Jelenleg az irodalmi élet nem az invenciózus alkotásokat, nem a nóvumot díjazza. A művek általános (és némiképp megfoghatatlan) esztétikai romlása helyett az igazi probléma az, hogy a „jutalmazási rendszer” kifejezetten piaci alapon operál.
Nem az a kérdés, hogy Jókai genderszempontból „problematikus”-e, hanem az, hogy hogyan tudjuk az irodalomórákat alkalmassá tenni a kérdések megvitatására.
Komor Zoltánt külön nem mutatjuk be. Minek is? Hiszen van róla Wikipédia-szócikk és van saját fb-oldala, interjúi. Mindenesetre e cikkel elindul a megújult Tett művészeti rovata.
Fehér Renátó P_p_g_j című versét Schneider Zoltán olvassa fel.
Tar Sándor másoktól eltérően azonban soha nem hagyta el azt a közeget, ahonnan „kiemelkedett”, élete végéig a gyárban, a kocsmában, a munkások között érezte otthon magát.
Tar Sándort elsősorban nem azért érdemes olvasnunk, hogy saját szolidaritásunkat, érzékenységünket és részvétünket ébren tartsuk, attól meghatódjunk, hanem azért, hogy fényt derítsünk magunk előtt még nem ismert gyengeségeinkre, azokra a vakfoltokra, ahol mi szorulunk segítségre, osztozásra.
Wass Albert egyik regényének kötelező olvasmánnyá tétele újraélesztette a szerző körüli esztétikai, de még inkább politikai vitákat. Mindez rákényszerít bennünket, hogy szembenézzünk kulturális térben végbemenő jobboldali hegemónia-építési folyamatokkal.
Felicia Sieburth-ról annyit tudunk, amennyit Méliusz József följegyzett róla. Ez nem elég ahhoz, hogy személyét akár csak körvonalszerűen is megidézzük, s amit megsejthetünk, abba is belejátszik a költő és az emlékező szubjektív szűrője.
Kásler Miklós ma azt mondta a Kossuth Rádió Jó reggelt, Magyarország műsorában, „csekély” a NAT elleni tiltakozások száma.
Pontosabban Dragomán György író és a Szépírók Társasága tiltakozott egy-egy közleményben.
