Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 2-3 legfontosabb cikkéről. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Kilenc tézis a jelenlegi magyar helyzetről

1. Magyarország nem jogállam és nem is demokrácia

Érdekes kérdés, hogy hol húzódott a red line, a vörös vonal, volt-e ilyen egyáltalán, de nem annyira fontos. Az is érdekes kérdés, hogy milyen rendszerben élünk, de annyira az sem fontos.

Valamiféle váróteremben ülünk, ahol a kormányzó hatalom instrumentálisan használja, sőt, szabadon meg is sérti a jogot a maga kedvéért, hatalmának nincs érdemi intézményi ellensúlya, a média nagy részét brutálisan az uralma alá hajtotta, kiépített egy tőle függő politikai és gazdasági elitet, a politikai verseny nem fair, páratlan erőforrás-koncentráció alakult ki, és a kormányzat tudatosan hazug és gyűlöletkeltő, célzott politikai kampányokat folytat, az államapparátuson belül és a helyi politikában a megfélemlítés szerepe igen nagy, a korrupció a rendszer lényegéhez tartozik.

Viszont van még pluralizmus, a nyílt erőszak eszközével csak kivételként élnek és a szabadságjogok korlátozása is inkább lopakodva halad előre mint nyíltan.

2. A választások tétje korlátozott

Bár nem teljesen kizárt, hogy a rezsim megbukhasson választásokon, de ennek az esélye minimális.

Nem csak a fenti okokból, hanem az ellenzék gyengesége miatt is és mert a rezsim eddigi fejlődése is a “csúszós lejtő” logikáját követve alakult.

Már 2002-ben és 2006-ban is hisztérikusan reagált a Fidesz a vereségre, nem kétséges, hogy mostanra olyan nagyra nőttek a tétek, hogy a hisztéria mértéke is ezzel arányosan nőne.

És akkor még nem is beszéltünk arról, hogy az államot teljes mértékben megszállta a rezsim, így egy kormányváltás nem lenne elég a rezsim lebontására.

3. A jelenlegi ellenzék alkalmatlan a rezsim megdöntésére

Nem csak, mert nem hisznek magukban és nem is azért, mert a versenyfeltételek nem fairek, hanem azért is, mert rengeteg ki nem kényszerített hibát követnek el.

Nem elég, hogy elvesztegették az elmúlt 8 évet és nem növelték az ellenzék politikai szervezettségét, amivel valamelyest ellensúlyozhatták volna a krónikus erőforráshiányt, becsatornázhattak volna új érdekeket, törekvéseket, tanulóiskolát kaphattak volna a demokratikus meggyőzésben, kooperációban, mozgósításban, közös platform teremtésében.

Ehelyett megmaradtak az országos médiára és az értelmiségre figyelő, magukat akaratlanul is saját komfortzónájuk karanténjába záró, a kifelé beszélésre, együttműködésre képtelen, egymással marakodó, egyszerre unalmas, érdektelen és jelentéktelen, ugyanakkor arrogáns kispártoknak.

A helyzet az, hogy az elmúlt években a magyar politikát a Fidesz mellett kizárólag a baloldali média volt képes érdemben tematizálni, a kispártokat akár fel is lehetne számolni, fel se tűnne senkinek. A 444, az Index és a társaik megírnák, amit szoktak, a többi úgyse számítana. A Jobbik és a DK részleges kivételnek tekinthetők, semmi többnek.

4. Az ellenzéki média sokat árt az ellenzék ügyének

Az ellenzéki pártok gyengesége felértékeli a baloldali média közvélemény-formáló szerepét, és emiatt már nagyon régóta jól látszanak az ellenzéki média működésének káros hatásai.

Maga a média és a mögöttük álló támogatók preferenciái sokkoló mértékben befolyásolják, mennyire képes egy ellenzéki párt betörni a nyilvánosságba a maga kérdésfelvetéseivel.

A média feltűnően beleszeret majd kegyvesztetté tesz, esetleg tartósan ignorál politikai szereplőket.

A vélemény-újságírás növekvő népszerűsége eközben elmosta a tények és a vélemények határait, akaratlanul is nagy segítséget nyújtva a Fidesz poszt-truth politikájának előretöréséhez; a média szereplői agresszíven kérik számon saját politikai agendájukat az ellenzéken; a Budapestre fókuszáló, kb. csak az angolszász médiát figyelő magyar média (néhány kivétellel) vajmi keveset tesz azért, hogy a magyar glóbuszon túli összefüggésekbe helyezze a hazai eseményeket.

Vannak újabban ezzel ellentétes tendenciák is, de egyrészt a tényfeltárás kiszorult marginális fórumokba, másrészt az egész ellenzéki média folyamatosan marginalizálódik a kormányzó hatalom agresszív előretörésének köszönhetően.

