„Mindazonáltal állítható, hogy lanton játszik, miközben Róma lángokban áll. Két tény szolgálhat mentségére: nem tudja, hogy lantozik, és nem tudja, hogy Róma lángol.” (Leo Strauss)

Leo Strauss Liberalism Ancient and Modern (Antik és modern liberalizmus, 1968) című könyvében a kortárs politikatudomány állapotát Nero császárra tett maró utalásokkal érzékelteti, a császár ugyanis állítólag lantozott, amíg Róma lángokban állt. Ez az analógia pontosan ráillik a Brexitet és a Trump megválasztását követő korszak progresszív elitjére, akik „mintha mi sem történt volna” hozzáállásban folytatják a tevékenységüket, miközben a liberális demokrácia alapjai kérdőjeleződnek meg. Ehhez az elithez tartoznak azok a fősodorbeli politikusok, akik a „demokrácia védelme” szlogen mögé rejtőzve, a közhangulat felkorbácsolásával tartják fenn a status quót, azok az emberi jogi aktivisták, akik saját maguk morális feddhetetlenségét szajkózzák, azok a szakértők, akik technokrata megoldásokkal hozakodnak elő, mint például azzal a szakpolitikai eszközzel, mint gender mainstreaming, valamint azok a feminista tudósok is, akik egy merev értékrend és kategóriarendszerek mögé húzódva védelmezik magukat az új és ismeretlen betolakodásától, bejelentvén, hogy „el kell utasítani a kompromisszumokat és a megértést”.

Ezeknek a reakcióknak a hátterében az a meggyőződés áll, hogy a progresszívek természetszerűleg a történelem jó oldalán állnak, tehát folytatni mindent a megszokott kerékvágásban nem hiábavaló „lantozás.” Ugyanakkor a progresszív elit figyelmen kívül hagyja annak tényét, hogy Róma már lángol. Gramscival szólva: a globális (neo)liberális demokratikus rend krízisben van, és amíg egy új paradigma ki nem alakul, különböző torzulások buknak felszínre.

Az átmeneti időszak egyik ilyen torz tünete az illiberalizmus, amely a közjogi értelemben vett liberalizmus (fékek és ellensúlyok, polgári szabadságjogok) elutasításán alapul, de aláássa magát a demokráciát is. A genderpolitika kulcsszerepet játszott ennek az új fajta kormányzásnak a kialakításában, még ha nem is abban a formában, ahogy korábbi elemzések sugallták.

Túlságosan leegyszerűsítő lenne azt hinni, hogy Kaczynski, Orbán és Trump mindössze a nők és a homoszexuálisok elleni általános és mélyen gyökerező gyűlölet okán (is) kerültek hatalomra. A helyzet inkább az, hogy a választók tetemes része számára az egyenlőségelvű politika – mint az egyenlőtlenségek különböző formáinak felszámolására irányuló stratégiák összessége, és mint egy pozitív, progresszív jövőkép – a jelenlegi politikai helyzet összes hibáját és hiányosságát jelképezi.

A „genderideológia” mint ellenségkép megjelenése

Az elmúlt években számos országban olyan erőteljes transznacionális társadalmi mozgalmak  bontakoztak ki, amelyek egy ellenség leküzdésére hívták az embereket: Európa nagy részében a „genderideológia,” illetve a „kulturális marxizmus”, a szovjet utódállamokban „Gayropa” („Buzi-Európa”), az Egyesült Államokban pedig a „politikai korrektség” vált elsősorban célponttá. Ezek a mozgalmak sikeresen felkorbácsolták az indulatokat az emberi jogi és egyenlőségi küzdelmek, mint például a női reproduktív jogok, az LMBT ügyek, a nemek egyenlőségét megcélzó szakpolitikák és a gender mainstreaming, a szexuális felvilágosítás, a társadalmi nemek tudománya mint tudományos diszciplína, valamint a politikai korrektség elvének foganatosítása ellen. Ezektől a kampányoktól nem volt idegen, hogy a „genderideológiát” vagy a politikai korrektséget úgy fessék le, mint a nácizmus és leninizmus új megvalósulási formáit (Beata Kempa lengyel parlamenti képviselő), vagy mint ami az embereket rabszolgasorba taszítja (Sviatoslav Shevchuk ukrán érsek), vagy mint ami a pedofíliához hasonló veszélyt jelent a gyerekekre (Pavol Gorisak szlovák parlamenti képviselő), vagy mint ami az amerikai egyetemi városokat „borostyánlepte Észak-Koreákká” változtatja (William Lind amerikai publicista). 

