A különböző módok között, amelyekkel Marx a tőkefelhalmozás válságát leírta (túltermelés, a profitráta esése stb.), van egy, amely nagyrészt ismeretlen maradt:

a munkások dezertálása a gyárból.

Marx a munkaerőpiac törvényeivel szemben tanúsított lázas és szisztematikus engedetlenségről beszél az észak-amerikai kapitalizmus kezdeti szakasza kapcsán, amikor a modern termelési módok elemzése során beleütközik a Vadnyugat eposzába. A Nagy Síkságok felé tartó telepeskaravánok és a határőrök [frontiersman] elkeseredett individualizmusa Monsieur le Capital számára jelentkező nehézségek jelekeiként bukkannak fel szövegeiben. A „határvidéket” [la frontiera; frontier] eleven határozottsággal szerepelteti a politikai gazdaságtan kritikájában.

Nem pusztán az Európán kívüli térségek fejlődési anomáliáiról szóló széljegyzetekről van szó. Marx részéről sokkal inkább új értelmezési kategóriák kereséséről beszélhetünk, amelyeket a tőkeviszonyokban rejlő alapvető tendenciák vonatkozásában kell próbára tenni. Ezért hasznosabb, ha figyelmünket az amerikai polgárháborúról írt cikkei vagy az 1848 után az Egyesült Államokba kivándorolt német szocialistákkal folytatott levelezése helyett egy par excellence elméleti szöveghelyre, a Tőke egyik fejezetére irányítjuk. Pontosabban az első kötet utolsó fejezetére, ahol a gyarmatokról esik szó, ám a konkrét elemzés szinte kizárólag az észak-amerikai határvidék^[2] társadalmi funkciójára összpontosul.

Marx kérdése egyszerű: hogyan volt lehetséges, hogy a tőkés termelési mód éppen abban az országban ütközött annyi nehézségbe, amely egyidős magával a kapitalizmussal, vele együtt látott napvilágot, és amelyre nem nehezedett a hagyományos termelési módok ragadós öröksége?

Az Egyesült Államokban a maguk teljes tisztaságában voltak adottak a kapitalista fejlődés feltételei, valami azonban mégsem működött. Nem volt elég, hogy az öreg kontinensről bőségesen áramlott a pénz, a munkaerő és a technológia; nem volt elég, hogy a tőke „dolgai” egy nosztalgiáktól mentes földön gyűltek össze. Ezek a „dolgok” hosszú ideig változatlanok maradtak, nem lényegültek át társadalmi viszonyokká. Ennek a paradox zsákutcának az oka Marx szerint abban a bevándorlók által felvett szokásban rejlik, hogy rövid idő után elhagyják a gyárakat, nyugat felé vegyék az irányt és behatoljanak a határvidékekre.

A határvidék, vagyis egy mérhetetlenül kiterjedt, benépesítésre és gyarmatosításra váró terület puszta léte rendkívüli lehetőséget kínált az amerikai munkások számára: annak lehetőségét, hogy kiinduló helyzetüket visszafordíthatóvá tegyék. Amikor a híres „lehetőségek gazdagságát” az észak-amerikai civilizáció gyökereként és büszke jelvényeként emlegetik, rendszerint megfeledkeznek arról, hogy kiemeljék azon lehetőség döntő jelentőségét, amely éles törést jelent az iparosodott Európa történetéhez képest. Az urak szolgálatában álló munkások ama lehetőségéről van szó, hogy tömegesen kivonhassák magukat a főnökök felügyelete mellett végzett bérmunka alól.

