ebben csak rasszisták hisznek. (S ezen nem változtat, ha az „örök, természeti” tulajdonságokat „kulturálisnak” nevezik, ez vagy eufemizmus, vagy a „rassz” strukturális megfelelője, tükörszerkezet. Olyan ez, mint a nők azonosítása az „otthon”, a család, az érzelem és az erotika szférájával – „a nők ösztönlények” stb. – , vagy annak az abszurd kijelentése, hogy a meleg férfiak „nem férfiasak”… Vö. Freud titokzatos tárgya: Pszichoanalízis és női szexualitás, szerk. Erős Ferenc, Csabai Márta, Bp.: Új Mandátum, 1997.)

Az a groteszk, mi több: bizarr helyzet, hogy a jobboldali (pl. etnicista) magatartásformákról főleg csak az ellenzéki, liberális sajtóból értesülünk, mert a gondolatok szabad kifejtése csak itt lehetséges, beleértve a radikálisan jobboldali, ultrakonzervatív gondolatokat.

Ennek sajnos az a váratlan következménye, hogy a jobboldali gondolatokat sokkal jobban legitimálja a nekik – úgyszólván mint menekülteknek – otthont nyújtó liberális sajtó, mint az uszító állami médiakonglomerátum és propagandagépezet, de ezen nem lehet segíteni: a sajtószabadságot gyakorolni kell.

Ám ennek megvannak a következményei. A szabad konzervatív szamizdat, a Magyar Hang, bizonyítani véli, hogy az MTA nem komcsi, mert a legtöbb munkatárs még csecsemő volt a régi rendszer idején, pedig hát természetesen az az igazság, hogy – akárcsak az egész magyar modernséget és az egész magyar modern „polgári” civilizációt – az Akadémia kutatóhálózati rendszerét csakugyan a létező szocializmus hozta létre, nagyon üdvösen.

A modern magyar tudományosság a második világháború után jött létre, ha tetszik, ha nem. Se az Akadémiát, se semmi egyebet nem lehet Klebelsbergre vakolva másnak föltüntetni, mint ami; a mai Kelet-Európa és Magyarország a „létező szocializmus” nevű modernizációs diktatúra örököse, abban a korban keveredett ki az agrártársadalmi elmaradottságból (akár Spanyolország Franco idején); az akkor keletkezett intézményeket a konzervatívoknak oly kedves kulturális kontinuitás sérelme nélkül nem lehet szétbarmolni. (Ahogyan nem lehetett „reprivatizálni” olyan üzemeket, amelyek sohase voltak magánkézben, hiszen a „szocialista állam” teremtette meg őket.) Úgyhogy a mai állagőrző konzervatizmus kénytelen őszintétlennek lenni, ha a magyar kultúrát és hagyományt védi, és kénytelen jakobinus-bolsevik stílusban rombolni, ha őszinte.

(3) Modern művészet az antimodernizmus korában

A Bacon/Freud-kiállítás ismeretes botrányához képest látszatra semmiség a még Magyar Idők néven megjelent kormánylap 2019. február 4-ei, „Két zakó” c. cikke, amely azonban a maga átlagosságában is ügyesen prezentálja a lényeget: a Ludwig Múzeum restaurátorműhelyébe látogató riporter a kevésbé tartós anyagokból készült poszt-avant-garde és sufniposztmodern alkotások muzealizációján élcelődik, érzékeltetve, hogy ez neki nem művészet, kedves Ernő.

Álláspontja a kényszerű műélvezetbe belerokkant neozsdanovista kispolgáré. A nonfiguratív képzőművészeten és a szeriális (dodekafón) zenén röhögő, a kultúra haszontalanságát ezen illusztráló, regresszív-represszív filiszter alakja – több színben is kapható – majd’ évszázada velünk van.

Az avant-garde története összekapcsolódik a kommunista forradalmak történetével: a tabula rasa eszméjét nemcsak Trockij vagy Bordiga formulázta meg, hanem mindenekelőtt Malevics. Mi se jellemzőbb a sztálinizmus ellenforradalmi jellegére, mint az a (mellesleg sikertelen) kísérlete, hogy hazafias-népies giccset, álságos folklorizmust, álságos klasszicizmust kényszerítsen a tervező államkapitalizmus (reálszoc) kulturális valóságára, a XIX. század kincstári gipszmonumentalitásának és nemzetállami pszeudotradicionalizmusának szellemében. A „hivatalos” művészetet nem Sztálin és Zsdanov találta ki, Benczúr vagy Molnár C. Pál nem Rákosi hivatalos művésze volt: a „hivatalos” művészet és a „valódi” művészet kontrasztja a kései imperializmus korában válik akuttá, akkortól kezdve a mindenkori kincstári művészet válik (érdektelen részsikerektől eltekintve) „a rossz stílus” megtestesítőjévé.

