Mi jelentené a feminizmus győzelmét?

Régóta pontosan tudom, hogy ha egy cikket nem ért meg az olvasó, az nem az olvasó hibája, hanem a szerzőé. Miután elolvastam Ámon Kata válaszcikkét, és aztán újra az enyémet, csak ez tudott eszembe jutni. Valamit nagyon elrontottam. Persze az is lehet, hogy egyszerűen tévedek, de az az érzésem támadt, mintha nem is ugyanarról beszélnénk. Ezért megpróbálom még egyszer elmondani, miért gondolom, hogy elemi jelentősége van, hogy a magyar feministák megvívják azt a küzdelmet, ami a 21. században minden politikai mozgalom számára elsőrendű feladat.

Itt tennem kell egy kis kitérőt, mert jogos az a kritika, amit előző cikkem után kaptam: miért a feministákon kérem ezt számon? Miért nem saját magamon, a magyar baloldalon, a zöldeken vagy máson? Egyrészt ezt megtettem már másfajta keretben más mozgalmak kapcsán, de ennél is fontosabb érv ebben a kérdésben, hogy szerintem minden politikai küzdelemben vannak olyan pillanatok, amikor a téma élesebbé, érthetőbbé válik, és ezeket a pillanatokat kell megnyerni, hogy utána a következő csatákba nagyobb esélyekkel induljunk.

Vajon mindenki érti azt, amit a feministák?

De ahhoz, hogy jobban kifejtsem azt, amit az eredeti cikkben le akartam írni, de nem sikerült, pár dologra reagálnom kell Ámon Kata cikkéből.

Az eredeti cikkemben nem az áldozathibáztatás, a szexuális erőszak, de még csak nem is a hatalom logikájának elmagyarázásáról beszéltem, hanem a feminizmus átadásáról, a feminista logika átadásáról, arról, hogy minél több ember kapjon elegendő információt ahhoz, hogy megérthesse, mi alapján működnek ezek a dolgok, döbbenjen rá azokra az alapvető igazságokra, amit a feministák hirdetnek. Mert ezek nem evidens dolgok. Senki se születik úgy, hogy tudja, hogyan kíséri végig az életünket a nők elnyomása.

Meg kell tanulni, hogy a kapcsolati tőke, a hasonló emberek összezárása, a társadalom által tovább örökített szokások, a nemi szerepekhez társuló elvárások és korlátok, valamint ezeknek a rendszereknek a folyamatos újratermelése hogyan határozzák meg a mindennapjainkat.

Attól, hogy valaki felismeri, hogy zaklatás áldozata, még nem érti meg, milyen rendszerek következménye, hogy erőszakosak vele. Attól még, hogy valaki tudja, hogy nőként kevesebbet keres, nem fogja érteni, hogy mik azok a gazdasági szisztémák, amik előállítják ezt a helyzetet.

A pillanat, amikor az egyéni ügyekből közösségi, társadalmi ügy lett

Nem azt állítottam, ahogy Ámon Kata írja, hogy meglepetés érte a társadalmat a #metoo kampány kapcsán. Ennél sokkal többről beszéltem, és tartom is, hogy ennél sokkal több történik. Konkrétan azt írtam:

“A társadalom olyan történésekkel szembesült, amilyenekkel ilyen formában, együtt még sohasem. És egyre több olyan ügy is előjön a hatalmi visszaélésekről, amikbe bele is buknak az érintettek.”

Nem meglepetésről beszéltem, hanem egy közösségi katarzis felé hajló élményről. Nem arról van szó, hogy a zaklatási történetek lerántották a leplet arról, milyen mértékben élnek vissza férfiak a hatalmukkal – jól mondja Ámon Kata, hogy a most hallott történetekhez hasonlóakat talán mindenki ismert a saját környezetéből. Nem a tények jelentik az újdonságot, hanem az, ami velünk most éppen történik. Hogy ez az egész összeáll, hogy irányt is mutat, hogy egyre több embernek kell átgondolnia saját életét, cselekedeteit.

Ez a kampány egy olyan pillanat, amikor a tömegével felbukkanó egyedi történetek egy társadalmi problémává állnak össze rengeteg ember fejében, akik a hatalommal való visszaéléssel és a szexuális zaklatással eddig mint saját tapasztalattal, vagy családtag, barát közeli munkatárs bizalmasan megosztott tapasztalatával találkozhattak, de mint társadalmi üggyel nem.