A „genderbeszéd” fokozott láthatósága a politikai diskurzuson belül új helyzet elé állította az aktivistákat és a társadalmi nemek tudományának kutatóit, akik már évtizedek óta a saját gettósodásukról, társadalomtól való elszakadásukról panaszkodtak. Mindeddig csekély jelentőséget tulajdonítottak nekik, az általuk képviselt kritikai látószöget más tudományágak nem alkalmazták, tanszékeiket vagy programjaikat az egyetemek pincéibe vagy padlásaira száműzték, és politikai célkitűzéseik vagy nem kaptak kellő anyagi támogatást, vagy a pártprogramok utolsó bekezdéseiben végezték. A paradigmaváltást sürgető jelenlegi durva, illiberális, populista nyomulás azonban alapjaiban megváltoztatta a helyzetet. A jobboldal egyre gyakrabban használja a „gender” kifejezést a (neo)liberális demokrácia elleni törekvéseiket támogatók toborzásához. Mivel a társadalmi nem és az egyenlőség központi fogalmakká váltak az illiberális mozgalmak számára, számos politikai elemző úgy tekint rájuk, mint a problémák gyökerére. Értelmezésük szerint az illiberális retorika és a fundamentalisták mozgósítása nem más, mint visszacsapás az emancipációs politika, illetve a feminizmus és a szexuális kisebbségek jogai terén eddig elért eredmények ellen, továbbá a rejtett nőgyűlölet előtörése. Csakhogy meggyőződésünk szerint a helyzet ennél összetettebb.

Kattints és kövesd a Kettős Mércét, hogy ne maradj le egyetlen hírről sem!

A társadalmi nem mint „szimbolikus kötőanyag”

Hogy jobban megérthessük a jelenséget, és hogy hangsúlyozzuk, milyen meghatározó szerepet játszik a társadalmi nemekkel kapcsolatos politizálás a jelenlegi paradigmaváltásban, bevezettük a társadalmi nem mint „szimbolikus kötőanyag” fogalmát.

Az illiberális populista szereplők számára a „genderideológia” koncepciója metaforájává vált a jelenlegi társadalmi-gazdasági rendből fakadó bizonytalanságoknak és igazságtalanságoknak. Ez a metafora lehetővé tette, hogy az illiberális aktorok megragadják az emberek elégedetlenségét az őket körülvevő világgal kapcsolatban, és az egyenlőségi kérdések felé tereljék.

Ez többféle módon zajlott.

Először is, a jobboldal egy gyűjtőfogalom, a „gender” fogalma alá vett egyébként egymástól eltérő, vitatott kérdéseket. Olyanokat, amelyeket a progresszív politizálásnak szoktak tulajdonítani. A „genderideológia” a demokratikus népképviselet kudarcának jelölője lett, és az ezzel az ideológiával szembeni ellenállás eszközzé vált a jelenlegi társadalmi-gazdasági rend különböző dimenzióinak elutasításában, kezdve az identitáspolitika gazdasági kérdésekkel szembeni fölényétől, az emberek társadalmi, kulturális és politikai biztonságérzetének gyöngülésén át, a társadalmi és politikai elitek emberek megélt valóságától való elszakadásáig, illetve a transznacionális intézmények és a világgazdaság nemzetállamokra gyakorolt hatásáig.

Másodszor, a „genderideológia” démonizálása központi retorikai eszközévé vált azon erőfeszítésnek, amely a nagyközönség számára újra meghatározza, mit jelent a „józan ész”; egy új konszenzus szándéka arról, mi normális és legitim. Fontos megjegyezni, hogy a „genderideológiával” és a politikai korrektséggel szemben uszító társadalmi mozgósítás nemcsak démonizálja ellenfelei világképét, és elutasítja azt az emberi jogi paradigmát, amely már hosszú ideje viszonylagos konszenzus alapja Európában és Észak-Amerikában, hanem eközben egy élhető és megvalósítható alternatívát kínál, amely a családra, nemzetre, vallásos értékrendre és szólásszabadságra összpontosít. Ez az alternatíva elsősorban azért vonzó, mert az egyén saját döntéseivel való pozitív azonosuláson alapul, és mert biztonságos közösséggel kecsegtet, amely gyógyírt kínál az individualizmusra és az elidegenedésre.

Harmadrészt, a „genderpolitikával” és a „kulturális marxizmussal” való szembeszegülés lehetővé tette a jobboldal számára, hogy átfogó szövetségeket hozzon létre, és egy zászló alá vonjon olyan szereplőket, akik a múltban nem feltétlenül voltak készek az együttműködésre: különböző keresztény egyházakat, ortodox zsidókat, muszlim fundamentalistákat, fősodorbeli konzervatívokat, szélsőjobboldali pártokat, fundamentalista csoportokat, és bizonyos országokban még a futballhuligánokat is.

