Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Rabszolgatörvény – a második esély

A balliberális közvélemény legfontosabb élménye 2018-ban az volt, hogy a szabadon működő sajtótermékek és civil szervezetek egyre kisebb száma, a közigazgatási bíróságok létrehozása, a parlamenti tevékenység teljes kiüresítése, a mind nyíltabb és gátlástalanabb oligarchia-építés és korrupció, valamint az oktatás, a tudomány, a művészet területén zajló kulturkampf önmagukban nem képesek kirobbantani a széles társadalmi ellenállást, csak egy viszonylag szűk politizáló réteg ingerküszöbét érik el.

Általánosan elfogadott magyarázattá vált, hogy az ellenzék véleménybuborékban rekedt, és nem értette maga körül a valóságot, letagadott valós problémákat és eredményeket.

Az ellenzék nagy próbatétele

A rabszolgatörvény most azt ígéri a cselekvés senki földjén rekedt ellenzék számára, hogy végre rátalálhat arra az ügyre, ami a „kívül Magyarországa” számára is megadja az elviselhetetlenség érzését, ezáltal fellobbantja lázadás szikráját.

Az ellenzéki képviselőknek a parlament lépcsőjén tett közös esküjével eldőlni látszik, hogy a pártpolitika szereplői a teljes összefogás irányába kívánnak tovább lépni – a rabszolgatörvény (a munka törvénykönyvének megváltoztatása) elleni közös tiltakozás pedig kapcsolatot ígér a széles társadalom felé, a dolgozó tömegek irányába. Célja, hogy megteremtse azt a felhajtó erőt, amely segítségével kizárólagossá válik a hatalom/ellenzék megosztottság, illetve az immár minden korlát nélkül összeterelhető szereplők „támogatottsága” elegendő a kormány megfélemlítésére, illetve a szavazói többség biztosítására.

A rabszolgatörvény ügye a hazai ellenzék nagy próbatételévé vált – de nem abban az értelemben, ahogyan a legtöbben az ellenzéki térfélen gondolják. A feladat nem abban áll, hogy az orbáni rendszerrel nyolc éve szemben álló és végveszélybe sodródó balliberális elitcsoportok és politikai szervezetek – az egyik utolsó esélyüket megragadva – jellemzően (fő)városi és középosztálybeli tiltakozásukat össztársadalmi/proletármozgalommá szélesítsék.

Az ellenzék nagy próbatétele, hogy képes lesz-e végre szembesülni azzal, hogy nem egy öncélú autoriter és oligarchikus féldiktatúrával áll szemben, amely ellen a mélyben már pattanásig feszült a népharag – hanem egy olyan rendszerépítési kísérlettel, amely a posztmodern kapitalizmus sajátosságaira és a globális erőviszonyokra adott racionális válaszként érthető csak meg.

Az elmúlt hetek egyik legfontosabb fejleménye, hogy egyelőre halkan és esetlegesen, de a túlóratörvény kapcsán végre újra felszínre tört a „tőkéről”, a „kapitalizmusról”, a „kizsákmányolásról” szóló beszéd, amelyet korábban oly sikeresen száműztek a baloldal szellemi gettóiba.

A baloldalnak most abban áll a felelőssége, hogy kapitalizmus-kritikai és társadalomelméleti eszközkészletét annak megértésére használja, hogyan hoz létre a hazai jobboldali „történelmi blokk” (Gramsci) sikeresen egy új hegemonikus kulturális-ideológiai alapzatot, és hogyan építi erre rá saját félperifériális gazdaságpolitikáját és jobboldali társadalomszervezési modelljét.

A baloldal felelőssége, hogy deklarálja:

a hatalommal szembeni fellépés egészen addig nem juthat túl rendőrökkel és biztonsági őrökkel való dulakodáson, és a kapitalista rendszer kritikája egészen addig absztrakt és hatástalan marad – ameddig nem tudjuk felszámolni ezek kulturális-ideológiai alapjait – mindazt, amit a jobboldal és a tőke új szövetsége oly sikeresen épít hosszú évek óta.