Ez azért fontos pillanat, mert az egyéni tapasztalatok számtalan ember számára most válnak közösségi tapasztalattá.

Ez nőkkel és férfiakkal egyszerre történik. Emlékezzünk csak vissza azokra a pillanatokra, amikor először elmesélte valaki a saját zaklatási történetét más társainak, és ők is beszámoltak arról, hogy velük is történt ilyen.

Ezekben a pillanatokban születik meg a felismerés, hogy ami velem történt, az nem egyedi eset, és nem csak rám tartozik. Most ez a felismerés brutálisan sok ember felismerése egyszerre, és azáltal, hogy az egész társadalom ügye lett, nem kis közösségek, baráti társaságok ügye, nagyon fel is erősödött.

Ez egy olyan pillanat, amikor olyan emberek döbbenhetnek rá, mondjuk úgy, saját feminizmusukra, akik ilyennel soha nem is foglalkoztak, akiknek nincs olyan barátja, aki erről magyarázott volna. Ez egy olyan pillanat, amikor ez a fajta üzenet sokkal messzebb érhet.

Nem ez a harc lesz a végső

Azt is írja Ámon Kata, hogy nem szabad elvenni a győzelmet a feministáktól. Ezt pontosan ide is idézem, mert szerintem itt van a kulcsa annak, amit el szeretnék mondani:

“Fontos itt kimondani, hogy az, hogy nők ezekről a zaklatásos helyzetekről írni és beszélni mernek, hogy végre egyre többen hisznek nekik, a feministák érdeme. Nem arról van szó, hogy a feministák kézhez kaptak egy kampányt, amivel nem tudnak mit kezdeni: ez a kampány azoké az – elsősorban – nőké, akik megosztják a történeteiket, akik beszélnek az áldozathibáztatásról, a nők elleni erőszakról.”

Igen, az hogy van ez a kampány, a feminizmus, a feministák érdeme. Az, hogy lehet erről beszélni, hogy van egy alapvető tudásunk az elnyomásmintákról, a nemek közti hatalmi egyenlőtlenségről mint társadalmi rendszerről, az a feministák érdeme, ennek nem is írtam az ellenkezőjét, csak azt, hogy ez egy győzelem. Nem a nagy végső győzelem, csak egy, és sok kis győzelem kell még, meg persze sok vereség is, mert itt végső győzelem nem nagyon van, ez egy konstans harc, mint minden társadalmi harc.

De van egy apróságnak tűnő dolog ebben a bekezdésben, ami miatt pontosan beidéztem. Míg az elején a feministák érdeméről van szó, addig a végén arról, hogy ez a kampány a nőké, akik megosztják a történeteiket.

És szerintem ez egy nagyon fontos különbség, és nem véletlenül nem feministát írt a válaszcikk szerzője a bekezdés végén. Ez a győzelem attól lesz nagyobb, ha azok, akik nőként megosztják a történeteiket, segítséget kapnak ahhoz, hogy értelmezzék, mi történt velük, és tudást ahhoz, hogy tudjanak is küzdeni ellene, hogy tudatos feministákká váljanak. Nem, nem önvédelmi tanfolyamokról beszélek, hanem politikai küzdelemről.

Most lehet valóságot csinálni az igazságból

Ez a küzdelem, ahogy a szövegben is folytatódik, nem egy kiegyenlített térfélen zajlik. Mint minden emancipatorikus küzdelem, ez is a hátrányban lévők, az elnyomottak, az erőforrás-hiányosak és a velük szemben álló, hatalommal rendelkezők küzdelme.

Ámon Kata nagyon érthetően írja le, hogyan működik ez az asszimetria a feminista – antifeminista diskurzusban, de ennek a létezését én sem hagyom figyelmen kívül. Az én állításom az, hogy ennek a különbségnek a lebontása csak akkor lehetséges, ha minél többen felismerik, hogy létezik ez a helyzet. Ezzel szemben pedig nem érvelés az, hogy létezik ez a helyzet.

Ahogy feljebb írtam, én nem az áldozathibáztatás logikájáról szóló tanfolyamokat hiányolom.

Én azt hiányolom, hogy a feministák megragadják ezt a mostani pillanatot, azt a pillanatot, ami soha nem látott mennyiségű embernek teszi fel a kérdést, hogy miért történhetnek meg ezek a szexuális visszaélések, és miért főképp nőkkel? Ez az a pillanat ugyanis, amit kihasználva építkezni lehet.

