Egy héttel ezelőtt, kedden, november 13-án ünnepelte volna az SZDSZ harmincadik születésnapját – ha még létezne, és volna mit ünnepelni. Az évforduló kapcsán – néhány felületes írástól eltekintve – meglehetősen kevés érdemi elemzés látott napvilágot. Mindez különösen meglepő annak fényében, hogy a lassan egy évtizede nem létező párt milyen gyakori és fontos hivatkozási pont mind a jobb- mind a baloldali retorikában, egyfajta groteszk karikatúrájaként annak, amit a valóságban megtestesített a magyar közéletben.
Mind a hétköznapok zaja, mind az ünnep hallgatása üzenetértékű. Ahogyan a sztálini propaganda tette ellenfelei emlékével, úgy próbálja az Orbán-kormány is kiradírozni a demokratikus ellenzéket és az SZDSZ-t a rendszerváltás heroikus és felemelő narratívájából, hogy ott Orbán 1989. június 16-i beszédén kívül másnak ne legyen helye. Ugyanakkor az SZDSZ szimbolikusan felelőssé tehető mindazért, amit a rendszerváltás kapcsán kudarcként, elvesztegetett lehetőségként, kisiklásként fogalmaznak meg mind a jobb-, mind a baloldalon – még ha gyakran a tények egészen sajátos értelmezésére és olvasatára is van ehhez szükség.
Ezek a narratívák soha nem véletlenszerűek vagy ártatlanok. Az újbaloldalnak öndefiníciós küzdelmei során van szüksége arra, hogy a rendszerváltó liberálisokkal szemben fogalmazza meg magát. A jobboldal számára pedig a liberális gondolat veszélyt jelent. A maga sajátos módján ez utóbbi jó hír, és okot ad arra, hogy végiggondoljuk az évforduló kapcsán, mi volt a liberális gondolat tartalma a rendszerváltás után, és mi az, ami eltűnése után majd’ egy évtizeddel releváns és értelmezhető belőle.
Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!
Az alábbi leírás – tárgyából adódóan – nagyon kevés új gondolatot tartalmaz. Megismétli azt, amit számosan, amikor még létezett liberális diskurzus a nyilvánosságban, a liberális gondolat és világkép kapcsán megfogalmaztak. Ez a világkép – a liberális politikai program magyarországi, rendszerváltó kontextusban való megjelenésére vonatkozóan – nem tud azonos lenni a megvalósult politikai cselekedetekkel. Az SZDSZ-t szétfeszítő konfliktusok egy jelentős része éppen erről, a politikai gondolat és gyakorlat feszültségéről szólt.
Másodszor: miközben az írás összefoglalni kíván – elsősorban Bauer Tamás és Kis János a témában az elmúlt évtizedekben megfogalmazott gondolatainak segítségével –, nem alkalmas az összes liberális narratíva ötvözésére. Ennek kevésbé a személyes elfogultság az oka, mint az a tény, hogy az SZDSZ, szövetségi párt jellegéből adódóan számos, egymástól eltérő irányzat otthonául szolgált, amíg létezett. Meggyőződésem, hogy a világkép alább felsorolt pontjaiban azonban mindvégig konszenzus volt köztünk. Ami megkülönböztetett minket egymástól, az az egyes pontok hangsúlyára, illetve azok gyakorlati megvalósításának lehetőségeire vonatkozott.
Végül: nem alkalmas ez az írás az SZDSZ bukása okainak boncolgatására, ezt megtettem magam is korábban, ahogyan sokan mások is. Ez utóbbi döntést nem csak terjedelmi, hanem tartalmi okok is indokolják:
nem gondolom, hogy a liberális ajánlat tartalma okozta volna az SZDSZ politikai vesztét. Bár párt már nincs, az ajánlatot továbbra is meggyőzőnek, a NER kilencedik évében pedig megdöbbentően relevánsnak tartom.
A széttartó emlékezetek között nehéz feladat egy rövid írásban összefoglalni, mik is voltak a rendszerváltó SZDSZ céljai. Iránytűül szolgálhatnak ebben azok a Kis János (az SZDSZ első elnöke és a demokratikus ellenzék jelentős alakja) által több helyen megfogalmazott sarokpontok (Mi a liberalizmus?, 2014, Budapest: Kalligram), amelyek eltérő hangsúllyal ugyan, de meghatározták a párt politikáját két évtizedes története során.