Egyszer már belebuktunk

Amennyiben ezt nem teszi meg, abban az esetben pontosan olyan szégyenletes és megbocsáthatatlan módon mulasztja el a baloldali újrakezdés lehetőségét, mint három évvel ezelőtt.

Az ellenzék akkor is a regnáló hatalom politikájának egyik ideológiai alappillérével találta magát szembe – és akkor csúfos kudarcot vallott. A NER világképe kezdettől arra épült, hogy létre kell hozni és menedzselni kell egy olyan gazdasági-politikai-szellemi-hatalmi centrumot, amely alkalmas arra, hogy szuverén szereplőként részt vegyen a globális folyamatokban, védelmezze és támogassa a magyar embereket, aktív szereplőként bekapcsolódjon a felbolyduló világ harcaiba és új viszonyainak kialakításába-kihasználásába.

Azután 2015-ben a „balkáni útvonalon” menekültek százezrei érkeztek Magyarországra, majd folytatták útjukat a Willkommenskultur politikáját hirdető Németország felé. Ekkor nyerte el végleges formáját ez a világnézeti elem, és született meg az Európát veszélyeztető (Soros által támogatott) bevándorló-invázió képe, amely azóta is uralja a hatalmat kiszolgáló médiumok felületeit.

Miközben a nemzetközi migráció az új évezred egyik első számú kérdése – a hazai ellenzék kapitulált a jobboldal ideológiai offenzívájával szemben, néhány humanista frázis bátortalan megfogalmazása után a kampány idején nyilatkozatban állt ki „a választók között népszerű határkerítés” ügyében. Bár a migráció a világ minden táján elsődleges téma azóta is, a hazai ellenzék szemérmesen hallgat.

Csak a kormányoldal folytatja a migráns-konvojról, migráns-vízumról, bevándorló-bankkártyákról, bevándorló-bűnözésről, bevándorló-barbarizmusról, bevándorlókat támogató Brüsszelről, ENSZ-ről, Soros-szervezetekről, egyszersmind a rendről, törvényekről, szuverenitásról és civilizációs önvédelemről szóló monológját.

A bevándorlás kérdésén keresztül válhatott a miniszterelnök tényezővé az európai politikában, erős és egyedi magyar álláspont képviselőjeként mutatva magát, amely követendő Amerikától Olaszországig – ráadásul megteremti egy majdani erős V4-es pólus alapjait. Ez a világkép pedig ellenfél híján ki is fejti hatását: a migráció témái ma már az alternatív ellenzéki médiumokról is szinte teljesen kikoptak, nem vezettek új mozgalmak és ellenhegemonikus kísérletek megszületéséhez, nem tették új globális baloldali világkép és politikafelfogás keresésének részesévé a hazai szereplőket.

A második esély

A rabszolgatörvény kapcsán az ellenzék újra a hazai jobboldali politika egyik kulturális-ideologikus alappillérével találja magát szembe: 2010-ben az új hatalom meghirdette „az egymillió új munkahely” megteremtésének politikáját, amely a munkatársadalom világképével párosult és az „újraiparosítás”, a „családbarát kormány” és a „közmunka” szlogenjeivel forrott egybe.

A munkatársadalom ezen koncepciója nagyszerűen épített a magyar társadalom többségének konzervatív attitűdjeire éppen úgy, mint a rendszerváltás vesztes régióinak sajátosságaira, illetve a nemzetközi gazdasági környezet konjunkturális trendjeire – elvetve a 2008-as válság után a neoliberális nemzetközi szereplők által javasolt cselekvési terveket és a hazai balliberális oldal emberijogi-piacpárti individualizmusát egyaránt.

