Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A holokauszt-dokumentumfilm, amit nem mertek bemutatni

Alfred Hitchcock karrierje elején a brit hadsereg felvételeit megvágva és összerendezve elképesztő filmet készített, amelyet a szövetséges parancsnokság még levetíteni sem mert. Auschwitz felszabadításának évfordulóján érdemes arra is emlékezni, olyasmit láthattak akkor a szövetséges katonák, amit máig képtelenek vagyunk értelmezni.

A narrátor a felvételek elején szigorú agitátor-hangon figyelmeztet: a bukolikus hangulatú német tavasz 1945-ben olyan iszonyatot rejtett, amelyet még az sem hitt el, aki látta:

„Rendezett és takaros gyümölcsösök, jól ellátott farmok sorakoznak az út mentén, és a brit katona nem titkolt csodálattal nézett a helyre és lakóira. Egészen addig, amíg meg nem érezte a bűzt…”

A bűz egy koncentrációs táborból, Bergen-Belsenből eredt, abból amelyben Anne Frank is életét vesztette tífusz következtében, nem sokkal a brit sereg érkezése előtt, és amelyet megannyi magyar fogoly is megjárt.

Maguk a brit háborús kabinet tagjai sem voltak felkészülve arra, mit kezdjenek azzal a rengeteg, csonttá soványodott félholtról, és az irgalmatlanul sok, csupán az udvarra kidobott holttestról készült felvétellel, amelyet harcoló egységeik csináltak. A londoni Háborús Propaganda és Információs minisztériumi tisztviselője, Sidney Bernstein, a háború után legendássá vált manchesteri Granada Stúdió későbbi alapítója, pedig fiatal, önkéntes filmrendezőket keresett, hogy a front mögött a táborokról forgassanak.

Amióta ugyanis a háborús Angliában 1944 nyarán híre ment [1] a magyar zsidók elképesztően gyors, és tömeges deportálásának, és annak, mi is történik valójában az Auschwitz-Birkenaui halálgyárban (az angol-amerikai hadvezetés erről 1943 óta nem szólt a közvéleménynek), már felmerült a Churchill-kormány számára egy komoly probléma. Egyszerűen senki sem hitte el, hogy tömegesen, gázkamrákban öli meg a náci háborús gépezet az európai zsidókat, csak azért mert zsidók.

Bernstein ezért olyan filmes csapatot rakott össze, akiktől azt várta, cáfolhatatlan bizonyítékot mutassanak be a hazai közönségnek arról a brutalitásról, amellyel a táborokban az embereket legyilkolták. Hitchcock már hollywoodi otthonából repült át Londonba, hogy a munkában Bernsteint segítse, amerikai, brit és szovjet felvételeket használtak, katonai tudósítóktól: Auschwitzból, Bergen-Belsenből, Majdanekből, Buchenwaldból. Szinte kizárólag olyanokat, amelyek a szövetségesek megérkezésének napjaiban készültek, és még eleven rajtuk a megérkezés előtti állapot.

A végeredmény azonban olyan megrázó, explicit és politikailag kényes lett, hogy Bernsteinék filmjét végül sohasem mutatták be a nyugati mozik. Civilruhás németek, akiket Eisenhower tábornok kiparancsolt Buchenwaldba, hogy a holtakat eltemessék, közönyös vagy épp megalázott arccal vonulnak el az út menti, deformált, oszló holttestek mellett, a táborok barakkjai előtt halmokban állnak a halottak, az élők körülöttük grasszálnak, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne.

Az egyik, később Steven Spielberg által is megtalált, bergen-belseni horvát túlélő, Branko Lustig azt mondta, megérti, miért nem tudták a britek bemutatni a filmet. „Abban az időben problémáik voltak a cionista mozgalommal Palesztinában. Elég gondjuk volt a zsidókkal.” Lustig úgy gondolta, a Holokauszt explicit bemutatása azért ütközött problémákba, mert megerősítette volna annak követelését, hogy a brit mandátumi területnek számító 1945-ös Palesztina területén zsidó állam jöjjön létre.

A motivációkra valójában nincs adat, csak egyetlen dokumentum maradt fönn a londoni Foreign Office-tól, és az új, munkáspárti külügyminiszertől, Ernest Bevintől, amely szerint „egy ilyen durva, felháborító film” bemutatása nem tűnik célszerűnek.

Van azonban egy jóval általánosabb magyarázat is. A katonai híradósok maguk is utalnak rá, a fiókba került filmtekercsekről, és részben azokból forgatott 2014-es dokumentumfilmben Az Éjszaka eljönben André Singer rendezőnek, hogy idegen volt tőlük a parancs, amely szerint a koncentrációs táborok foglyait és áldozatait közvetlen közelből, szinte obszcén módon reális helyzetekben kell felvenniük. Az egyikük úgy vélte: hiába készítették el a híradóbejátszásokat, amikor később visszagondoltak az időre, amit táborokban töltöttek, nem tudták az élményt elhelyezni.

