Mit szabad a feministáknak, és mi változik a #metoo kampánnyal?

Ez a cikk nagy részben reakció Jámbor András tegnapi publicisztikájára arról, hogyan hagyják ki a #metoo kampány nyújtotta lehetőségeket a „feministák” arra, hogy megváltoztassák a szexuális erőszakról szóló közbeszédet.

A cikk fő mondanivalója az, hogy a #metoo kampány talán még sose látott lavinát indított el, amit a magyarországi feministák arra használhatnának, hogy szélesebb körben megértessék az áldozathibáztatás logikáját. El lehetne magyarázni például, hogy miért nem az a fő kérdés Sárosdi Lilla kapcsán, hogy miért szállt be az autóba, hanem az, hogy miért nézi el a társadalom hatalmi pozícióban lévő férfiaknak, hogy a nemi szervüket más arcába tolják – és ezen keresztül meg lehetne értetni a szexuális erőszak természetrajzát.

Mielőtt ebbe belemennénk, fontos megosztani néhány személyes tapasztalatot. Nem is nevezném tapasztalatnak, hanem inkább alapállapotnak. Az a személyes alapállapot, amiből most kiindulok, nem szorosan a zaklatással függ össze.

Ahogyan a zaklatás és mindenfajta erőszak a hatalomról szól, akkor sem tekinthetünk el a hatalmi viszonyoktól, amikor arról van szó, hogy hogyan beszélünk az erőszakról.

Rengetegen írtak már arról, hogy számtalanszor előfordul, hogy ha egy-egy találkozón, legyen az a munkahelyen, baráti körben vagy bármilyen más közegben történik, elmondják a véleményüket, előjönnek egy javaslattal, azt vagy becsmérelik, vagy ignorálják a többiek, de ha egy férfi gyakorlatilag teljesen ugyanazt elmondja, akkor hirtelen kiváló ötletnek tartják. Ennek az éremnek a túloldala pedig az, amikor egy nőhöz férfiak odamennek azzal, hogy nahát magácska milyen okos. Ami elsőre kedves gesztusnak tűnhet, de azért mégiscsak kimondatlanul arról szól, hogy a férfinak van hatalma megmondani, ki okos és ki nem. Elég furcsán néznének ugyanis arra a nőre, aki egy megbeszélés, konferencia után odamenne a vele elviekben egyenrangú férfi kollégájához, és vállon veregetné, „nagyon okos vagy, apukám” (még ha másképp is mondaná).

Mindezzel nem azt akarom illusztrálni, hogy a férfiak ne mondhatnának véleményt, kritikát a feminizmusról vagy egy feminista mozgalomról, hanem azt, hogy ezek az egyéni szintű kommunikációs különbségek ugyanúgy megjelennek a közbeszédben is, sőt, ennél sokkal élesebben, hiszen a tét is nagyobb.

Nőként, akár feministának nevezi magát valaki, akár nem, nem mondhatjuk ugyanazt, amit egy férfi – vagyis mondhatjuk, de nem lesz ugyanolyan hangos, nem lesz ugyanolyan fontos, és teljesen más reakciót fog kiváltani.

Ha én nőként azt mondom, ma Magyarországon nem értékelik az anyákat, akkor lusta, boldogtalan véglény vagyok, ha egy férfi ugyanezt mondja, akkor egy igazi jóakaratú arany ember.

A közbeszéd, ebbe beleértve a hagyományos és közösségi médiát is, nem egy tiszta lap, amire egy nő, megint csak feminista vagy nem, azt ír, amit akar, hanem egy egyenlőtlen tér, amiben rendszerint akkor értékelik a női megszólalókat, ha nem próbálnak kiállni magukért semmilyen nőket érintő témában. Pont Jámbor András írt arról a Mércére, mennyire elképesztő, hogy Marton László szexuális visszaélései kapcsán 40 fölötti férfiakat hívtak be elsősorban a hírcsatornák „értelmezni” a helyzetet.

Mindez természetesen még mindig csak egy tünete annak, hogy ma Magyarországon alig van olyan nő, aki nagyobb nyilvánosság előtt politikai kérdésekről beszélhet, szinte az összes „politikai elemző” műsorban férfiak ülnek. Ne is ragadjunk le itt, mert ennél is nagyobb gond, hogy a parlamentben is szinte csak férfiak ülnek. A szexuális zaklatás is ugyanolyan politikai kérdés, mint a gazdasági kérdések, az oktatás, a közlekedés, és mivel a nők alapvetően ki vannak zárva ezeknek a megbeszéléséből, nem akkora meglepetés, hogy nem igazán tudják befolyásolni az erről szóló vitákat sem.