Egy, a belső közönség számára született írásában Bauer Tamás a keretet egy ötödik ponttal toldja meg (Túl a félidőn, 2000). Az én írásom is ezt az utóbbi logikát követi, azt állítva, hogy a liberális ajánlat a demokratikus jogállam, a kapitalizmus, az elesettekkel való szolidaritás, az emberi jogok, a magyar progresszió választását jelentette; kiegészítve azt egy hatodik elemmel: a rendszerváltáshoz való viszonnyal, amelynek felelevenítését részben a közelgő kerek évforduló is indokolja.
Játék-e az alkotmány?
Először is, a liberális ajánlat a demokratikus jogállam választását jelentette. Ebben különbözött az SZDSZ a legkevésbé a többi magyarországi párttól, ha úgy tetszik, a liberális demokrácia volt az a konszenzusos keret, amire az 1990-2010 közötti rendszer épült, és amely aztán a Fidesz 2010-es hatalomra kerülésével a múlttá vált.
Akadnak olyan, nálam fiatalabb olvasók, akiknek ez a keret már nem lehetett személyes tapasztalatuk, és vannak olyan kortársaim és nálam idősebbek is, akiknek élménye volt ugyan a demokratikus jogállam, de megóvandó értéke kevésbé. Magyarország történelme során először tapasztalta meg, milyen a liberális demokrácia intézményei között élni, ezt a tapasztalatot pedig az elmúlt tíz év kontextusában tanulhattuk meg igazán értékelni.
A parlamentnek felelős kormány, az alkotmányos megkötések által korlátozott mindenkori többség, a hatalmi ágak elválasztása, a valódi jogkörökkel rendelkező alkotmánybíróság mind-mind olyan értékek, amelyek jelentőségére hiányuk világít rá a legpontosabban.
Míg a valaha volt SZDSZ-ben rendre előforduló vélemény volt, hogy a jogállami kérdéseket absztrakt voltuk miatt a választók nem tekintik fontos ügyeknek, ma a napnál világosabb az összefüggés egy keresztülnyomott alkotmánymódosítás és a hajléktalan emberek ezt követő kriminalizálása között. Ahogyan jól látható volt az is a Sargentini-jelentés körül kialakult polémiában, hogy a jogállam lebontása az, ami Magyarország európai integrációjának történelmi sikerét visszafordítva, a leglátványosabban szigetel el minket az Unió közösségén belül.
Az Orbán-kormány frontális támadása a jogállam ellen ugyanakkor nem lehetett volna sikeres a választók kiábrándulása nélkül. A demokratikus jogállam intézményrendszere mögül a kétezres években elpárolgó választói bizalom súlyos aggodalommal kellett volna, hogy eltöltse a liberális demokrácia talaján álló pártokat. Bár félszívű kísérletek történtek a bizalom helyreállítására, a közélet megtisztítására, az összeférhetetlenségi szabályok megerősítésére, a pártfinanszírozás reformjára, a törekvések még a legjobb indulatú olvasatok szerint is hol megkésettek, hol őszintétlenek voltak.
A rendszerváltást követő balliberális kormányoknak van elszámolni valójuk ezen a téren: ide tartozik az önkormányzati választási törvény egyoldalú módosítása 1994-ben ellenzéki támogatás nélkül, ahogyan az is, hogy a Horn-Kuncze kormány nem tudott végleges alkotmányt adni az országnak. A kétezres évek balliberális kormányai pedig vétkeztek tettel, szóval és mulasztással is: maguk is gyakran sértettek meg alkotmányos normákat, előremutató lépéseket ugyanakkor nem tettek a jogállam megszilárdítása érdekében, ahogyan képtelenek voltak érdemben tenni a közélet tisztaságának helyreállításáért.
Így váltak a mérsékelt pártok kudarcai a populista politika építőköveivé, így lett normává a normaszegés.
