Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Hogy menti meg a baloldal a környezetet?

Hogy állítsuk meg a mértéktelen környezetszennyezést, az élővilág pusztulását és a klímaváltozást? Egyszerű: több demokráciával, nagyobb egyenlőséggel és igazságossággal, az elnyomó és kizsákmányoló társadalmi-gazdasági struktúrák megszüntetésével. A környezetvédelem nyilvánvalóan egy társadalmi-politikai kérdés, így nem csoda, hogy a baloldalnak van mondanivalója róla. De miért gondolják a baloldaliak, hogy a környezetvédelem ügye és az egyenlőbb és igazságosabb társadalom létrehozása kéz a kézben járnak?

Ha a szöveg ismerős, az nem véletlen! A Kritikai Alapozó sorozat  a kettosmerce.blog-hu-n indult, és most – újak közlése mellett – a merce.hu-n is megjelentetjük őket, enyhén szerkesztett formában!

Megzabolázni a kapitalizmust

Először is: nem minden környezetvédelmi kezdeményezés baloldali. Németországban például a Zöldek a baloldali liberalizmus környékén helyezkednek el, míg az ÖDP egy ökokonzervatív, jobboldali párt. A konzervatív ökopolitika Magyarországon is nagy jelentőséggel bírt. Akár egy szélsőjobboldali, antidemokratikus meggyőződésű ember is lehet valamiféle zöld program híve, azt gondolva, hogy az ökológiai problémákat egy erős, tekintélyelvű államnak kell orvosolnia, akár a demokrácia és az egyenlőség rovására is – a nemzeti szocialisták például viszonylag természettudatosak voltak: az elsők közt hoztak létre természetvédelmi területeket Európában. Mások, az úgynevezett ökokapitalisták úgy vélik, hogy a szabad piac természetes önszabályozása gátat fog szabni a környezet pusztításának, és a túlzott állami beavatkozás legfeljebb hátráltathatja ezt a folyamatot.

A baloldali ökopolitika mindkét irányzattal szemben áll. A legkevésbé radikális baloldali zöldek is elismerik általában, hogy a szabadjára engedett kapitalizmus végzetes következményekkel jár a környezetre. A környezet ipari szennyezése és rombolása ugyanis mélyen összefügg a kapitalista termelési móddal. Kétségtelen, hogy a kapitalizmus megjelenése előtt is létezett szennyezés, erdőirtás, miegymás, de az emberiség csak az iparosodás és a tömegtermelés korában vált képessé arra, hogy alapvetően átformálja a bolygó ökológiáját.

A baloldali liberálisok és szociáldemokraták ezért úgy gondolják, hogy szabályozni kell a kapitalizmus romboló hatásait: büntetést kell kiszabni a környezetszennyező vállalatokra, támogatni kell a megújuló energiaforrásokat. Így létrehozható egy fenntartható társadalom, amely felhasználja ugyan a környezet erőforrásait, de arról is gondoskodik, hogy azok ne merüljenek ki és sorvadjanak el, hanem képesek legyenek az emberiség jövőbeli nemzedékeit is táplálni. Erre az elgondolásra épülnek az olyan nemzetközi egyezmények, mint az 1992-es Kiotói jegyzőkönyv vagy a 2015-ös Párizsi egyezmény.

Egyenlőség, szolidaritás, demokrácia - baloldali értékek, amelyekről azonban a baloldali liberálisoktól az anarchistákig, az ökomarxistáktól a szocialistákig mindenki mást gondol, és mindenki teljes meggyőződéssel hirdeti a maga igazát.

A Kritikai alapozó sorozatot azért indítottuk el, hogy túllépjünk azon a vitakultúrán, amely abból áll, hogy jelszavakat és könyvcímeket dobálunk egymásra a másik, vagy akár a saját álláspontunk gondos megértése és mérlegelése helyett. Ahelyett, hogy végső ítéletet mondanának bizonyos kulcskérdésekben – a társadalmi egyenlőtlenségektől a feminizmusig –, a sorozat cikkei körüljárják a különféle baloldali álláspontok érveit és előfeltevéseit, és kiindulópontokat adnak a további gondolkodáshoz.

Hogy a világot megváltoztatni kell és nem értelmezni? Hogy nem okoskodni kell, hanem cselekedni? Ez igaz. Csakhogy biztosan kudarcra vagyunk ítélve, ha eközben nem igyekszünk megérteni a társadalmi valóságot, amellyel szemben állunk, és az értékeket, amelyek felé törekszünk.