5. Az aktivitásra hajlamos ellenzéki állampolgárok máig félreértésben vannak

Az ellenzék aktívabb része (és itt nem is annyira a több százezres választásokra elmenni hajlandó emberre gondolok, hanem arra a több tízezerre, akik néha fellelkesülnek és elmennek tüntetni is akár) máig nem érti, mi történik körülötte. A civil tüntetésekre eljárók nagy része sokáig elhatárolódott a pártoktól vagy messiásszerű megváltót várt, s a tüntetésekbe hamar beleunt.

De nem történtek érdemi, alulról építkező kísérletek a megszerveződésre.

A forgatókönyv mindig ugyanaz volt: már eleve jött vagy kialakult egy szűk szervezői kör, amelyik egy ideig a tüntetési hullámon lovagolt, aztán elsüllyedt, ahogy a hullám is elült.

Az ellenzéki polgárok nem rohanták meg tömegesen a pártok alapszervezeteit (ez alól, amennyire tudom, a Momentum részleges kivételt jelent, de abból se lett tömegszervezet), nem alakultak helyi szerveződések, nem alakult ki annak hálózata sem.

Az ellenzék támogatói mélységesen elitisták, még magukkal szemben is, és egyszerűen nem hiszik el, hogy nekik bármi dolguk vagy szerepük lehetne.

Nem gondolnak bele, hogy egy rezsimváltás valójában ellenzéki politikusok tízezreit igényelné a legkisebb falvaktól a nagyvárosokig.

És akkor még nem beszéltünk arról, hogy hány aktivistára van szükség és arról, hogy az ellenzéknek nem csak választott politikusokra és szórólapozó emberekre lenne szüksége, de rengeteg, a politika iránt egyszerűen csak érdeklődő emberre, akik előtt lehetne beszélni a tervekről, akikkel meg lehet dolgokat vitatni, akik információkat, új nézőpontokat tudnak a politikusok felé közvetíteni.

6. A biztató jelek sporadikusak és rövid távon számos káros mellékkövetkezményük van

Vannak persze jó, értelmes kezdeményezések (nem csak fellángolások, hanem szervezett építkezés). A Mérce például ilyen, illetve az annak ideológiai és részben személyi hátterét adó új baloldali szerveződések is jók. Szükség van ezekre, mert az egyik legelkeserítőbb vonása a mai közéletnek, hogy szinte már-már megszűnt benne mindenféle igény a valóság megértésére, az emberek meghallgatására, a dolgok jobbá tételére. Arra, hogy ne csak elszenvedjük a dolgokat, de a saját kezünkbe vegyük az életünk alakítását.

Az ellenzéki nyilvánosság mainstreamje reménytelen utóvédharcot folytat, állandó “arcvonal-kiegyenesítésben” van (ideértve azt is, hogy a legtöbb ilyen fórumot közvetve vagy közvetlenül finanszíroz maga a rezsim is, illetve annak legfőbb kegyvesztettje, Simicska Lajos) a folyamatosan nyomuló rezsimmel és annak lendületes és cinikus hazugságáradatával, gátlástalan gyűlöletkampányaival szemben, s  legfeljebb rövid alkalmakra képes aktívan beavatkozni a nyilvánosság alakulásába, egy-egy botránysorozat kapcsán, hogy akkor aztán kiderüljön, hogy milyen gyorsan meg is unja a közvélemény ezeket a botrányokat.

Ezzel szemben a Mérce és csekély számú társa szisztematikus építkezésbe kezdtek, gyakorlatilag a semmiből kiindulva és ehhez képest mostanra a szűkülő szabad nyilvánosság fontos szereplői lettek.

Ennek persze az az ára, hogy ez a csekélyke nyilvánosság még szegmentáltabb lett.

Hasonló jelenség figyelhető meg a legszisztematikusabban építkező ellenzéki kezdeményezések esetében is: az LMP 2010 óta folytatja a Nagy Menetelését bal- és jobboldaltól távolságot tartva és csak az MSZP összeomlásának köszönhetően vált valamivel komolyabb szereplővé (és talán csak átmenetileg, Karácsony Gergő miniszterelnök-jelöltsége ugyanis jó nagy szívás nekik), a DK a baloldal trollja és a jelek szerint semmit sem tart túl nagy árnak: levadászták Bajnait, bedarálják az MSZP-t és nem kétséges, hogy hátba fogják szúrni Karácsonyt is.

A Momentum pedig egy lufi, amiben valahol elrejtve talán ott lapul egy hosszabb távon is életképes, ám a maga köré fújt lufival együtt növekedni nem tudó, arrogáns, exkluzív, generációs kezdeményezés.