Ahogyan egyébként a #metoo kampány sem azért volt meglepetés, mert végre betört egy fontos feminista kérdés a politikai térbe, és az emberek rájöttek, hogy szinte minden nő ismerősét tapogatták már vagy megfélemlítették, esetleg meg is erőszakolták. Ez nem az egész „társadalomnak” volt meglepetés, ahogy Jámbor András írja, hanem a férfiak egy részének. A #metoo kampány azért volt meglepetés, mert a lavina, ami elindult, nem állt meg az Egyesült Államokban, nem állt meg Harvey Weinsteinnél, a producernél, akit először elkövetőként neveztek meg, és nem állt meg Marton Lászlónál, akinek elsőként hangzott el a neve Magyarországon.

A kampány továbbá nem azért volt meglepetés, mert nők elmondták, hogy zaklatják őket, hanem mert a nők mindezt azért tették, mert a többiek elkezdtek hinni nekik.

Nem igaz, hogy a társadalom ne tudna a tapizós, dörgölőzős, munkáért szexet váró, hatalmi viszonnyal visszaélő férfiakról. Ezeket az eseteket mindenki megtapasztalta eddig is, csak éppen a társadalom nem hitt  azoknak a nőknek, akik elmondták, nekik a jelenlegi viszonyok nem jók, hogy ez erőszak.

Fontos itt kimondani, hogy az, hogy nők ezekről a zaklatásos helyzetekről írni és beszélni mernek, hogy végre egyre többen hisznek nekik, a feministák érdeme. Nem arról van szó, hogy a feministák kézhez kaptak egy kampányt, amivel nem tudnak mit kezdeni: ez a kampány azoké az – elsősorban – nőké, akik megosztják a történeteiket, akik beszélnek az áldozathibáztatásról, a nők elleni erőszakról. Az, hogy nem tudnak ennél többet vagy jobban beszélni róla, nem az ő saruk: ennek az az oka, hogy a politikai térből alapvetően kirekesztik őket.

A feminizmus nem egy népművelői szakma, nem arról van szó, hogy a feminizmus szakmai képviselőinek csak ki kellene állnia a művelődési ház színpadára, és ügyesen elmagyarázni, hogyan kellene az embereknek a nők elleni erőszakról beszélni. A valóságban a nőknek szembe kell menni azzal, hogy jellemzően nem őket kérdezik meg az őket érintő kérdésekről, hogy rendkívül kifizetődő – mind anyagiak, mind figyelem szempontjából – olyan véleményvezérnek lenni a médiában, aki a nőket hibáztatja, sőt, egyenesen alázza, míg férfiaknak ezt nem kell elszenvedniük.

A #metoo kampány ezt a hatalmi és érdekkülönbséget nem tudta megszüntetni, és ezt nem is lehetett várni.

Egy szexuális zaklatás elleni kampány akkor érne révbe, ha szigorú és egyértelmű törvényi szabályozás és intézményi protokollok jönnének létre, hogy az erőszaknak legyen következménye.

Ehhez politikai hatalomra van szükség, mert a meggyőző erő elsősorban ettől függ, nem pedig kommunikációs trükköktől.

A politikai hatalom mellett fontos a gazdasági egyenlőtlenség is. Egyenlőtlen gazdasági viszonyok mellett a feministák nem tudnak kommunikációs kampányokra költeni, legalábbis olyan kampányokra biztosan nem, amelyek képesek alapvetően megkérdőjelezni a nők és férfiak közti hatalmi viszonyokat. A feminista szervezetek így is rendkívül alulfinanszírozottak, és ebből a kevéske pénzből próbálnak önkéntesen tüntetéseket szervezni, segélyvonalakat fenntartani, iskolai programokat tartani, áldozatoknak segítséget nyújtani, szerepelni a médiában, jelen lenni Facebookon, stb.

A forráshiány nagyon szűkre szabja a politikai cselekvés határait, miközben a másik oldalon ott vannak azok az emberek, akik csak abból megélnek, hogy nőgyűlölő maszlagokat terjesztenek a tévében, rádióban, és ahol csak tudnak.

Ennek fényében, ha a #metoo kampány határait elemezzük, érdemes lenne inkább annak utánajárni, hogyan, ki és miért finanszírozza, tartja fenn a nőgyűlöletet a politikában, a médiában, akkor tudnánk csak a #metoo lehetőségeinek határait feszegetni – minden értelemben.

Kapcsolódó cikkek