Ez azonban nem változtat azon a tényen, hogy a demokratikus jogállam politikai programja aktuálisabb, mint valaha.
Kapitalizmus nélküli kapitalisták?
A világkép második pillére a kapitalizmus választását jelentette. Közismert történet, hogy míg a ’87-es Társadalmi Szerződés kevésbé konzekvensen, úgy az úgynevezett Kék Könyv, vagyis az SZDSZ által összeállított Rendszerváltás Programja már határozottan foglalt állást a kialakítandó gazdasági berendezkedés, a kapitalizmus mellett, nem kis részben a párt megszületésében aktív részt vállaló reformközgazdászok szellemi hatására.
A realitásokat hangsúlyozó olvasat szerint a kapitalizmus egyértelmű választása abból a meggyőződésből táplálkozott, hogy a rendszerváltás konkrét geopolitikai helyzetében ez a döntés fejezte ki a nyugati világrendhez való csatlakozás szándékát. Az SZDSZ részéről azonban ennél többről volt szó: nem csak kényszerű, hanem helyes döntésnek is tartotta a szabad piacgazdaság választását. Ehhez a ponthoz kapcsolódnak az SZDSZ-t körülvevő legtipikusabb legendák és legjellegzetesebb konfliktusok is, amelyek közül a teljesség igénye nélkül érdemes néhányat kiemelni.
Először is, a 20. század végén a kapitalizmus választása liberális részről nem volt egyenlő a laissez-faire kapitalizmus vagy vadkapitalizmus választásával. Bár kétségtelenül léteztek a liberális közösségben magukat gyakran konzervatív vagy jobboldali liberálisként azonosító platformok is, ezek soha nem alkották a magyar rendszerváltás utáni liberalizmus mainstreamjét. Ahogyan a párt szlogenje – szabadság és szolidaritás – plasztikusan kifejezte, a kapitalizmus választása minden esetben az államilag szabályozott piacgazdaság választása volt.
Másodszor, ez a piacgazdaság-pártiság soha nem volt hurráoptimista, soha nem állította a választóknak sem azt, hogy az átmenetnek pusztán nyertesei és eredményei lesznek. A fent már említett Kék Könyv maga is azzal számol, hogy a transzformációs válság súlyos megrázkódtatást fog jelenteni a magyar társadalom számára. Soha nem állította, hogy lesznek olyan trickle-down, a felső rétegekből az alsókba „csorgó” hatások, spontán piaci mechanizmusok, amelyek ezeket a válságjelenségeket önmagukban megoldanák. Mindig azt kereste, mi az állam szerepe ezeknek a válságoknak a mérséklésében, kezelésében – de erről bővebben a harmadik pontnál.
Harmadszor, bár a kapitalizmus választása erőteljesen következik a rendszerváltó liberálisok antiutópisztikus gondolkodásából, azaz abból a szkepszisből, hogy nincs megfogalmazható reális és gyakorlatba ültethető alternatívája a kapitalizmusnak, ez korántsem jelentette azt, hogy indifferensek lettek volna a kapitalizmus minőségének a kérdésében.
Az SZDSZ politikai bűne nem az volt, hogy túlságosan jobboldali gazdaságpolitikát képviselt volna története nagy részében, hanem az, hogy képmutató volt. Megszavazta a 2002-ben felálló Medgyessy-kormány száznapos programját, majd hozzákötötte magát a költségvetésileg nehezen vállalható adócsökkentés kérdéséhez. Ahogyan Bauer Tamás fogalmaz: skandináv típusú költekezési programjához angolszász típusú adócsökkentés párosult.
A koalíciós pártok ezzel a képmutatással hintették el annak a válságnak a magvait, amit a költségvetési számok megkozmetikázása, majd a 2006-os győzelmet követően Gyurcsány hazugságbeszéde, végül az azt követő reformtipródás követett, ahol az elpárolgó bizalom és rossz politikai döntések sorozata végleg romokba döntötte az érintett pártokat és megágyazott Orbán visszatérésének.
A gazdasági világválság globálisan kedvez a populista pártoknak, a magyar helyzetet súlyosbította az, hogy a 2002 utáni belpolitikai folyamatoknak köszönhetően két hatás összeért és erősítette egymást: az emberek nem egyszerűen áldozatnak, de becsapottnak is érezhették magukat.