Scheiring Gábor karácsonyi cikkében mutatja be, hogyan váltotta fel a balliberális kormányok alatt regnáló, a transznacionális tőke, a technokrata politikusok és a piaci modernizátor szakértelmiség koalíciója által vezetett „versengő állam” modelljét az úgynevezett „felhalmozó állam” koncepciója. A munkaalapú társadalom világképének alapját eszerint az a fejlődés teremti meg, amely a politikai osztály, a nemzeti nagytőke és a német nagytőke érdekében, EU-s források bevonásával, munkamegosztásban telepíti ide és működteti a (főleg alacsony hozzáadott értékkel bíró) termelési és kiszolgáló kapacitásokat.

Ez a gazdasági modell sok szempontból bírálható fenntarthatóságát tekintve, de el kell ismerni, hogy sikeresen oldotta meg az alacsonyan képzett, deprimált térségekben élő népesség tömegeinek problémáját, bizonyos szintig beindítva a „fejlettebb” és a „szolgáltató”, illetve „beszállító” szektorok növekedését, 20 százalékkal emelve a munkaerőpiac aktivitási rátáját és lényegében eltüntetve a munkanélküliséget.

Aki a rabszolgatörvénnyel szemben tényleges és széles társadalmi ellenállást kíván létrehozni, annak tudnia kell, hogy nem csak önmagában egy „elnyomó hatalommal”, hanem az általa a félperifériális kapitalizmus viszonyai között épített munkatársadalommal is szemben áll.

Miközben az ellenzék minden fronton támadást indít a rabszolgatörvény kapcsán a kormány ellen, nem veszi észre, hogy ezzel azt a hatalmat támadja, amely úgy állítja be magát, mint amely magukat a munkahelyeket „hozta”, amelytől az ország számtalan települése fejlesztéseket „kapott”, amely maga is harcban áll a multinacionális cégek kegyeiért folytatott versengésben azért, hogy azok Magyarországon „teremtsenek” munkahelyeket.

Ma a kérdés nem az, hogy akarnak-e az emberek „önként” irreálisan magas „rendkívüli munkát” végezni – mert nyilvánvalóan nem. A kérdés, hogy hogyan lépnek a munkavállalók, amikor saját cégeik követelik majd tőlük a túlmunkát, amikor szembesülnek azzal, hogy kizsigerelési fokuk növelésének lehetőségét a kormány a munkahelyek „megtartásának” érdekében vezeti be a konkurenciaharccal és megrendelésdömpinggel párhuzamosan küzdő magyar gazdaságban.

Amikor a bőrükön érzik majd, hogy aki a rabszolgatörvény ellen lázad, az a munka ellen lázad – az ellen a típusú munka ellen, ami a felhalmozó állam által sikeresen kiépített félperifériális kapitalizmusban a realitás. Vagyis megvan-e annak a tényleges alapja és lehetősége számukra, hogy – Mike Davis híres könyvcímét parafrazálva – a „magyar munkatársadalom rabjai” megszabaduljanak őreiktől és szétzúzzák börtöneiket?

Nem éppen önkéntes túlóra: lesz-e lázadás?

Jelenleg három tényező nagyban ellene hat bármifajta tényleges lázadásnak.

Először is: a kormányzat némileg joggal hivatkozik arra, hogy az „önkéntesen vállalható” túlmunka a gazdaság fehérítését szolgálja, hiszen a túlóra a posztmodern kapitalizmus globális viszonyai között akkor is tény, ha nem fogadjuk el. Számolni kell azzal, hogy a piacon munkavállalók ma tisztában vannak vele, hogy mit jelent a hétköznapi rögvalóságban (különösen a munkaidőkeretben foglalkoztatott státuszokban) az, amit a rugalmas, a flexibilis és a projektmunka fogalmaival szokott a szakirodalom illetni: akkor dolgozok, amikor van munka, és annyit, amennyit éppen kell – ha nem tetszik, akkor elmegyek máshova.