Kertész Sorstalanságában számomra az egyik legfontosabb epizód az, amikor a pozsonyi pályaudvarra érkező, Zeitzből szabadult rabtól, Köves Gyuritól érdeklődő férfi kérdezgeti, látta-e a gázkamrákat, melyre Köves úgy válaszol, látta. Látta-e a krematóriumokat? – Látta. „No és a halottakat?” „Azokat is” feleli a rab, de elismeri, megölésük folyamatánál nem volt ott. A kíváncsiskodónak ennyi elég is, és szimbolikusan útjára is indult a holokauszt-szkeptikus és -tagadó mozgalom.

Az 1945 utáni közbeszéd, kultúra egyik legfontosabb kérdése persze valóban az, hogy be lehet-e mutatni, lehetséges-e bemutatni a táborokat, gázkamrákat és a teljes Holokausztot dokumentarista vagy művészi eszközökkel. 1990 után is sokan, sokféle módon próbálták a halál sötét valóságát feloldani. Nagyon nagy részben ezért tartják sokan Steven Spielberg filmjét, az 1994-es Schindler listáját megbocsáthatatlan giccsnek, a Holokauszt áruba bocsátásának. A film ugyanis sohasem ábrázolja magát a gyilkolás folyamatát, csak az előtt, vagy után, esetleg az attól való szinte mesés megmenekülés közben látjuk a riadt sikító embereket. Hollywood a Schindlerrel gyakorlatilag orra bukott abbeli igyekezetében, hogy „emészthető” moziformátumba gyömöszölje az obszcén részleteket.

Másrészről viszont ott van nekünk Nemes-Jeles László 2016-os filmje, a Saul fia, amely kifejezetten azért kapott kritikát, mert a felvételek döntő többségén a hullatakarító koncentrációs tábor-foglyok mindennapi életét, a gázkamrák valóságát, a nők, öregek és gyermekek holttesteihez hozzászokott, a Visztulába emberi hamvakat napi rutinnal lapátoló, halott tekintetű rabokat látjuk. Tagadása mindez Theodor Adorno esztéta diktátumának, amely szerint „Auschwitz után (lírai) verset írni barbárság.” (Hát még róla magáról lírai filmet csinálni…) [2]

A Saul fia szemtelensége azonban egyben a rettenetet először felvevő, a képeket életük maradék részére is magukkal hurcoló katonai tudósítók szemtelensége is. Ahogyan André Singer filmje ajánlójában fogalmaz, ha ezzel, a táborok rút és nagyon is emberi valóságával nem tudunk szembenézni, ha nem kíséreljük meg elképzelni azt a pszichológiai folyamatot, amelyet a koncentrációs táborokban mindenkinek el kellett sajátítania: a saját pusztulás elősegítését mások gyilkolásával rád erőltető hatalomét, akkor „az éjszaka újra lehullhat” ránk.

Legyen tehát taszító, tiszteletlen, esetleg elfogadhatatlan egyesek számára úgy emlékezni a náci megsemmisítő gépezet egységeire, ahogyan azt a korabeli emberek a híradókban látták (Nemes-Jeles és alkotótársa Clara Royer tudatosan is rekreálja a híradós anyagokat a Saulban). Enélkül azonban csupán bizonytalan és végső soron fikciós képi világuk miatt mindig megkérdőjelezhető vizuális formákat kapunk, mindösszesen hetvenhárom évvel a felfoghatatlan, milliókat elemésztő halálgyár leállítása után.

Ez pedig csak azoknak lehet hasznos, akik kifejezetten ezt a tagadást, felejtést akarják. Ne tegyünk nekik szívességet.

Hitchcock eredeti filmjének lényeges részletei a Páva utcai Holokauszt Dokumentációs- és Emlékközpont állandó kiállításán, a zsinagógába vezető lépcső előtti utolsó termében, nyitvatartási időben megtekinthetőek.

(Kép: Mike Lewis brit híradós őrmester a holtak tömeges temetését filmezi Bergen-Belsenben, 1945 , Houston Free Press)

[1] – A magyar zsidók deportálása volt az első olyan esemény a Holokauszt folyamán, amelyről már a gettók kiürítése közben értesült a közvélemény. Főleg brit és amerikai nyomásra dönt úgy Horthy Miklós kormányzó, hogy 1944. július 6-án önhatalmúlag leállítja a nácik és magyar hatóságok által küldött auschwitzi transzportokat. (David Cesarani:Genocide and Rescue: the Holocaust in Hungary, 1944. Oxford: Berg, 1997.)

[2] – „[N]ach Auschwitz ein Gedicht zu schrieben, ist barbarisch…” (Theodor Adorno: Gesammelte Schriften in 20 Bänden – Band 10: Kulturkritik und Gesellschaft. Prismen. 2 Bände. Suhrkamp, 1955.) Később  az idézet változatos, általánosító formákban terjedt, mint pl. „A holokauszt után nincs költészet,” stb.

Olvass tovább!