Tragikusnak tartom, hogy az Orbán-kormánynak ma nincs a kapitalizmus szilárd talaján álló kritikája a nyilvánosságban, amely felszólalna az újraállamosító (valójában persze: fideszesítő), oligarchikus, beavatkozó, önkényes, kalandor gazdaságpolitikával szemben. A Jobbik a gazdaságban a jóléti sovinizmus, az LMP és a belőle kivált PM az antiglobalizmus pártjai. Az MSZP a gazdasági demagógia olyan lépéseit, mint a rezsicsökkentés, könnyű szívvel tudta támogatni, ezekre a DK elnöke saját gazdasági populista javaslatával licitált rá.
Összefér-e szabadság és szolidaritás?
Ami a harmadik pontot, azaz az elesettekkel való szolidaritást illeti: a magyar közgondolkodás általános kapitalizmusellenessége – és SZDSZ-szel szembeni indulatai – mélyén gyakran az a vélekedés áll, hogy a piacgazdaságot széleskörűen azonosítják a megszólalók a vesztesek magára hagyásával.
Ahogyan fentebb írtam, a transzformációs válság jelenségei, a valóban elszabaduló egyenlőtlenségek, a leszakadó régiók és rétegek megjelenése nem lepték meg a liberálisokat. És nem igaz az, hogy érzéketlenek lettek volna e problémák iránt. Éppen ellenkezőleg. Állításuk, miszerint a szabadság és szolidaritás nincsenek antagonisztikus ellentétben, illetve, hogy a szociális biztonság széleskörű intézményei kiépíthetők a kapitalizmus keretei között, ezeknek a leszakadó rétegeknek a védelméről szóltak.
Ahogyan Kis János több helyen – egyebek mellett Hogyan lettünk liberálisok? című írásában – megfogalmazza, a legszegényebbek védelmét a rendszerváltó pártok közül éppenséggel az SZDSZ képviselte leginkább. Míg az MSZP, részben szociáldemokrata arculata kialakítása érdekében, részben saját pártja pozíciója miatt a legszegényebbeknél egy fokkal jobb módúakat, a még foglalkoztatottakat találta gyakran védelemre érdemesnek, a Fidesz hagyományosan a középosztályt, olykor az alsó-középosztályt támogató intézkedésekben gondolkodott.
Ezek a politikák gyakran éppen a legszegényebbek sorsáról nem mondtak semmit, illetve hagyták őket magukra. Az SZDSZ, történetének jelentős részében – szemben a Fidesszel és az MSZP-vel – határozottan állt ki a rászorultsági elv megvalósítása mellett a szociálpolitikában, és konzekvensen ellenezte az olyan törekvéseket, mint a családi adókedvezmény a Horn-kormány ideje alatt, vagy a workfare jellegű közmunka-modell 2008-ban a Gyurcsány-kormány idején.
A liberálisoknak nincs okuk önünneplésre ezen a téren: maguk is gyakran valósítottak meg olyan programokat, amik szembementek ezzel az elvvel, és nyilvános megszólalásaikban olyan témákhoz kötötték magukat, amelyek antiszolidáris, érzéketlen pártként mutatták őket a választók előtt. Az elesettek védelme a legtöbb esetben nem állt össze koherens politikai üzenetté, nem ment túl a két nagy párt politikája elleni ad hoc tiltakozáson a liberálisok részéről sem.
Súlyos árat fizet azért a magyar politika és társadalom, hogy a legelesettebbek, a mélyszegénységben élők ma nem rendelkeznek hanggal és képviselettel. Az ironikus helyzet mégis az, hogy bár az elesettek védelmét az SZDSZ nem képviselte elég következetesen, de nála következetesebben senki nem képviselte.
Mit takar el a jogvédő liberálisok mítosza?