A radikálisabb ökokritikusok szerint azonban ez kevés, az ilyen fajta egyezmények nem tudnak létrehozni fenntartható, vagy ökológiai szempontból életképes társadalmakat. A kapitalizmus belső logikája lehetetlenné teszi, hogy kibéküljön a környezettel, nem lehet egyszerre megvédeni a környezetet és megtartani a kapitalizmust. A kapitalista termelés célja ugyanis nem valóságos emberi igények kielégítése, hanem egyedül a végnélküli profittermelés. A kapitalista gazdaság folytonos növekedésre van ítélve – ha a növekedés lassul vagy stagnál, válsághelyzet áll elő.

A kapitalizmusnak ezért mindig fokoznia kell a természeti erőforrások kiaknázását, hogy a növekedést biztosítani tudja – új olajmezőket és ritkafém bányákat kell feltárnia, új erdőségeket kell kiirtania, hogy gyáraknak, ipari szántóföldeknek helyet csináljon és így tovább.

Termelni ugyanis csak a természeti erőforrások kiaknázásával lehet: még egy szoftvergyártó cég számítógépeinek alkatrészeihez is ki kell bányászni a földből az aranyat és a tantált.

A baloldali radikális ökopolitikát viszont nem csak az antikapitalizmus jellemzi – létezik jobboldali zöld antikapitalizmus is – hanem mindenekelőtt az, hogy szoros összefüggést lát az ökológiai problémák és a társadalmi elnyomás és kizsákmányolás struktúrái közt. A környezetszennyezés legnagyobb vesztesei ugyanis a szegények és a marginalizált csoportok. Súlyos környezeti katasztrófák esetén, mint a nigériai olajszennyezések – amelyek miatt a Shellt többször is bíróság elég citálták – a legszegényebbeknek nincs pénzük továbbállni vagy kompenzálni a környezeti károk hatásait. Egy a klímaváltozás miatt pusztító súlyos szárazság esetén egy gazdag afrikai üzletember megengedheti magának, hogy drágábban szerezzen be élelmiszert vagy elköltözzön. Egy nincstelen falusi ezzel szemben vagy éhen hal, vagy útra kel, bár sok jót az éhínség és nyomor elől menekülő “klíma-migránsként” sem remélhet.

A környezetszennyezés a különféle kisebbségi csoportokat is súlyosan érinti, különösen az olyan őslakos közösségeket, amelyeknek a földjeit potenciálisan környezetkárosító ipari tevékenységre akarják kisajátítani. Ez folyik jó másfél éve, és jelenleg is az USA-ban a Standing Rock rezervátumban is, ahol egy olajvezeték megépítése miatt nem csak egész közösségeket sodornak veszélybe, de ráadásul kulturális, kisebbségi jogaikat is sérti az építkezés, mivel az általuk szentnek tartott területeken halad át, amelyek kulturális örökségükhöz tartoznak.

A radikális baloldali ökopolitika tehát felismeri, hogy a környezet mértéktelen kisajátítása és rombolása szerves részét képezi olyan hatalmi struktúráknak, amelyek szűk elitek érdekében emberek tömegeit nyomják el, zsákmányolják ki jogtalanul és fosztják meg attól, hogy teljes értékű tagjai lehessenek a társadalomnak.

Az ökológiai igazságosságért való küzdelem az ilyen fajta társadalmi-gazdasági elnyomás elleni küzdelem is egyben.

Nemnövekedés? Ökoszocializmus?

De mégis mi lehet a megoldás, mivel tud előállni a baloldali ökopolitika, hogy változtasson a helyzeten? Az egyik megközelítés a nemnövekedési mozgalom, amely épp a kapitalizmus növekedési mániájának akar gátat szabni. Jövedelmi plafon, feltétel nélküli alapjuttatás és hasonló szabályozó intézkedések segítségével megfékezné a folytonos profitéhséget, ezzel pedig gátat vetne a természet fokozódó kizsákmányolásának.