Az irodalmi, színházi és filmes Feszty-körképek előállítása legutóbb a köztudomással ellentétben nagyon is magyarkodó, kurucos nacionalista Rákosi-rendszernek sikerült. Éppenséggel sikerülhet most is. Kérdés azonban, hogy az Orbán-állam a maga körvonalazatlan, zavaros és bizonytalan „magyarságtudatát” mindenképpen a rossz művészet és a kultúrbóvli kategóriájába akarja-e beskatulyázni. (A kortárs polgári hazafiasság eddig legnépszerűbb kommersz terméke a „nagykörúti” Vígszínház Pál utcai fiúk-mjuzikelje, erős ellenzéki, liberális és zsidós beütéssel, „a grund mi vagyunk” stb. Ez nyilván nem felel meg a rezsimnek, legföljebb lokális érvénnyel tűrhető el mint pesti lokálpatriotizmus, de nem mint az Alaptörvény preambulumának művészeti giccsföldolgozása.)

Lessing írta 1766-ban: „Homérosz kétféle lényt és cselekvést ábrázol: láthatót és láthatatlant. A festészet ilyen különbséget nem tud tenni: nála minden lény látható, és egyféle módon látható.” (Laokoón, XII, ford. Vajda György Mihály [vö. Lessing Válogatott esztétikai írásai, Bp.: Gondolat, 1982, 243], Bp.: Fekete Sas, 1999, 53. A Laokoón ellentéte Vaszilij Kandinszkij esszéje, Über das Geistige in der Kunst, München: Piper, 1912, e-book innen. Magyarul: A szellemiség [?] a művészetben, ford. Szántó Gábor András, Bp.: Corvina, 1987, letölthető innen.)

Az avant-garde se tudja láthatatlanná változtatni a láthatót, és megfordítva, de utal a láthatatlanra, kénytelen vele, mert a „természetes” látvány naiv metafizikai fölfogását megsemmisítette a kanti és a Kant utáni kritika (az ismeretelmélet) és a láthatatlant és láthatót szimbolikusan összebékítő vallásos művészet végső válsága.

„Az eszme – írják a Schlegel-fivérek 1798-ban – : iróniáig kiteljesült fogalom, abszolút antitézisek abszolút szintézise, két, egymással szembeszegülő gondolat állandó önteremtő váltakozása. Az eszmény egyszerre eszme és tény. Ha az eszmények a gondolkodó számára nem épp oly individuálisak, mint az ókor istenei a művészek számára, akkor az eszmékkel való foglalatoskodás már nem egyéb, mint üres formulákkal űzött unalmas és terhes kockajáték…” („Athenäum-töredékek”, §121, ford. Tandori Dezső, in: F. és A. W. Schlegel: Válogatott esztétikai írások, szerk. Zoltai Dénes, Bp.: Gondolat, 1980, 283.)

Márpedig az avant-garde épp ennek az eszmének a megjelenítésén dolgozik, mint ahogy persze a jelenkori művészet nagy része (benne az irodalommal) a filozófia felé konvergál, fogalmivá (néha negatívan fogalmivá) lényegül át. Ezt nem lehet visszavonni, bár olykor nagy művészek, nagy írók tesznek épp erre elkerülhetetlenül paradox kísérletet. Az „absztraktok” elleni erős, tartós nyárspolgári ellenérzés (bár ez csak az avant-garde kis része, amelynek az első, szubverzív fázisa művészettörténeti értelemben lezárulni látszik) művészeten kívüli élvezetek keresésére kényszeríti a kései kapitalizmus nézőit.

Emlékezetes, hogy amikor Franz Kafka művei kezdtek elterjedni a néhai szovjet tömb országaiban, sok olvasó és ítész – tévesen – mint filozofikus és absztrakt írót utasította el fölháborodva, pedig Kafka épp arra törekedett, hogy történetei fogalmilag megfejthetetlenek legyenek, ennyiben ő a misztikus teológia paradoxiáihoz (nem a filozófia és a romantika iróniájához) közeledett.

De még ez a negatív fogalmiság is stilárisan eltéveszthetetlenül innen van a radikális forradalmi korszakban bekövetkezett törésen.

