Szabadság, szenvedély, harag[1]

Nem tudnám megmondani, mikor esett annyi szó a magyar politikában a szenvedélyekről (vagy ha valakinek jobban tetszik: érzelmekről), mint a 2018 decemberében, a CEU bezárása elleni tüntetésekkel kezdődő, totális kudarcélménnyel végződő, majd a rabszolgatörvény elleni tiltakozásokkal újjáéledő tömegmozgalom esetében.

Együttérzés, félelem, szomorúság, gyász, harag, düh, makacs kiállás – csupa ilyesmit lehetett hallani a tüntetőktől, a szónokoktól, csupa ilyesmiről írtak az újságírók és a közírók. Nem csak a nyilvános vitákban szorultak háttérbe a stratégia, a racionális érdekkalkuláció kérdései, de talán nem túlzás azt állítani, hogy maga a valóság változott meg. Itt és most nem igazán tűnik fontosnak, hogy amit ma teszünk, hová vezethet holnap vagy holnapután. Legalábbis nem annyira, mint az, hogy ma muszáj tennünk valamit.

Persze, van szó rövid távú politikai célokról: sztrájkról, blokádról, tüntetésről, EP-választásokról, önkormányzati választásokról, és van szó szervezeti kérdésekről, összefogásról vagy épp utak elválásáról. Ám nem lehet nem észrevenni, hogy mindezek jelentősége másodlagos ahhoz képest, hogy ma a politika aktív résztvevői elsősorban azt teszik, amit a szenvedélyeik diktálnak. S ez egyszerre üdítő és egyúttal elgondolkodtató fordulat.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Ennek a fordulatnak itt a Mércén számos szerző adott hangot, de kevesen reflektáltak rá olyan érzékenyen és olyan világos politikai agenda részeként, mint Tamás Gáspár Miklós, aki a szenvedélyek előtérbe kerülésében a megszokott, „polgári” politizálás zsákutcába kerülését és egy „valódi baloldal” hazai nagykorúsodásának lehetőségét látja. Sok, témánk szempontjából érdekes dolgot mond itt, mint például, hogy a fiatal, diákmozgalmi baloldalt a „szakítás szenvedélye”, az autonómia iránti vágy és az elvek tisztelete mozgatja; hogy a baloldaliságnak, éppúgy mint a konzervativizmusnak, megvan a maga „morális patológiája” (csak, hogy értsük miről van szó, legegyszerűbb magát a cikket idézni: „fanatizmus, humortalanság, intolerancia, az elméletiség túlhajtása, dogmatizmusra való hajlam, a radikalizmusban való versengés, »szektásság«, betűkultusz, a lovagiasság elvetése, ridegség” – sorolja a cikk a baloldal hagyományos hibáit); hogy a székely és szórvány szituacionisták nyilatkozata a hazai tiltakozások 5 pontjáról a bérmunka (mint az életösztön tagadása) elleni gyűlölet fölszítására törekszik.

Sajnos, míg Tamás Gáspár Miklós cikke egy intellektuálisan és szervezetileg évek óta erősödő, joggal a liberális demokrácia romjain nőtt friss virágnak tekinthető baloldali mozgalmiság politikai szenvedélyeiről szól, s azoknak mutatna irányt, az Orbán-rezsim elleni tiltakozások derékhadát adó több tízezres, politikailag aktív középosztályi tömegnek, amelyben alighanem – a fiatalok között is – még mindig nagyságrendekkel több a liberális, mint a szocialista, mindez aligha kínál megfelelő kiindulópontokat a kritikus önvizsgálat számára. Számunkra valószínűleg olyan kérdések merülnek fel a mindennapokban, mint, hogy mit kezdjünk az O1G szimbólummal, amely nem csak ordenáré, de ráadásul egy Fideszes oligarcha találmánya és mindennek a tetejébe könnyen tűnhet egy politikai pótcselekvés eszközének.

Vagy, hogy mit kezdjünk a törvénysértő, esetleg erőszakos megnyilvánulásokkal a tiltakozások során? Óvakodjunk tőlük vagy helyeseljük? Vagy, hogy szabad-e, lehet-e a jelen körülmények között szakmai munkánkban élesen szétválasztani a szakmai mércéket és a politikai lelkiismeretünket? Vagy, hogy mit kezdjünk a rendszerrel szintén elégedetlen, de minket is gyűlölő, jobb esetben megvető jobb- és baloldali radikálisokkal? Vagy, hogy nem vagyunk-e túlságosan önzőek és szűklátókörűek, amikor főleg a saját sérelmeink miatt tiltakozunk és – ahogy sokszor vádolnak minket – elvont szabadságjogokért szívesebben tüntetünk, mint materiális javakért?