Persze igazságtalan voltam az előző cikkemben, hogy bár írtam erről, de nem fektettem még nagyobb figyelmet arra, hogy mindeközben a feminista közösségek nagyon sok munkát végeznek. Abban, hogy az internetes mainstream média hogy áll hozzá ezekhez a témákhoz, hogy a feminista logika egyáltalán megjelenhet ezeken a felületeken, ebben óriási munka van, ami nem lebecsülendő. Az én állításom az, hogy ez a munka még nem ad ki egy mozgalmi egészet. Az aprómunka másik felét, ami személyesen tud bevonni, hosszú távú kötődéseket, és ezzel erőforrásokat tud létrehozni. És pont az az állításom, hogy itt van a pillanat, amikor ezt meg lehet teremteni. De ez a pillanat arra is alkalmas, hogy ezt éppen az ellenoldal tegye meg, ha a feminista közeg nem lép.

És ők vannak könnyebb helyzetben is. Ugyanis

nem mellékesen a magyarországi és nemzetközi politikai folyamatoktól, ma a feminizmus az elittel kapcsolódik össze, az antifeminizmus pedig a lázadás szimbóluma.

Ennek sok oka van. Részben az, amit Weronika Grzebalska, Kováts Eszter és Pető Andrea írta meg a Mércén elképesztően fontos cikkükben, hogy a feminizmus, a társadalmi igazságosság problémái összekapcsolódnak a 90-es évek liberális kormányzatainak politikai, társadalmi és gazdasági kudarcaival, hiszen ezek a gondolatkörök és szervezetek képviselték a mainstream nyilvánosságban ezeket az értékeket.

Másrészt pedig azért, mert a zaklatási és erőszakügyekben csak azok tudnak a rendszer sajátosságai miatt eljutni a képernyőre, akiknek ehhez van kapcsolati vagy szimbolikus tőkéjük. Nem véletlen, hogy lényegében csak színházi zaklatások kerültek elő az elmúlt hetekben. Ez az a közeg, ahonnan a nők el tudnak jutni a tévékbe. Csakhogy ez egy ferde értelmezését adja ki a sztorinak, ahol a felső középosztálybeli nők problémájává válik a zaklatás, miközben egyszerűen a társadalmi hierarchiában lejjebb lévőknek nincs lehetőségük a saját problémáikat a médiába eljuttatni. Az áruházi dolgozó, akivel erőszakoskodik a főnöke, a közmunkás, akit zaklatnak a munkatársai, vagy éppen a vidéki polgármester beosztottja, aki még feljelentést is tesz, nem tudnak tartósan hírré válni, az esetük kívül esik azon az értelmezési mezőn, ahol a média meg tudja fogni ezeket az ügyeket. Az alsó osztályú nők ráadásul kevésbé számíthatnak a társadalom együttérzésére, támogatására is, így még kevésbé valószínű hogy a nyilvánossághoz fognak fordulni. Ezekről az esetekről így nem is lesz információja a társadalom többségének.

Ebben a ferde helyzetben pedig nem látszik maga az elnyomás.

Pont az a rendszerszintű probléma marad ki a média által felkínált értelmezésből, amiből érthetővé válnak a feminista logika alapjai. Ha ebben a pillanatban a kommenteket olvassuk a zaklatásról szóló cikkek alatt, sokkal inkább látszik az, hogy a feminista elit lecsap, minthogy egy igazságküzdelem zajlana.

Ezen pedig fordítani lehet, méghozzá azzal, ha maga a feminista közeg vagy mozgalom megpróbál beleszólni abba, miről szóljon a téma. És pontosan ehhez kellenek az alternatív nyilvánosság terei. Az ügyképzések, a felépített megszólalók, az információátadás, az aprómunka, amelyben érthetővé válik a feminista logika.

A jövő mindig most kezdődik el

Annak a győzelemnek a tartóssága, ami most megszületett, pontosan attól függ, hogy ki uralja ezt a pillanatot, ki tud erőforrásokat meríteni ebből a pillanatból (pénzt, aktivistát, meggyőzött embert) a holnap küzdelmeihez. Ez lenne a következő győzelem.

És persze, a feminizmus nem egy népművelő szakma abban az értelemben, hogy odamegyünk és megtanítjuk a népet. De abból, hogy a társadalom különböző tagjai különböző informáltsági szinten vannak, mégiscsak az következik, hogy a küzdelemnek része az informálás, a meggyőzés. A magyar oktatási rendszer, a társadalom szerkezete, a normák és a szokások pedig nem segítenek azon, hogy a feminista agenda befogadható legyen. Már ez is alapvetően elzár az információtól sokakat.