Másodszor: számolni kell azzal, hogy a munkahely létének ténye bizonyos térségekben és társadalmi csoportokban a jólét, a társas érintkezés és a társadalmi megbecsülés érzését kelti, különösen olyan településeken, ahol évtizedek óta nincs munka.

Ezeken a helyeken a munkavállalók – főleg, ha hagyományosan hozzászoktak a kemény munkához, mert esetleg régi ipari, vagy háztájizós térségről van szó – lojálisak lesznek a munkaadóhoz, még akkor is, ha „nagyon sokat kell dolgozni”.

Azt se felejtsük el, hogy a „minimálbéres” munkahelyeken az elmúlt években jelentős bérnövekedés volt (főleg a családi adókedvezménnyel együtt), ami tovább erősíti ezeket a szubjektív hatásokat. De ez szinte mindenhol igaz: az elmúlt hetekben nem egy figyelmeztetés jelent meg az érintettek, a dolgozó emberek részéről a különböző internetes fórumokon, amelyek mind arról szóltak, hogy a jól menő cégeknél létezik a túlóra, a jövedelem, illetve a munkakörülmények háromszögét érintő alkufolyamat – amely bár nem egyenlő felek között zajlik, egyelőre mindenki megtalálja benne a számítását.

Harmadszor: nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a tőkés „kizsákmányolásnak” idehaza az EU-s jogi kereteken kívül az is relatív gátját jelenti, hogy munkaerőhiány van, hogy a folyamatos béremelések korát éljük, illetve hogy éppen a legalkalmasabb munkavállalók könnyen elmehetnek, akár nyugatra, akár az ország fejlettebb régióiba, esetleg más cégekhez.

Azt pedig már Marx óta jól tudjuk, hogy a munka világában nagyon nehéz ellenállást szítani akkor, amikor a gazdasági fellendülés időszakát éljük – hiszen ekkor a tőke (és az állam mint foglalkoztató) számtalan kompenzációs eszközt engedhet meg magának és mobilitási utat nyithat a dolgozóknak – különösen idehaza, ahol korábban állandóan a válság, a reform, a munkanélküliség, a feketegazdaság és a megszorítás rémei fenyegették a munkavállalókat.

Valójában nagyon keveset tudunk ezeknek a tényleges hatásáról és más tényezők jelenlétéről (mikor lesz végre újra magyar munkásszociológia?), vagyis miközben ki akarunk lépni a véleménybuborékból, benne maradunk, mert nem ismerjük azokat a közegeket, amelyekről beszélünk.

Ne hibáztassátok a szakszervezeteket

Nem véletlen, hogy sokan a „helyzetet pontosan ismerő” szakszervezetekről várják, hogy a mérleg nyelveként országos sztrájkot robbantanak ki – ezzel új lendületet adnak a folyamatoknak. A szakszervezetek feladatának tekintik, hogy a kormányellenes akciók mögé megszervezzék és mozgósítsák a munkavállalók tömegeit, és áthelyezzék a tiltakozások fókuszát a munkahelyekre.

Valójában azonban ezek az elvárások nem veszik figyelembe, hogy a posztmodern kapitalizmusban gyökeresen megváltozott a szakszervezetek pozíciója és funkciója egyaránt. Hiú ábránd az „országos sztrájktól” remélni a regnáló rezsim eltörlését. Nem mintha nem lehetne ilyen mértékű megmozdulást szervezni (egy valamire való megmozdulás az állami szektorban már önmagától országos), hanem mert a „harcoló szakszervezet” követelése víziójában ahhoz az időszakhoz nyúlik vissza, amikor a tőke és a munka közötti alku zárt nemzetállami rendszerekben zajlott.[1]

Ez az 50-es, 60-as évek „jóléti társadalmainak” az időszaka volt, ahol a szakszervezetek erős pozíciókkal bírtak a kollektív béralkuk terén, mind az állam, mind a tőke őket „használta” a teljes foglalkoztatottság és az osztálybéke fenntartására. Ahogyan Wolfgand Streeck A kapitalizmus vége című munkájában kifejti, a globalizáció korában a transznacionális vállalatok megjelenésével, a termelési láncok létrejöttével, a munka kiszervezésével és az egyre élesebbé váló versennyel a tőke kedvezőbb alkupozícióba került a munkásokkal és az államokkal szemben, így hadat üzent a kollektív szakszervezeti jogoknak.