Az efféle kérdésekre annál sürgetőbb a válasz liberális szempontból is, mert  a zsarnokság, amelyben élünk, mint minden zsarnokság, mindenekelőtt a hatalomnak alávetett emberek szenvedélyeinek (pl. „fájdalom: részvét, irigykedés, vetélkedő irigykedés, féltékenység, bánat, nyugtalanság, tépelődés, aggodalom, levertség; félelem: rettegés, habozás, szégyenkezés, rémület, zavarodottság, szorongás; vágyakozás: hiányérzet, gyűlölet, versengés, düh, szerelem, harag, indulat; gyönyör: bűvölet, káröröm, gyönyörködés, teljes feloldódás) ravasz manipulálására épül, nem pedig, mint elsőre gondolhatnánk, a nyers erőszakra. Mert intézményi, törvényi garanciák hiányában az uralom elkerülhetetlenül személyes jelleget ölt.

A zsarnokságban szenvedélyeink ügyes kihasználása foszt meg bennünket cselekvési szabadságunktól, és tesz függővé a hatalom birtokosainak kényétől-kedvétől.

Régen felismerték ezt azok a római sztoikus republikánusok, például Caesar vagy később Nero ellenfelei, akik a zsarnokságtól való szabadságot intézményes garanciák híján a lelki szabadságban, az állhatatosságban vagyis a félelemtől és a reménytől való megszabadulásban látták.

De tisztában voltak ezzel azok a reformkori magyar liberálisok is, akik – szintén egy, a szabadság intézményes védelmét nélkülöző korban – a reformországgyűlések ellenzékiségét a bécsi kormány konspirációitól féltették, tudván tudva, hogy egyeseket a gondosan személyre szabott fenyegetéstől  való félelem időnként (Wesselényi, Lovassy, Kossuth bebörtönzése mutatja, hogy a többiek félelme jogos volt), másokat a címek és rangok, kiváltságok elnyerésének reménye fog a reformeszmék állhatatos képviseletétől eltántorítani.

Az Orbán-rezsim lényegéhez tartozik, hogy szabadságunknak nincsenek többé intézményes garanciái. Ott vannak persze papíron ezek a garanciák, de mert a bíróságok, az ügyészség, a rendőrség, a közigazgatás, az önkormányzatok, a média, a gazdaság, az oktatás kulcspozícióiban mindenütt a hatalom emberei vannak, mi is könnyen manipulálhatóak vagyunk, éppen félelmeinken és reményeinken keresztül.

Félelem mozgatja a vállalkozót, aki okkal tarthat attól, hogy egy nap felvásárlási ajánlattal fogják megkeresni, remény a másikat, aki azt gondolja, hogy a boldogulása útja a hatalomhoz közeli vállalkozókkal való társuláson keresztül vezet. Félelem tartja vissza a sztrájkszervezéstől a szakszervezeti vezetőt; és a túlmunkán keresztül elérhető nagyobb bér reménye sarkallja belenyugvásra a munkavállalót. Félelmet érzett április 8. előtt a minisztériumi osztályvezető, aki egész jövőjét arra tette fel, hogy a rezsim hatalmon marad, ezért vállalt négy gyereket, vett fel CSOK-ot, ezért maradt otthon a felesége a gyerekkel; a jobbítás reménye vette rá a jogászt, hogy közreműködjön az alaptörvény előkészítésében, habár elvből ellenezte az egészet.

A sor még folytatható lenne hasonló példákkal, és persze az emberi motivációk ennél sokkal bonyolultabbak: létezik kognitív disszonancia redukció és még egy sereg más dolog is, de néhány dologra nincs jobb magyarázat, mint, hogy vannak gonosz, rosszindulatú emberek. A lényeg az, hogy a zsarnokság rendszerbe szervezi, politikai struktúrává alakítja a személyes kiszolgáltatottságot, a függőséget, s ennek eszköze a szenvedélyeink manipulációja. Így tehát a szenvedélyek előtérbe kerülése egyszerre természetes válasz arra, ami velünk történik, és ugyanakkor gyanakvásra is okot adhat: vajon nem éppen ez is a zsarnokság manipulációjának része?

Nem szabad azonban elfelejtenünk, hogy van egy mélyebb, a jelenlegi helyzet paranoid légkörétől független oka annak, ha egy liberális mindig is bizonyos intellektuális távolságtartással figyeli a szenvedélyeket.