Ezért a jobboldali művelődéspolitika belepislanthatna T. S. Eliot kellemesen konzervatív irodalmi esszéibe, aki átesett az avant-garde kemény iskoláján, és aki jellemzően az egyik legbefolyásosabb modernista szerző volt a kulturálisan és világnézetileg nagyon is polgári és konzervatív Kádár-korszak idején – erről ld. ezt az esszémetamelynek ez a mostani a folytatása. (Ebben a korábbi cikkben idéztem Radnóti Sándor némi csörömpölést okozott kijelentését, amely szerint történetileg a magyar irodalom baloldali irodalom, de elmulasztottam megemlíteni, hogy ez a tézis Illyés Gyulától származik, a kérdés és az Illyés-tétel hajdani vitájáról ld. Schöpflin Aladár írását: „Van-e jobboldali és baloldali irodalom?”, Nyugat, 1933, in: Schöpflin: Válogatott tanulmányok, szerk. Komlós Aladár, Bp.: Szépirodalmi Könyvkiadó, 1967, 169-173.)

De nem: itt a high modernism ellentéte nem a középkor (skolasztika és gótika és ipar előtti népegyház), mint az 1930-as évek elejének néhány minőségi reakciós kísérletében, hanem a kultúra alatti represszív kultúraipari szériatermék.

Meg a vele járó babonaság és antiracionalizmus, pastiche, eklektika, utánérzés, vásári ordítozás. Amikor a rezsim múzeum- és kultúrközpontot hoz létre a budapesti Városligetben, célja a turizmus (scilicet bevétel, $£€¥) és a nemzeti-nárcisztikus hencegés.

A kortárs művészetet illető tervek fókuszpontjában a művészeti egyetemek „összevonására”, azaz tönkretételére irányuló BÖSZME-projekt áll. Immáron a kultúra és a nyilvánosság minden területén a rombolás dominál, mert a rendszer képtelen az egyes szektorok helyébe újakat állítani, hiszen a céljai az emancipatorikus modernség minden válfajával szembenállnak, beleértve a konzervatív, sőt: az ellenforradalmi célképzeteket. A tekintélyelvű és kirekesztő autokrácia kizárólag hallgatást és engedelmességet óhajt, ehhöz pedig nem illeszkedik a mindennemű alkotásban implicit előreláthatatlanság („az új”) anarchikus-szubverzív mivolta, amely egyébként a hagyomány gazdagságában és rétegzettségében manifesztálódik, ha ezt a megjósolhatatlan tényezőt („az újat”) visszatekintve szemléljük.

A kultúra és a tudomány intézményi infrastruktúrájának megsemmisítése vagy kultúrán-tudományon kívülivé transzformálása után számos szakma és intellektuális praxis művelőinek nem marad más hátra, mint vagy a külső, vagy a belső száműzetés vállalása, amennyiben a szolidaritás nem változik nyílt harccá. A küzdelmek azonban nem kapcsolódnak össze: a tanítók, tanárok mozgalmai nem kapcsolódtak a médiakrízis miatt tiltakozó csoportokéhoz, és így tovább. Mindezek az egyetemek, a kutatás, a művészetek, a könyvkiadás, a folyóiratok stb., stb. válságához kapcsolódnak – meg a szakmunkások osztályküzdelméhez, a diákmozgalomhoz, s kapcsolódniuk kellene az antirasszista és feminista törekvésekhez is, ha lenne a baloldali érzületen és egyre szélesebb tájékozódáson túl baloldali politika is, amelyben mindez egyesülne.

Ez részben a magyar állam válsága is, amely nem teljesíti még a legszokványosabb szociális és kulturális kötelességeit se.

Az okok mindenekelőtt ideológiaiak. Nagyon érdekes, hogy a históriailag rendszerint affirmatív és realisztikus jobboldal minden lényeges szociális (pl. etnikai) és kulturális (pl. oktatási, kutatási) kérdésben a steril tagadás álláspontjára helyezkedik. Metternich is ellensége volt az értelmiségnek, de neki megvoltak a maga barokk-abszolutisztikus elképzelései, tudta, hogy mit ellenez (a demokráciát és a nacionalizmust) és hogy mit akar (összhangot, jólétet, vallásosságot, jó közigazgatást, jó zenét, jó hadsereget, békét, királytiszteletet, stílust).

Meglátjuk, hogy a kultúrától és tudománytól eltérített, megbántott – egyelőre tehetetlenül, hitetlenkedőn kacagó – fiatal értelmiségiek kritikai energiái vajon merre fordulnak, ha már nem lesz állásuk, vagy ha hozzá nem értő cenzorok és inkvizítorok utasításait kell majd végrehajtaniuk a Drábik-Takaró-Raffay irányzatú nemzeti újjászületésben.

Címlapkép: Tusnádfürdõ, 2018. július 28. Orbán Viktor miniszterelnök (k) elõadást tart a 29. Bálványosi Nyári Szabadegyetem és Diáktáborban (Tusványos) az erdélyi Tusnádfürdõn 2018. július 28-án. Mellette Németh Zsolt, az Országgyûlés külügyi bizottságának fideszes elnöke (b) és Tõkés László európai parlamenti képviselõ, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke. MTI Fotó: Veres Nándor
Olvass tovább!