De ha nincs meg a megfelelő információ, akkor a történetét megosztó nő se tudja belerakni a nagy képbe a saját történetét, nem fog rájönni arra, hogy miben, miért és hogyan vannak társai, és mit kell tennie.

Nem kap választ a “de miért történik ez velem” kérdésre, ha nincs információja hozzá.

Információ és kommunikáció nélkül nincs politika

Sőt, még ennél is rosszabb a helyzet, mert a 21. századi politika pontosan arról szól, ki tud minél több embert minél ügyesebben elzárni, elrettenteni az övétől különböző élményektől, igazságoktól.

A politika ma arról szól, ki milyen információt, milyen értelmezési keretet tud eljuttatni a társadalom minél több tagjának. Ez pedig leginkább a figyelemfelhíváson, és a befogadás megkönnyítésén múlik, azon, hogy ezt milyen pozícióból teszi. Hiteles az a pozíció, vagy nem hiteles. Tud-e a megfelelő nyelven beszélni, vagy nem tud.

És igen, ez még inkább megkönnyíti a hatalmon lévő, és az elnyomás fenntartásában érdekeltek helyzetét. Csakhogy ma nagyon kevesen rendelkeznek háttértudással arról, hogy hogyan és miért léteznek ezek az igazságtalanságok, erre pedig nem az a megoldás, hogy egyszerűen tudjuk és kimondjuk az igazságokat. Ugyanis ha nincs előtte olyan információval “megdoldogozva” a befogadó, amely érthetővé és befogadhatóvá teszi az igazságot, akkor a dolog fordítva is elsülhet.

Igen, pont én írtam meg azt, hogy a szexuális zaklatások ügyében nem hívnak be a TV-be nőket, szakértőket, és hogy majdnem csak 40 feletti férfiakat hívnak be. De ezen lehet, és kell változtatni. Viszont ameddig ezt a tényt nem tudják a társadalom tagjai, addig nem is lesz igényük ezen változtatni.

Ahhoz tudás kell, hogy a néző összerakja, hogy mi a közös ezekben a meghívott vendégekben, és ez miért fontos, és még ez után is van egy lépés. Fellépni ellene.

Vajon ha minden nap megírná valaki, valahol, mennyire ciki, hogy nem hívnak be nőket, fiatalokat egy olyan témában, ahol az áldozatok legtöbbször nők és fiatalok, akkor nem változna semmi?

Ha ciki lenne ez a Hír Tv-nek és az ATV-nek, nem változtatnának ezen a gyakorlaton? Az én válaszom az, hogy de, változtatnának.

Van min változtatni

Ahogy az elején is mondtam, ezt tényleg bármilyen mozgalmi, aktivista, politikai szervezetnek írhatnám, és azért írom most a feminista mozgalmak kapcsán, mert amennyire én látom, messze a feminista mozgalomban van a legtöbb létező közösség, intézmény, amik progresszív politikai ügyeket visznek, és ezért messze itt van a leginkább lehetőség a változásra. Emellett pedig, ahogy írtam feljebb, szerintem itt van az a pillanat, amit ki lehet használni.

De ehhez változás kell a feminista mozgalmon belül is. A facebook-oldalakra, a blogokra, az alternatív kommunikációs felületek aktív használatára azért van szükség a mainstream mellett, mert itt van lehetőség a belépésre.

Ha látsz valakit az ATV-ben, olvasol az Indexen, nem tudsz hozzá közelebb kerülni, de ha valakinek látod a blogját, beköveted facebookon, elmész a beszélgetésére, tüntetésére, már eggyel személyesebb körbe léptél.

Ez pedig elengedhetetlen az erősödés, és éppen az erőforrás-bővülés szempontjából.

Mint ahogy az is, hogy alacsony belépési küszöbű ügyeket hozzon létre a feminista közösség. Borzasztóan fontos a prostitúció-vita, iszonyatosan fontos a puncs.hu elleni küzdelem, de ezek, még ha az egész társadalomra is kihatnak, az emberek saját élete szempontjából alapvetően rétegviták. Viszont ahhoz, hogy ezeket a vitákat megnyerjük, a későbbiekben arra van szükség, hogy intézmények, aktivista közösségek nőjenek nagyra, hogy minél több ember szerezze meg az alapvető információkat, amik ezeknek az ügyeknek a megértéséhez szükségesek.