Az úgynevezett ökoszocialisták szerint a termelés és a társadalom még alapvetőbb átalakítására van szükség. Arra nevezetesen, hogy a termelés, befektetés és technológiai innováció irányát ne a kapitalisták rövidtávú profitszerzési célja, hanem az egész társadalom ökológiailag tudatos, demokratikus döntése határozza meg. A gondolat egyszerű:

ha a nigériaiak vagy az amerikai őslakosok is beleszólhatnának abba, hogy hol és mi módon épüljenek olajkutak, a természeti – és humanitárius – katasztrófák elkerülhetők lennének;

ha a klímaváltozás által leginkább veszélyeztetett szegényeknek helyzetük ismeretében lenne szavuk abban, hogy inkább foszilis vagy megújuló energiaforrásokba fektessünk-e, nem lenne szükség klímaegyezményekre. Ez azonban csak akkor valósulhat meg, ha a termelés eszközei kikerülnek a tőkés osztály magántulajdonából és az egész társadalom tulajdonává válnak, hogy azoknak használatáról az egész közösség dönthessen demokratikus módon – ezért szocialista ez az irányzat.

És ott vannak végül a kommunista-anarchista hagyományra építő szociálökológusok, legismertebb képviselőjükkel, a néhai Murray Bookchinnel az élen. Szerintük az emberi társadalom és az ökoszisztéma közötti harmóniát a társadalmi hierarchiák leépítése biztosítja. Egy tartalmas ökopolitika ugyanis a modern államok és tömegtársadalmak keretein belül nem valósítható meg – a párizsi klímacsúcs során a radikálisabb változást sürgető tüntetőket rendőrök oszlatták fel, Standing Rocknál is a rendőrség, az államhatalom védi az őslakosoktól az olajvezetéket.

A társadalmi tekintély és erőszakszervezetek felszámolására – melyek a környezetet szétromboló kapitalizmus természetes szövetségesei –, és új, kölcsönös együttműködésen alapuló társadalmi szerveződések létrehozására van szükség, amelyben érvényesül a bioegalitarizmus, minden élő dolog szabadsága és egyenlősége, amelyben az ember nem kizsákmányolja és uralom alá hajtja a természetet, hanem – Marx szavaival – egyfajta organikus “anyagcserét” folytat vele.

Ezek már-már utópikus vízióknak tűnnek, de van-e valami hasznuk a tényleges társadalmi küzdelmek során? Nagyon is. Egyrészt szükségünk van ideálokra, hogy tudjuk, mifelé törekszünk: ezeket az elméleteket nem azért vizsgáljuk, hogy mindjárt holnap létrehozzunk egy bioegalitárius ökokommunát vagy egy ökoszocialista államot, hanem, hogy megértsük, mi a probléma a jelenlegi helyzettel, és hogy a hatalom, a termelés, a fogyasztás mely pontjain kell változtatnunk és milyen irányban. Ráadásul,

amint a klímaváltozás, a környezetszennyezés hatásai egyre elviselhetetlenebbé válnak, nagyon is valószínű, hogy az egykor utópikusnak hitt radikális változtatások nem csak elérhetőnek, de szükségesnek fognak látszani.

Az ökológiai rombolás napról napra nagyobb méreteket ölt. A klímaváltozás, erdőirtás, a vizi élővilág pusztítása, a természet mértéktelen kizsigerelése – mindez egyúttal emberi életek kizsigerelését és szétrombolását is jelenti, olyan igazságtalan társadalmi struktúrák fenntartása érdekében, melyek egyedül a hatalmasok végeérhetetlen gazdagodását szolgálják. Az ellenállók, az aktivisták, az amerikai őslakosoktól a párizsi tüntetőkön át a ligetvédőkig naponta néznek szembe az intézményesített erőszakkal. Épp ezért kulcsfontosságú, hogy megértsük ezeknek a küzdelmeknek a tétjét, hogy tiszta képet nyerjünk az ökológiai igazságosság azon elveiről, amelyek nevében fellépnek, és amelyek nevében nekünk is hallatnunk kell a hangunkat.

Ezt honnan szedtük?

Michael Löwy, What is Ecosocialism? (Eric Canepa ford.), Capitalism, Nature, Socialism (16), 2. 2005.

Murray Bookchin, What is Social Ecology? In Social Ecology and Communalism, 2007.

Lányi András, A fenntartható társadalom, L’Harmattan kiadó, 2007.

Mit olvassak még?

Antal Attila, Ökopolitika, ideológia, baloldal, L’Harmattan Kiadó. 2015.

Lányi András-Jávor Benedek, Környezet és etika, L’Harmattan Kiadó. 2005.

Olvass tovább!