A szakszervezet globális szereplőkkel került szembe, amelyek zsarolják az államokat és versengésre kényszerítik őket a munkahelyi viszonyok „újraszabályozásában” – új munkaszervezési elveikkel és technológiai fejlesztéseikkel versenyeztetve a Föld különböző részén élő munkavállalókat is. A szakszervezetek az új iparágakban vagy teljesen megszűntek, vagy új funkciókat vettek fel – a szervezettség szintje a piaci szférában idehaza is igen alacsony.

A szakszervezetnek le kell mondania klasszikus munkásmozgalmi ambícióiról, ha egy sikeres tiltakozást követően a dolgozó nem azért válik munkanélkülivé, mert kirúgják, hanem mert odébb áll a vállalat. De a szakszervezet az új körülmények között is fontos intézményként lehet jelen a munka világában.

Azt láthatjuk, hogy mire a magyar szakszervezeti mozgalom éppen kezdene rátalálni azokra az új cselekvési formákra, országos koordinációs lehetőségekre és szervezkedési módokra, amelyeket a posztmodern kapitalizmus időszakában építhet, a rabszolgatörvény elleni tiltakozók most olyan régi munkásmozgalmi akciókra kívánják rávenni őket, aminek már régen nincsenek meg az alapjai. A szakszervezetek a rabszolgatörvény elleni tiltakozások mellé álltak, de eszközeik korlátozottak és minden lépésüket megfontoltan kell megtenniük, hiszen tojásokon lépdelnek.

Szocialista demagógia

Hosszú éveken keresztül érveltem amellett, hogy az ellenzék szakítson a szociális demagógia minden formájával – erre most ennek egy újabb változata jelent meg a horizonton, amit talán „szocialista demagógiának” nevezhetnénk.

A szociális kérdést a középpontba állító baloldal gyakran esett abba a csapdába, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket, a nyomorúságot és a szegénységet ostorozta, kormányra kerülésének esetére intézkedéseket vetített előre azok csökkentésére-felszámolására – anélkül, hogy pontosan megmondta volna ezek társadalmi-gazdasági-elosztási következményeit és azt, hogy milyen aktivitást vár kedvezményezettjei részéről.

A szociális baloldal egyszerűen kinyilatkoztatta, hogy egy ideális állam számára ezek preferenciát kell élvezzenek, ami pedig preferenciát élvez, az nyilván meg is oldható.

A szocialista demagógia hasonlót folytat, csak éppen nem a társadalmi, hanem a munkaerő-piaci, munkahelyi „bajok” kapcsán. A szocialista demagógia úgy beszél a kormányzat helytelen intézkedéseiről, a piaci szereplők erkölcstelen magatartásáról és a munka világát illető káros jelenségekről (kiégés, stressz, túlóra, önzés, kiszolgáltatottság, bizonytalanság stb.),

úgy beszél a tőke negatívumainak nem kívánatos voltáról, hogy eközben nem beszél a globális folyamatokról, a posztmodern kapitalizmus sajátosságairól, a tőkés osztályfrakciókról és a munka állandó átalakulásáról.

A szocialista demagógia tehát kommunizmus – antikapitalizmus nélkül. Ahogy a szociális demagógia régi formája nem beszélt a nyomorúság megoldásának áráról és következményeiről, új változata nem beszél a munka világát jellemző „bajok” okairól és a rendszer várható fejleményeiről sem. Egyszóval hatalomra vágyó rendszerkonform politikusoknak találták ki.