Azért gondolom, hogy itt van a pillanat, mert a #metoo kampány kapcsán tényleg rengeteg embernek van személyes érintettsége, és emiatt a személyes érintettség miatt sokkal könnyebb bevonódni is.

Itt van például az évenként megrendezett Néma Tanúk felvonulása, ami két hét múlva szombaton kerül megrendezésre. Eköré most fel lehetne építeni egy olyan látható eseménysort, ahol azok, akiket az elmúlt hetek élményei megérintettek ,bevonódhatnak, ezzel közösségi élményt és információt is kaphatnak a feminizmusukról. Személyesen találhatnak maguknak embereket, akikre érdemes figyelni. Ha az a 200 ember, aki a különböző feminista csoportokban van, csupán meghívná rá az összes ismerősét, ha a feminista blogok ezt nyomnák a csapból is a következő két hétben, akkor ebből most egy nagy esemény is lehetne.

A mainstrem média ebbe az ügybe nem fog beleállni, ellenben ez egy jól elmagyarázható pontja az elnyomásnak, ami a fent említett tévés meghívottak számára is fontos. Infografikával, petícióval, facebook-oldallal, online aktivizmussal brutálisan gyorsan lehetne ennek az ügynek a kapcsán információt átadni az elnyomás egy másik aspektusáról.

Vagy ott van az Ámon Kata által vágyott törvényi változások, állami szabályozások kérdése is,  a nők elleni erőszak, a zaklatások ügyében. Ma biztosan többször annyi ember menne ki egy ebben a témában tartott tüntetésre, mint akár három hónapja, vagy többen követnének be egy facebook-oldalt, csatlakoznának egy csoporthoz.

Láthatóvá tenni a valóságot

És persze elkerülhetetlen, hogy létrejöjjön a történet a feminista mozgalom körül, ami igazolja annak állításait az elnyomásról, és hogy ez a történet kapcsolódjon azokhoz a feminizmuson kívül zajló valós politikai küzdelmekhez, amik az országban és a világban folynak.

Láthatóvá és érthetővé kell tenni azt, hogy a feminizmus nem az elitek ügye, hanem mindannyiunké: nőké és férfiaké, szegényeké és gazdagoké. Ez pedig mind azokon az apró munkákon múlik, amiket a mainstream média nem fog elvégezni.

A mainstream média pont a saját logikája szerint fog kérdezni, az viszont a politika feladata, hogy olyan helyzetek jöjjenek létre, amiben ezek a kérdések a helyes, hosszú távon a feminizmusnak hasznos témákról szólnak.

Ez az a pillanat, ahol ügyeket, eseményeket, történeteket és szereplőket lehet építeni, sokkal kevesebb energiából, mint bármikor. És ez az a pillanat, amikor alacsony belépési küszöbű helyzetek teremtésével sok-sok új aktivistát lehet megnyerni, sok-sok új embernek lehet információt átadni, építkezni lehet akár a következő évtizedekre.

De ehhez másra is szükség van: a célok, az eszközök, az elérni kívánt hatás meghatározására.

Nem elég csupán az igazság birtoklásáért küzdeni. Nem lehet önmagában az a cél, hogy a tudást megszerezzük, hogy a feminista közösségeken belül birtokolja valaki az igazságot.

Mert ezek a tudások és igazságok csak akkor érnek valamit, ha azt a társadalom minél nagyobb része is vallja. Ugyanis ez lenne a cél, hogy ezek a gondolatok, értékek győzzenek, és ezzel a győzelemmel emberi sorsokat változtathassanak meg.

Végezetül, én ezt a két cikket nem támadásnak szántam, és nem is számonkérésnek. Egyszerűen megpróbáltam kritikát írni, rávilágítani dolgokra, még ha ez lehet egyáltalán nem is sikerült. De azt gondolom, a Mércénél nekünk részben ez a dolgunk. Ahogy dolgunk az is, hogy minden olyan ügyet, ami egy igazságosabb társadalomért harcol, támogassunk. Legyen ez a nők helyzete, a tűzoltóké, a cigányságé, a Tesco-dolgozóké, a szegénysoron élőké, az egészségügy vagy az oktatás napszámosaié, vagy bárki másé. Ezekben az ügyekben pedig, ahogy eddig is, ezután is számíthattok a figyelmünkre, és, legalábbis szándékunk szerint, a segítségünkre.

Címoldali kép: Csoszó Gabriella / Freedoc

Olvass tovább!