Komolyan kell venni a kritikát

Nyilvánvalóan lehetetlen az illiberális populista forradalom sikerét, amely a társadalmi nemi egyenlőség retorikáját „szimbolikus kötőanyagként” használja, kizárólag egy hatásos diskurzus és egy éles elméjű politikai mobilizációs stratégia eredményeként magyarázni. Ennek a jelenségnek hosszú előtörténete van, mert azon európai kirekesztő és marginalizáló ideológiák és gyakorlatok „sötét örökségének” az újraéledése, amelyeket az 1945 utáni liberális világrend örökre megszelídítettnek gondolt. De ha egyszer Róma lángokban áll, a progresszív politikának végre fel kell ismernie, hogy csakugyan tűz van.

Fel kell ismernünk, hogy az illiberális vízió növekvő politikai támogatottsága a progresszív politizálás nagyon is valós kudarcaiból táplálkozik.

Egy módja a „folytassunk mindent, ahogy eddig” hozzáállás holtpontjáról való kimozdulásnak az lehetne, ha az új populista jobboldal kritikáját komolyan véve elismernénk, hogy bár ezek a szereplők gyakran hibás megoldásokat kínálnak, mégis, rátapintanak olyan égető ügyekre is, miközben ujjal mutogatnak az egyenlőség és a képviseletiség bizonyos beváltatlan ígéreteire, amelyekkel a szélesebb közönség azonosulni tud.

Csakhogy a baloldalon önkritikára kizárólag az általánosan elfogadott dogmák szűkös keretein belül nyílt eddig lehetőség, azaz olyan bejáratott narratívák mentén, mint amilyen például a lineáris töretlen fejlődés gondolata, vagy hogy folytatni kell a korábbi felvilágosító munkát. Számos progresszív gondolkodó fél feltenni a megfelelő  új kérdéseket. Rita Felski már 1995-ben úgy érvelt, hogy a nőmozgalom, amely a modernitás előőrseként látja magát, amint az egyelőre még öntudatlan tömegek fölé emelkedik, szintén a haladás foglya lett. Ahogyan a liberális eszmék maguk is az egyenesvonalú fejlődés súlyosan terhelt fogalmához kapcsolódnak, úgy válik különösen problémássá napjainkban, amikor a prekariátus és a bizonytalanság egyéni tapasztalata ellentmond a fejlődés általános ígéretének. Ez a megkövesedett álláspont magában hordozza azt, hogy a liberális értékeket elutasítók tetteit az ún. hamis tudattal magyarázzák, valamint annak veszélyét is, hogy az embereket aszerint csoportosítjuk, hogy a történelem jó vagy rossz oldalán állnak, ezáltal pedig hamis, értékalapú dichotómiákat hozunk létre (eszerint valaki vagy az egyenlőség mellett van, vagy ellene). És nemcsak, hogy ez a dichotómia hamis, hanem a jobboldal sikeresebben kiaknázta, mint az úgynevezett progresszív szereplők.

Az egyik kérdés, amelyhez a „genderideológia” vagy a politikai korrektség elleni erők kritikusan viszonyultak, és amely szorosan kapcsolódik a felvilágosodás fentebb tárgyalt örökségéhez, az egyenlőségelvű politika technokrata és politikamentesített karaktere. Ez az ár, amit az emancipáció politikája a saját tudományos intézményesüléséért fizet. Amikor az egyenlőségről a szakpolitika nyelvén beszélünk, akkor az olyan politikamentes ügyként tűnik fel, amelyhez szakértői ismeretek és bizonyítékalapú megoldások szükségesek, nem pedig értékek, amelyekért küzdeni érdemes, vagy politikai kérdések, amelyek megvitatásra várnak. Bizonyos értelemben ugyanilyen politikamentesítés zajlik, amikor az egyenlőséggel kapcsolatos kérdéseket a szabadságjogokra alapozó érvekkel vagy identitáspolitikai keretben közelítik meg. Ilyenkor ezek a kérdéseket szintén gyakran politikamentesként mutatják be, alapvető jogokként vagy személyes identitáskérdésként, és megtárgyalásukra is csak az adott keretek között kerülhet sor. Az ellenfelek visszamaradottként vagy szexistaként való megbélyegzése ezeknek a megközelítéseknek egy nyilvánvaló következménye.