A negyedik sarokpont az emberi jogi politizálás kiemelt szerepére vonatkozik. A rendszerváltás liberális pártja sajátos történelmi kontextusban született, ami meghatározta az emberi jogok képviseletéhez való viszonyt. A helsinki folyamat, majd a demokratikus ellenzék állampárttal szembeni stratégiája – amely az emberi jogok kodifikálására majd számonkérésére törekedett a nyolcvanas években – alapján nem volt kérdés, hogy az SZDSZ politikájában az emberi jogok képviselete kiemelt helyet fog kapni.
Bár ez az emberi jogi politika a rendszerváltáskor látszólag történelmi győzelmet ért el, a köztársaság alkotmánya tartalmazta a vélemény- és szólásszabadság, gyülekezési szabadság, egyesülési szabadság, magánélethez való jog alapelveit, hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezeket a jogokat a napi politikában újra és újra meg kell védeni az ellenük irányuló támadásoktól.
Bár a mai jobboldal hihetetlen erőfeszítéseket tesz annak érdekében, hogy a nemzetközi trendeknek megfelelően a liberális oldalt egyfajta PC-terrorral azonosítsa, a valóság az, hogy a szólásszabadság körül meg-megújuló (gyakran a gyűlöletbeszédre fókuszáló) vitákban mind a bal-, mind a jobboldallal szemben az SZDSZ képviselte legmarkánsabban – bár gyakran kevésbé sikeresen – a szólásszabadság-párti álláspontot.
Egy másik jellegzetes vád az SZDSZ tevékenységét a kisebbségi jogvédelem terén támadja, a „szakállas bácsik” pártjaként beállítva a liberálisokat. A népszerűtlen kisebbségek védelméért, emancipációjáért és jogegyenlőségéért való kiállás olyan hagyomány, amire a liberálisok büszkék lehetnek. A nem hagyományos felekezetek melletti kiállás, az LMBTQ-jogok képviselete, a romák egyenlőségéért való küzdelem elsősorban és leginkább valóban a liberálisok politikájában volt felfedezhető a rendszerváltás után.
Az SZDSZ ezen a területen azonban nem túl sokat, hanem éppenséggel túl keveset tett. A szimbolikus politikai csatákban valahányszor a politikai diskurzus a rasszista vagy kisebbségellenes területére tévedt, az SZDSZ helyesen emelte fel a szavát az ilyen folyamatok ellen. Ez azonban, összefüggésben az előző ponttal, kevésnek bizonyult. Egyetértve Tamás Gáspár Miklós találó megfogalmazásával – „Nem hiszek az olyan antirasszizmusban, amelynek nincs költségvetési vonzata.” („A fordított rasszizmusról” Magyar Hírlap, 1999. október 28.) – úgy látom, hogy az SZDSZ antirasszizmusa mögül gyakran ez a megfontolás hiányzott.
Igazságtalan lenne ugyanakkor említés nélkül hagyni, hogy a rendszerváltást követő egyik legfontosabb emancipatórikus program, az oktatási deszegregáció programja egy liberális miniszter, Magyar Bálint nevéhez fűződik. Az emberi jogi paradigma képviselete ma maroknyi – jobbról és balról egyaránt, bár nem egyforma mértékben támadott – jogvédő szervezet hősies küzdelmére korlátozódik a Fidesz politikájával szemben. Korántsem véletlen, hogy a hatalom ezeket a szervezeteket teszi meg legfőbb ellenségének retorikájában. Mindez jól mutatja az emberi jogi politikában rejlő potenciált a rendszerváltás után harminc évvel is.
Van-e valami a progresszión túl?
Végezetül: a rendszerváltás programja egyértelműen helyezi el az SZDSZ-t a magyar progresszív hagyományban. Ezt szolgálta egyrészt az 1848-as, 1918-as és 1956-os forradalmak szellemi örökségére való hivatkozás, illetve többek között Jászi Oszkár és Bibó István nevének felidézése.
Ez a progresszív hagyomány egyszerre mond nemet az 1945 előtti úri Magyarország folytathatóságára, a határon túli magyarok és a szomszédságpolitika ügyében a sérelmi politizálásra, és mond igent az Európához való tartozás igényére, az állam világnézeti semlegességére és pluralizmusra.