Ebben az értelemben amikor az ellenzék a „rabszolgatörvényt” a fennálló hatalom népnyúzó hajlamának, vagy árulásának puszta bizonyítékaként kezeli és nem beszél a törvény megszületésének hátteréről, az színtiszta szocialista demagógia.

De hát hogyan beszélhetne itt bárki a kapitalizmus strukturális problémáiról akkor, amikor az alakuló teljes ellenzéki összefogás résztvevőinek jelentős része a neoliberalizmus vagy a piacgazdaság elkötelezett híve (Liberálisok, DK, Momentum stb.), másik része pedig a bezárkózó-protekcionista nézetek híve? A rabszolgatörvény felkarolásának egyetlen célja, hogy rányomja a széles társadalmi támogatottság pecsétjét a nagy összeborulásra, amely jelenleg az egyetlen útnak tetszik a 2022-es választási győzelemhez.

A munkatársadalom és ellenségei

Valójában ezzel kapcsolatban nem az a kérdés, hogy ez a stratégia sikerrel jár-e majd (mert azt eldönti az idő), hanem, hogy érdemes-e a hazai baloldal újraalapozásának második nagy esélyét feláldozni a populista stratégia és a pártpolitikai taktikázás oltárán? Az első nagy esély kapcsán, a globális migráció témájával ez történt – most az „önkéntes túlmunkát” normalizáló jogszabály által keltett zajongásban és forrongásban a második nagy esély is veszélyben.

Ahhoz, hogy ne vesszen el, meg kell teremteni a baloldal autonóm terepeit, az ellen-társadalom színtereit, az alternatív közéleti, tudományos és kulturális platformokat és szélesíteni kell őket – amikor a hivatalos nyilvánosságot hegemón erők uralják, kezdetnek mindig az underground ideje jön el. A baloldaliak az elmúlt hetekben megtapasztalhatták, hogy többen vannak, mint gondolták volna – tehát van mire építeni. Ezzel párhuzamosan meg kell szabadulni a most burjánzó meta-egyeztetésektől, a politikai tanácsadóktól, a kiüresedett pártok, balliberális értelmiségi csoportok, médiák és polgári ellenálló „civilek” bizonytalan egyvelegétől.

És el kell kezdeni nagyon hangosan beszélni.

Arról kell beszélnünk, hogy a „rabszolgatörvény” a posztmodern kapitalizmus skandalluma, aminek maga Orbán is csak egy szereplője. A félperifériális helyzet sajátosságairól kell beszélni, az EU strukturális és demokratikus kihívásairól, a tőke globális felhalmozási módjáról és zsaroló potenciájáról, a nemzetközi munkamegosztásról és a gazdasági ciklusokról, a bérmunka végéről és a technikai fejlődésről.

Arról kell beszélni, hogy a munkaalapú társadalom világképével kellene szakítani, mert a bérmunkához ragaszkodás egyre nagyobb bajokat fog okozni helyben és globálisan egyaránt.

A munka központi szerepének közeledő végéről kell beszélni és arról, hogy már ma fel kell venni a harcot a munkatársadalom képzeletvilágával (a fogyasztás, a magánélet és a karrier ideológiáival, a növekedés és civilizációs „jólét” jelen formáival stb.) és kiépíteni alternatíváját. Ennek során globálisan kell gondolkodni és lokálisan kell cselekedni – mondhatjuk újra két évtized távlatából.

Kiegészítve azzal a sürgető jelszóval, hogy a jövőből kell kiindulni, és a jelenben kell élni.

[1] – Jelenleg nem foglalkozom azokkal az elgondolásokkal, amelyek minden hasonló esetben felütik a fejüket és a szakszervezetekről szindikalista és tanácskommunista forradalmi giccs keretében általános sztrájkról, vagy munkástanácsok alakításának követeléséről beszélnek.

Kiemelt kép: Markoszov Szergej, Mérce
Olvass tovább!