Hasonló a helyzet a Közös Ország Mozgalommal, amelyik a jelek szerint időről időre képes meghekkelni a nyilvánosságot és létezik is egy politikai stratégiájuk, de eddig főleg abban jeleskedtek, hogy megzavarták a többi szereplő stratégiáját törekvéseikkel.

7. A Fidesz nem legyőzhetetlen

Az elmúlt évek számtalanszor megmutatták, hogy a Fideszt zavarba lehet hozni. Erejében rejlik sokszor a gyengesége is, mert végtelen centralizáltsága, a folyamatosan versenyeztetett és félelemben tartott belső erőcsoportok közötti feszültségek időről időre ki nem kényszerített hibákat eredményeznek, amik annál feltűnőbbek, mivel ellenfeleik teljesen alkalmatlanok rá, hogy megszorítsák őket.

Ennek ellenére 2012 környékén alaposan megroggyant a Fidesz, utána teljesen leálltak a kormányzással is, s bár a választásokra felálltak újra, s látszólag megint mindent megnyertek, 2014 őszétől megint válságba kerültek, ahogy a lex CEU is nagyon kínos heteket-hónapokat hozott nekik.

Ami ebben igazán szomorú, hogy a válságaikra rendre azzal reagáltak, hogy minden alkalommal brutálisan rontottak a magyar demokrácia minőségén és valamikor a kvótanépszavazás idejére végleg maguk mögött hagyták annál normáit.

Éppen ezért viszont az is nyilvánvaló, hogy nem érdemes feladni, mert nem politikai géniuszok állnak szemben az ellenzékkel, hanem csak példátlanul gátlástalan ellenfelek.

8. De ha legyőzhetetlen lenne is, mi mást tehetnénk, mint, hogy küzdünk?

Persze, nagyon nehéz mit tenni ellenük, éppen gátlástalanságuk miatt. Folyton változtatják a játékszabályokat, kihasználják és teremtik is a jogi kiskapukat, mindenféle lelkifurdalás nélkül össze-vissza hazudoznak, változtatják a véleményüket egyik napról akár  másikra, ordenáré stílusban beszélnek ellenfeleikről és egyre több mindent engednek meg maguknak.

Szétlopták mostanra a magánnyugdíj megtakarításokat, az EU-forrásokat, a földvagyont és még mennyi mindent. Visszalökték Magyarországot a feudalizmus korába, hagyják lassanként teljesen felszámolódni az állami egészségügyet, összeomlani a közoktatást, miközben a felsőoktatást ők maguk verik szét csákánnyal és kalapáccsal.

Mi mást tehetnénk, mint, hogy a végsőkig küzdünk ellenük?

9. Hinni kell egy másik Magyarországban

Amire a jelek szerint a rezsim ellenzéke egyáltalán nem képes, egyelőre, az egy olyan Magyarország elképzelése, ami elég sok embernek elég vonzó ahhoz, hogy szembeforduljon azzal a hatalommal, amelynek korruptságával, arroganciájával és cinizmusával mindenki tisztában van, csak épp nem látnak helyette semmi biztatót.

Nem az ellenzék leváltásában kell hinni, nem a 89 utáni rezsim kritikájában, nem a szegények felkarolásában, nem választástechnikai összefogásban, hanem egy olyan széles társadalmi koalícióban, szövetségben vagy nevezzük akárhogy, amely nem ijeszti el a középosztályt, jelent valamit a nyugaton élőknek is, de érthető és vonzó jövőt ígér  az itt élő, szegényebb rétegeknek is, a környező országok magyarjainak is.

Nem mindenkinek kell persze megfelelni, de elég sokaknak.

Elég absztraktnak hangozhat, amit mondok, de nem arra gondolok, hogy kéne egy program, mert program az van jó sok, csak épp minek. Amiről én beszélek, az az a meggyőződés, hogy lehet ezt jobban csinálni. És ezt az érzést minden szereplő együtt tudja csak kialakítani, de persze a politikusoknak is megvan a maguk felelőssége. Ha Andor László azt nyilatkozza, például, hogy a Fidesz a középosztályt pártolja az alsóbb rétegek rovására, akkor máris szavazókat taszított el a Karácsony-tábortól. Amikor a Momentum generációs pártként hirdeti magát és a hívei olyanokat mondanak a kritikusaiknak kommentekben, hogy az ő szavazataikra nem is tartanak igényt, ugyanez a helyzet.

Ez nem kizárólag taktikai kérdés, hanem lényegi probléma: hihetünk-e egy másik Magyarországban vagy csak a félelmünk éltet. Számomra nem is kérdés, hogy az első a jobb választás.

+1: MINDENKI HÚZZON EL SZAVAZNI 2018. ÁPRILIS 8-ÁN!

A szöveg eredetileg a Baloldali Liberális blogon jelent meg.
(Címlapfotó: Tóth Fruzsina)

Olvass tovább!