Az ilyen címkézés abból a meggyőződésből fakad, hogy az egyenlőségelvű politizálással szembeni ellenállás megszűnne, ha az emberek alaposabban megértenék, „mi is az a társadalmi nem”, vagy ha elfogadóbbak lennének az emberi szexualitás összetettségével. Az illiberális populista mobilizáció tehát ebben a keretben nem más, mint a „felvilágosult” hozzáállás, és a fősodorbeli politika weberi értelemben vett varázstalanítása elleni támadás,  reakció a szakértők állítólagos tekintélyére, és a politika elvont nyelvezetére, amely egyre kevésbé képes az emberek problémáihoz az ő megélt valóságukhoz igazodó módon közelíteni, vagy mélyreható változásokat szavatolni.

Egy másik sokat vitatott ügy az, amit a kritikus hangok „elitizmusként” bélyegeznek meg, és amelynek forrása az az elgondolás, miszerint bizonyos társadalmi csoportok több előnyét látják az egyenlőségre törekvő politikának, mint mások. Amint azt Nancy Fraser amerikai filozófus fogalmai mentén már számosan leírták, a társadalmi igazságosságért folytatott küzdelmek a célpontot átirányították egy gazdasági egyenlőség-központú paradigmáról az elismerés és reprezentáció felé (beleértve az üvegplafon elleni küzdelmet valamint a nők médiareprezentációjának javítását), és le is választották az elismerési kérdéseket azok gazdasági-társadalmi beágyazottságáról, mintha lennének külön az elosztásbeli kérdések (például a szegénység újratermelődése), és külön az elismerési kérdések (ide tartoznának a nők, az etnikai vagy szexuális kisebbségek). Ezzel bizonyos feministák „a neoliberalizmus szolgálólányaivá”, ugyanakkor pedig egy privilégiumokat élvező kisebbség szócsöveivé váltak, ugyanakkor ezek a mozgalmak képtelenek észlelni, ahogyan maguk is beágyazódtak a neoliberalizmusba. Ez a megközelítés az elnyomott kisebbségek reprezentációjára és elismerésére összpontosít, és egyre több új kategóriát hoz létre, mintha ez a leegyszerűsítő gyakorlat kiszabadíthatna minket a „társadalmi nem ketrecéből.” Ugyanakkor egyre nehezebb rákérdezni arra, hogyan működik az elnyomás a jelenlegi társadalmi-gazdasági rend keretei között, és hogyan lehetne az egyenlőtlenség strukturális alapjait felszámolni.

Az önkritikus képzelet szükségessége

A tény, hogy a közbeszédet mindinkább áthatották a jobboldali populisták egyenlőségelvű politikáról alkotott torz víziói,  és hogy a „genderről” alkotott téves nézeteket az illiberális politikai mobilizáció kihasználja, a társadalmi nemmel foglalkozó kutatóktól és aktivistáktól, illetve a baloldali politikai pártoktól egy új, önkritikus stratégiát követel. A progresszív napirendnek többet kell felkínálnia, mint az identitáspolitika és a képviseletiség narratívái. Rendszerszintű kritika szükséges, valamint annak felülvizsgálása, hogy a progresszív napirend milyen mértékben ágyazódott be a neoliberális rendbe. Egyre sürgetőbb, hogy olyan problémákra is kitérjünk, mint a gazdasági egyenlőtlenség, az állam leépülése, a munkahelyek bizonytalansága, illetve a gondoskodó munka privatizációja, csupa olyan téma, amelynek társadalmi nemi következményei is vannak, és amelyeket az elismerés és reprezentáció elvei mentén nem lehet orvosolni. Ha a progresszív szereplők nem veszik komolyan ezeket a strukturális problémákat (amelyek egyébként a korábbi feminista mozgalmakprogramjában hangsúlyosan jelen volt), akkor majd az illiberális populista jobboldal fog rájuk reagálni, mégpedig kirekesztő és pánikkeltől politikai stratégiákkal, amelyekkel széleskörű támogatottságot nyerhet. Ideje feléleszteni a strukturális kritikát, mert Róma valóban lángol, és a lantozás ideje rég lejárt.  

Weronika Grzebalska, Kováts Eszter és Pető Andrea
A cikk eredetileg angol nyelven a Political Critique oldalán jelent meg.

Ez a cikk is a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Mércét nem támogatják oligarchák vagy pártpénztárnokok, csupán egyszerű magánemberek. Ez biztosítja a függetlenségünket. Támogass minket rendszeresen havi 1000, 2000 vagy 5000 forint átutalásával, hogy még több ilyen cikket írhassunk, és még több emberhez juttathassuk el, mi történik valójában az országban!

Kattints, és olvasd el, mit értünk el a ti támogatásotokból az előző hónapban!
Kattints, és támogass minket, hogy a Kettős Mérce tovább működhessen!