Már az alapító atyák egyike, Benjamin Franklin is ezt javasolta azoknak, akik Amerikában kívántak letelepedni:

Nálunk a munka rendszerint túl drága, a munkásokat nehéz egyben tartani, mert mindenki főnök akar lenni, a földek olcsósága pedig sokakat arra késztet, hogy elhagyják az ipart a mezőgazdaságért. […] A nagy manufaktúrákhoz sok szegényre van szükség, akik alacsony bérért dolgoznak; ilyen szegények Európában találhatók, Amerikában viszont nem, addig legalábbis, amíg az összes földet el nem foglalják, és meg nem művelik.^[3]

Wakefield pedig, a gyarmatok problémáinak hivatalos szakértője, akit Marx polemikus célpontjául választ, nyílt őszinteséggel ismeri el Anglia és Amerika című művében:

Ahol a föld igen olcsó és minden ember szabad, ahol kívánsága szerint mindenki kaphat egy darab földet a maga számára, ott nemcsak hogy nagyon drága a munka, ami a munkásnak termékéből való részesedését illeti, hanem nehéz bármilyen áron kombinált munkát kapni.^[4]

A földekhez való szabad hozzáférés a bérmunkát nagy szemű hálóvá, átmeneti állapottá, időben korlátozott epizóddá, nem pedig levetkőzhetetlen identitássá, visszavonhatatlan sorssá, életfogytiglani börtönné alakítja. Mélyreható a különbség és a jelenünkről árulkodik. A határvidék dinamikája, avagy az amerikai rejtély, a mai kollektív magatartásmódok erőteljes előképét jelenti. A térbeli „leeresztő szelepek” kimerülése után, az érett kapitalizmus társadalmaiban mégis visszatér a mobilitás kultusza, a végleges állapotokból való szökés vágya, a gyári rezsim elhagyására való hívás.

Az Európában történtekkel ellentétben az amerikai iparosodás hajnalán nem nyomorba taszított parasztok válnak munkásokká, hanem felnőtt munkások válnak szabad földművesekké. A függő munka problémája itt szokatlan formát ölt, amely számos, ma is érvényes vonással bír. Az autonóm tevékenység ugyanis nem elsatnyult és megfojtott csökevény, hanem a bérmunkának való alávetettségén túl (vagy legalábbis amellett) ereszt gyökeret. A jövőt képviseli: azt, ami a gyár után következik, és ami szemben áll vele. Ráadásul – ahelyett, hogy az idiotizmus és a tehetetlenség jegyeit viselné magán – a természethez való viszony is értelmes tapasztalattá válik, hisz az ipar tapasztalatán túl jön létre.

A dezertálás paradigmája, amely először a „határvidék” közelében bukkant fel, beláthatatlan elméleti perspektívákat nyit meg. Sem a Hegel által kidolgozott „polgári társadalom” fogalma, sem Ricardo piacelmélete nem segít megérteni a szökés stratégiáját, vagyis a civilizáció ama tapasztalatát, amely a rögzített szerepek alól való folyamatos kivonódásra, a kártyajáték közben a lapok megcinkelésére való hajlamra épül.

A „határvidék” azért válik kritikai fegyverré Hegellel és Ricardóval szemben, mert a kapitalista fejlődés válságát a bőség kontextusába helyezi, miközben a szükségletek hegeli rendszere és a profitráta esésének ricardói törvénye csak az uralkodó szűkösség viszonyai között bír magyarázó erővel.

A bőség bizonyos foka nevetségessé teszi a kereslet és kínálat törvényének állítólagos természetességét, és tudományos utópiává redukálja a munkaerőpiacot. Az osztályok közötti erőviszonyokat immár a menekülés, azaz a szökési utak megléte is meghatározza. Marx írja:

A népesség abszolút száma itt sokkal gyorsabban nő, mint az anyaországban, mert sok munkás mint felnőtt jön a világra, és ennek ellenére a munkapiacon mindig hiány mutatkozik. A munka keresletének és kínálatának törvénye csődöt mond. Egyrészt az Óvilág állandóan dob be kizsákmányolásra éhes, lemondásra vágyó tőkét; másrészt a bérmunkásoknak bérmunkásokként való rendszeres újratermelése a legilletlenebb és részben leküzdhetetlen akadályokba ütközik. Hát még a létszámfeletti bérmunkások termelése a tőke felhalmozásának arányában! Aki ma bérmunkás, holnap független, önállóan gazdálkodó paraszt vagy kézműves lesz. Eltűnik a munkapiacról, de – nem a dologházba. A bérmunkásoknak ez az állandó átváltozása független termelőkké, akik nem a tőkének, hanem önmaguknak dolgoznak, és nem a tőkés urat, hanem önmagukat gazdagítják, igen károsan hat vissza a munkapiac állapotaira. Nem elég, hogy a bérmunkás kizsákmányolási foka tisztességtelenül alacsony marad. Az utóbbi ezenfelül a függőségi viszonnyal együtt a lemondó tőkéstől való függőség érzését is elveszíti.^[5]