Nem volt törvényszerű, hogy a Bibó Szakkollégiumban született Fidesz amellett a jobboldali hagyomány mellett cövekeljen le, amely ennek a progresszív világképnek a tökéletes tagadása, mind múltértelmezésben, mind nemzetpolitikában.
Bár a nyilvánosságban „válság” kapcsán elsősorban a baloldali-liberális politizálás kríziséről szoktunk beszélni, meggyőződésem, hogy a jobboldali gondolat súlyos tartalmi válságáról árulkodik, hogy világképe – részben a szélsőjobboldali választók meggyőzésének céljából, részben a mondanivaló kiüresedése miatt – ennek a súlyosan problematikus, ’45 előtti jobboldali hagyománynak az egyenes folytatása.
Ehhez képest a progresszív ajánlat nem csak versenyképes, de meggyőződésem szerint továbbra is büszkén vállalható pillére a liberális világképnek.
A demokratikus ellenzék szerepe a rendszerváltásban
Végezetül, bár az írás inspirációjául szolgáló szövegek nem hangsúlyozzák önálló tartalmi elemként a múlthoz, így például a rendszerváltáshoz való viszonyt, a rendszerváltás közelgő harminc éves évfordulója indokolttá teszi, hogy néhány állítás erejéig megvizsgáljuk a valaha volt liberális álláspontot a kérdésben.
Egy jellegzetes kritika abban látja az SZDSZ hibáját, hogy a tárgyalásos demokratizálás útját választotta radikálisabb stratégiák megvalósítása helyett. Az igazság azonban az, hogy a lengyel mintára kialakított kerekasztal-forgatókönyv alternatívája nem a forradalom, hanem a népi-állampárti külön alku lett volna, ahogyan arra a kor eseménytörténete rámutat.
Egy másik jellegzetes vád úgy hangzik: a kerekasztal a nyilvánosság kizárásával, az emberek háta mögött döntött az átalakulás kereteiről. Ez a vád különösen ironikus annak a fényében, hogy a ’89-es nyilvánosságot az MSZMP, a tárgyalások dokumentációjának későbbi nyilvánosságra hozását pedig hosszú időn keresztül a jobboldal akadályozta meg – az SZDSZ ebben a kérdésben (ahogyan aztán az ügynökakták kérdésében is konzekvensen) mindig nyilvánosságpárti álláspontot képviselt.
Nincs itt most mód kitérni egy harmadik igaztalan állításra, amely az akkori FIDESZ-t és SZDSZ-t vádolja a kerekasztal-tárgyalások elárulásával, a négyigenes népszavazás kikényszerítésével: a köztársasági elnök megválasztásával kapcsolatos ellenzéki kerekasztalbeli megállapodást nem a liberálisok, hanem az akkori MDF mondta fel. A rendszerváltás történetének jobboldali átrajzolása már eddig is prioritás volt a Fidesz számára – elég itt csak a Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum működésére utalni.
Ez a folyamat a következő években a kerek évfordulók kapcsán csak erősödni fog: a rendszerváltó liberálisok alkatilag sem alkalmasak arra, hogy felemeljék a hangjukat saját szerepük történelemből való kiradírozása ellen. Nekünk azonban semmi okunk részt venni a múlt megmásításában: a demokratikus ellenzék szerepe a rendszerváltás forgatókönyvének megvalósulásában történelmi jelentőségű és elvitathatatlan.
Az SZDSZ mint párt lassan egy évtizede halott. Hogy halálát autóbaleset vagy lassan ölő rák, azaz konkrét ok vagy hosszan tartó folyamatok okozták, nem tárgya ennek az írásnak. Története lezárt fejezet, amelyet újranyitni sem nem lehetséges, sem nem érdemes. A rendszerváltás óta eltelt időben soha nem voltunk még ilyen távol attól, hogy e világkép köré liberális közösség szerveződjön.
Ugyanakkor a liberális gondolat rendszerváltáskor megfogalmazott sarokkövei többet jelentenek puszta történelmi érdekességnél: megvitatásra, megőrzésre, továbbgondolásra és képviseletre érdemes, koherens világképet. És ez nem kevés a mai Magyarországon.
A szerző 18 éves korától a párt megszűnéséig az SZDSZ tagja volt.
