Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Az érzelmeknek egy jobb világban is komoly politikai szerep jutna

Magyarországon (meg persze mindenhol máshol is) szokás a politikát, vagy legalábbis a helyes politikát valamiféle érvek és ellenérvek mentén elképzelni. Szokás úgy gondolkodni, hogy (legalábbis ideálisan) a pártok versenye különböző érvek versengését jelenti, amelyben, ideálisan, a legmeggyőzőbb érv jut majd győzelemre. Fel szoktuk tételezni, hogy az emotív, érzelmi alapú és érzelmektől vezérelt politikai cselekvés alsóbbrendű, ha nem kifejezetten káros.

Szűcs Zoltán Gábor nemrégiben a Mércén megjelent cikkében ír a kérdésről, ahol alapvetően három dologra hívja fel a figyelmet. Egyfelől ír arról, hogy  a hatalom (tagadhatatlanul) visszaél sokszor jogos érzelmeinkkel, és így manipulál minket, pl. amikor a szakszervezeti vezetőt (nem indokolatlan) félelmei tántorítanak el a sztrájkszervezéstől. A zsarnokság Szűcs szerint azáltal foszt meg minket a szabadságunktól, hogy kihasználja a szenvedélyeinket. Erre reagáltak a római kor sztoikusai is, amikor „felszabadították” magukat az érzelmeik „rabságából”, ezzel téve magukat (ha nem is politikai, de lelki értelemben) szabaddá.

Másfelől, írja Szűcs, a liberális hagyomány (legalábbis egy igen jelentős áramlata, teszem én hozzá) hangsúlyozza az „értelem uralmát az érzelmek felett”, vagyis egyfajta racionális politizálást, amely keresi az „észérvekkel általános elvekből levezethető” politikai megoldásokat. Harmadrészt pedig, mindennek „patológiája” ellenében, a liberálisoknak is fel kell ismernie, hogy az Orbán-rendszeren egy érzelem, a harag segítségével tudunk felülkerekedni.

Szűcs szerint tehát meglehet, hogy egy jobb világban a politikai cselekvésünket nem elsősorban az érzelmeink befolyásolnák, hanem az értelmünk vezérelné, azonban jelen helyzetben csak az érzelmeink tudják – hiába tudjuk, hogy manipulálhatóak – adekvát módon motiválni a politikai cselekvéseinket.

Ez utóbbiban a legvégsőkig egyet kell értenem.

Hányszor tűnik inadekvátnak egy pártatlanságra és ésszerűségre törő „elemzés” Nagy Blanka „bajszos fasz” jellegű megfogalmazásaihoz képest, mivel az előbbi nem érti, hogy a jószándék feltételezése egy demokráciában helyes stratégia lehet, de egy zsarnokságban sosem az.

Hányszor érezzük azt, hogy egy sok száz szavas publicisztika kevésbé adekvát összefoglalása a bajainknak, mint egy összeszedett ordítás. Számtalan pozitív társadalmi változást (vagy arra tett kísérletet) vezetett a rendszerrel szembeni harag.

Nyilvánvaló továbbá, hogy a jelenlegi politikai és társadalmi helyzetben nem egyenlő mértékben tudnak a politikai szereplők érveket prezentálni. Ha valakinek magasabb az iskolai végzettsége, akkor jobb eséllyel tudja az érveit ésszerű köntösben tálalni.

Ráadásul öntudatlan előítéleteink is komoly hatással vannak arra, hogy mit látunk ésszerűnek. Inkább annak tűnhet  egy férfi szava, mint egy nőé (már ha ugyanazt az érvet adják elő); egy többségi, mint egy kisebbségi emberé; egy sztenderd és „választékos” nyelvhasználatot követő emberé, mint azé, aki tájnyelven vagy kevésbé „választékosan” beszél. Ésszerűbbnek látjuk továbbá azokat a megszólalásokat, amelyekkel már eleve egyetértünk; valamint úgy gondoljuk, ha valaki külső(nek látszó) nézőpontból szól, az ésszerűbb.

Azért kell tehát némiképp szkeptikusan szemlélnünk az ész túlzott politikai szerepéről szóló értekezéseket, mert ezek sokszor a fennálló igazságtalanságokat szolgálják. A rabszolgatörvény fideszes védelmezői „érvekkel” tudnak jönni, míg a rabszolgatörvény által sújtott munkásoknak sokszor csak a düh marad.[1]

Én azonban lényegesen többre tartom az érzelmek politikai szerepét. Úgy vélem, hogy az érzelmeknek egy jobb világban is komoly politikai szerep jutna. (Ez egyébként önmagában nem jelenti a liberalizmus tagadását, így gondolkodik többek között Martha Nussbaum is, az egyik legkomolyabb kortárs liberális gondolkodó.)