Így már korán megtapasztalhatók azok a következmények, amelyek a munkabér nyomás alá helyezésének eszközeként felfogott bérmunkások tartalékseregének hiányából, vagy ami még rosszabb, hatástalanságából fakadnak. Ugyanez a helyzet fog megismétlődni a jóléti állammal, csak nagyobb léptékben. A jövedelem már nem kizárólag a bérmunka adományán múlik; sőt ezt az adományt éppen a más utakon keresett jövedelemhez viszonyítva adják vagy tagadják meg (nem számít, hogy az állami segélyből vagy önálló tevékenységből származik). Marx a határvidék fogalmához fordul, hogy megmagyarázza a magas béreket – az amerikai kapitalizmus hajnalának botrányát és keresztjét. Azt viszont már korábban leszögeztük, hogy ez nem pusztán historiográfiai kérdés. A nomadizmus, az egyéni szabadság, a dezertálás és a bőség érzése táplálja a jelenlegi társadalmi konfliktusokat.

A dezertálás kultúrája azonban idegen a demokratikus és szocialista hagyománytól. Utóbbi a határ [border] európai eszméjét internalizálta és vetette fel újra a „határvidék” [frontier] amerikai eszméjével szemben. A határ egy vonal, ahol megállunk; a határvidék egy határozatlan terület, amelyen továbbhaladhatunk. A határ stabil és rögzített, a határvidék mobilis és bizonytalan. Az egyik akadály, a másik lehetőség. A demokratikus és a szocialista politika rögzített identitásokra és biztos elhatárolásokra épül. Célja a „társadalmi autonómia” korlátozása ama képviseleti mechanizmus kimerítővé és átláthatóvá tétele által, amely a munkát az államhoz köti. Az egyén képviseltetik a munkában, a munka pedig az Államban – hézagmentes szekvencia, amely az egyének életének helyhezkötöttségén alapul.

Érthető tehát, hogy a demokratikus politikai gondolkodás miért vallott kudarcot az ifjúsági mozgalmakkal és a bérmunka új irányzataival szembesülve. Albert O. Hirschman nagyszerű könyvének, a Kivonulás, tiltakozás, hűségnek^[6] a szavaival élve: a baloldal nem vette észre, hogy az exit (azaz egy hátrányos helyzet mielőbbi elhagyásának) opciója kezdett túlsúlyba kerülni a voice (aktív tiltakozás a helyzet ellen) lehetőségével szemben. Sőt, erkölcsileg elítélte a kivonulás magatartásmódját.

Az engedetlenség és a szökés azonban nem negatív gesztusok, amelyek felmentenének minket a cselekvés és a felelősség alól. Épp ellenkezőleg, a dezertálás azt jelenti, hogy megváltoztatjuk a konfliktus kereteit, ahelyett, hogy egyszerűen alávetnénk magunkat azoknak. Egy kedvező forgatókönyv pozitív felépítése pedig több kezdeményezőkészséget igényel, mint az előre rögzített feltételek között zajló összecsapás. A dezertálást affirmatív „cselekvés” jellemzi, mely érzéki és operatív „ízt” ad a jelennek. A konfliktusok vállalásakor abból kell kiindulnunk, amit szökésünkkel felépítettünk, hogy megvédjük azokat az új társadalmi viszonyokat és életformákat, amelyeket már tapasztalunk. Az ősi gondolat, miszerint a szökés a hatékonyabb támadást szolgálja, ötvöződik a biztos tudattal, hogy a harc annál hatékonyabb lesz, minél többet veszíthet az ember a saját láncain kívül.