Liberális nézőpontból egy liberális demokrácia nem elsősorban különféle politikai erők törékeny egyensúlya, hanem az értelem uralma a szenvedélyek felett. Egy liberálisnak nehéz nem azt gondolnia, ha egy politikai problémára ránéz, hogy ha kizárjuk mindazt, ami kivitelezhetetlen és azt, ami kifejezetten káros, még mindig fog maradni egy, az adott körülmények között viszonylag jónak mondható megoldás, ami nem feltétlenül az, amit mindenki elsőre elfogadna, sőt, lehet, hogy kézzel-lábbal tiltakozik ellene, de amit megfelelő észérvekkel le lehet vezetni általános elvekből, értékekből és empirikusan is alá lehet támasztani. Ez az elég jó, értelmes megoldás az, amit a politikának egy liberális szerint akkor is keresnie kellene, ha egyébként léteznek felszámolhatatlan és igazolt különbségek az egyes emberek érdekei, értékei, nézetei között.

A rawlsi igazságosságelméletnek az eredeti helyzetből való levezetése vagy a nyilvános igazolhatóság és az átfedő konszenzus fogalmai éppen ezt a liberális attitűdöt fejezik ki filozófiai érvényességgel, és ennek a fajta liberalizmusnak megvan a hazai jelentős szellemi teljesítménye is, egyebek között Kis János A politika mint erkölcsi probléma könyvében.

Márpedig ennek a liberális felfogásnak megvan a maga patológiája: a túlzott intellektualizmus, amely süket az emberi szenvedélyek fontosságára az életben, s amely minden politikai vitát racionálisan megvitatható véleménykülönbségként prezentál (és így eltorzít), a szenvedélyek stigmatizálása és kizárása a politikából, a saját, az eltérő politikai álláspontokat képviselő emberekkel szembeni szenvedélyek eltagadása, félremagyarázása, félreértése.

A szenvedélyek jelenlegi előtérbe kerülése a politikában tehát alkalomnak kell lennie arra is a liberálisok számára, hogy szembenézzenek saját hibáikkal.

Ami annál is sürgetőbb, mert nem csak a zsarnokság logikája jelent kihívást az értelem uralmával szemben, hanem azért is, mert a liberalizmustól, a 89-es magyar liberalizmustól sem idegenek olyan szenvedélyek, mint az együttérzés, s sokat veszítettek vele a magyar liberálisok, hogy erről hajlamosak voltak megfeledkezni.

Nem állítom, hogy amit eddig mondtam, több volt, mint puszta problémafelvetés, fogalmi tereprendezés, s persze lehetetlen is lett volna ennél sokkal messzebbre jutni most a probléma végiggondolásában.

Ám egy dolog kimondását mindennél sürgetőbbnek látom és egyúttal a jelenlegi helyzethez való megfelelő liberális viszonyulás nélkülözhetetlen előfeltételének: azt ugyanis, hogy egy zsarnoki rendszerrel szemben a szenvedélymentes állhatatosság – a sztoikus republikánusok és a nem kevésbé sztoikus reformkori liberálisok útja – nem lehet elég, mert az pusztán a passzív ellenállás eszköze.

Ma viszont cselekvésre, makacs, kitartó, erőteljes cselekvésre van szükség és olyan szenvedélyekre, amelyek ezt az aktivizmust fűtik.

A mai helyzettel ennek megfelelően egyedül a harag van arányban.

És nem csak olyasfajta, az arisztotelészi középhez tartozó harag, amely nem esik túlzásokba és nem válik destruktívvá.

Ma igenis szükség van rombolásra, szükség van a túlzásokra, a destruktív szenvedélyeinkre, mert ma nem lokális anomáliák jelentik a kihívást egy magamfajta liberális számára, hanem a zsarnokság egész rendszere.

Érdemes talán felidézni, hogy a liberalizmus eredetileg nem a statusquo, az uralmon lévő elit ideológiája volt, hanem forradalmi eszme. A zsarnokölés, az ellenállás, a régi rend megdöntésének és egy új, szabadságot ígérő rend megalapításának eszméje.

Márpedig forradalmakat dühös emberek csinálnak.

Liberálisként is tanuljunk meg hát hallgatni a bennünk lévő haragra!

[1] – Köszönöm Szűcs-Zágoni Bellának, Egry Gábornak, Unger Annának, Tóth Szilárdnak és Ujlaki Annának a szöveg korábbi változatához fűzött értékes megjegyzéseiket.

Kiemelt kép: Köztéri tárgyakból rakott máglya Budapest belvárosában 2018.12. 12-én. Fotó: Mérce
Olvass tovább!