Az érzelmeink komoly motivációt jelentenek a cselekvéseinkben. Ez persze nem azt jelenti, hogy nem használjuk az eszünket, amikor szívünk szerint cselekszünk – csak azt, hogy az érzelmeink adják meg a céljainkat és motivációinkat, valamint komolyan befolyásolják viselkedésünket.

Nem kivétel ez alól a politikai cselekvésünk sem. Ha minket az együttérzés vezényel a politikában, az nem azt jelenti, hogy nem cselekszünk az értelmünk szerint, ugyanakkor az együttérzésünk célt ad, és jelentősen befolyásolja a viselkedésünk. Akit az együttérzés vezérel, az pl. sose vetemedne arra (legalábbis szándékosan semmiképp), hogy megsértse azokat, akiket segíteni szeretne, sőt, törekszik, hogy a szándéktalan eseteket is elkerülje.

Van, aki ennél is tovább megy. David Hume mára közhellyé vált szlogenje alapján az ész sosem lehet más, mint a szenvedély rabszolgája: csak segítheti érzelmeinket a céljaink minél hatékonyabb megvalósításában, nem válhat azok meghatározójává. Az ész uralma, Hume szerint legalábbis, nem csak hogy nem valósult eddig meg, de lehetetlen.

Ez azért nincs teljesen így. Természetesen lehetséges az értelmünknek az érzelmeink fölé kerekedniük (erre tettek elég sikeres kísérletet a sztoikusok), a célom nem is az, hogy ennek lehetőségét vitassam. Ugyanakkor fel kell ismernünk, hogy egy jó társadalmat épp az is tesz jóvá, hogy a politikai cselekvőket nemes érzelmek vezérlik. Egy forradalomhoz düh kell, de az nem elég.

A Fidesz egyik, számomra igen fájó cselekedete az embertársainkkal szembeni uszítás, vagyis a közel-keleti és afrikai emberekkel szembeni gyűlölet keltése a saját hatalmának erősítése végett. Ezt azonban nem azzal kell kompenzálni, hogy felveszünk (amennyiben egyáltalán ez lehetséges) valamiféle racionális pozíciót migrációügyben, hanem azzal, ha együttérzünk azokkal az emberekkel, akik háborúk elől menekülve, vagy akár egy jobb élet reményében Európába érkeznek, és ez akár ellent is mondhat a tisztán racionális megoldásnak (még ha szerencsére ebben az esetben nem is mond ellent).

A remény, az együttérzés, az igazság- vagy szabadságvágy olyan érzelmek, amelyeket nem uralnia kellene az értelemnek, hanem a kettőnek együtt kell vezetnie a politikai cselekedeteinket.

Így tudjuk biztosítani, hogy a szolidaritást nem váltják majd fel idővel a társadalmi feszültségek, a behódolás nem írja újra felül eljövendő szabadságunkat. Bár az ókori politikaelméletet sokszor joggal éri kritika liberális oldalról, azonban Platón egyik legfontosabb észrevétele az állampolgárok közötti személyes viszony, és annak érzelmi oldalának fontossága volt.

Ráadásul a minket vezető érzelmek milyensége kiemelkedő fontosságú lesz, ha majd egyszer végre megbukik Orbán Viktor rendszere (mert persze ne legyenek kétségeink, egyszer majd erre is sor fog kerülni).

Ha minket kizárólag a rendszerrel szembeni jogos düh vezet, akkor csekély a remény arra, hogy a következő rendszert az igazságosság fogja jellemezni.

Ma is látjuk, hogy embereket a NER-rel szembeni haragjuk hogyan tesz embertelenné, pl. Andy Vajna halálának kapcsán.

Ha azonban a mozgalmunkat más érzelmek, és persze azok társaként az értelem is vezetik, akkor valóban lehetőségünk lehet egy jobb Magyarország megteremtésére. Ehhez azonban fel kell ismernünk, hogy az érzelmi politizálás nem az ördögtől való.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

[1] – Erről a témáról ld. pl. Lynn Sanders cikkét a deliberatív demokrácia korlátairól (Against Deliberation).

Kiemelt kép: Olivier Ortelpa / Wikimedia Commons
Olvass tovább!