Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Tar Sándor: író, melós, ügynök

Tar Sándor életútja, pályája, karriertörténete, kapcsolati hálója egészen különleges mintázatot alkot, hiszen valamennyit alapvetően meghatározta az a bonyolult együttállás, amit a címben is jelzett három szerep jelentett számára. Aligha túlzás azt állítani, hogy egyedülálló szerepegyüttesről van szó az ő esetében. Olyan alkotóról sajnos tudunk, aki értelmiségiként jelentéseket írt, s arra is van példa, hogy valaki munkásként éri el első irodalmi sikereit, ám az ilyen esetek nagy részében a fizikai munka csupán az életút egyik állomása. Tar személyében azonban egyesült ez a három, külön-külön is kivételes szerep, ami meghatározó hatással volt az életére, pályájára, értelmiségi önképére, sorsára és emberi-szakmai megítélésére, s a köztük levő feszültség előbb az írót, majd az embert tette tönkre.

Debrecen, 1996. május 19. Tar Sándor író dolgozószobájában. MTI Fotó: Oláh Tibor

Egy olyan alkotóról van szó, aki egészen alacsony, paraszti sorból származott, gyári munkás, technikus lett belőle. Életútjáról több interjúban is mesél, s elmondja, hogy egy kis faluból származik, egy komfort nélküli házban nőtt fel, téeszben dolgozó szülők gyermekeként, s számára a debreceni technikum a kiemelkedés lehetőségét jelentette; többször is hangsúlyozta, hogy ahonnan ő jött, onnan legfeljebb idáig lehetett eljutni. A gyári munka előrelépés volt számára a szülők életformájához képest, noha arra is sokszor utal, és több novellájában is szóba kerül, hogy megélhetést, stabil egzisztenciát ez sem jelentett.

Másoktól eltérően azonban ő soha nem hagyta el azt a közeget, ahonnan „kiemelkedett”, élete végéig a gyárban, a kocsmában, a munkások között érezte otthon magát.

Számos olyan írót ismerünk a huszadik századi magyar irodalomból, aki paraszti vagy munkássorból származott, József Attilától és Móricz Zsigmondtól kezdve Illyés Gyulán át Hajnóczy Péterig vagy akár Borbély Szilárdig, vagy gondoljunk Kertész Ákosra, Fejes Endrére (a sort hosszan folytathatnánk), ám nekik sikerült feljebb lépni a társadalmi ranglétrán, és értelmiségivé válniuk – még ha ennek némely esetben nagy ára is volt.

A szöveget Tar Sándor születésének 80. évfordulója alkalmából közöljük. A napokban több, az íróra emlékező cikkel is jelentkezünk.

Tar Sándor azonban kilóg ebből a csoportból. Számára sohasem volt reális lehetőség az, hogy otthagyja a gyárat, és főállású értelmiségi váljon belőle. Ahogyan egy interjúban mondja:

„Az íróságot egyáltalán nem vettem komolyan, a gyári munkát tekintettem életpályának, ott éppen emelkedőben voltam, művezető lettem, hát ez már valami. […] Túl későn kerültem be ebbe a társaságba, más embereket, más barátságokat szoktam meg.”

Elsőre talán meglepő egy írótól, ha azt mondja, hogy nem vette komolyan az írói pályát, Tar azonban már negyven éves volt, amikor az első kötete, A 6714-es személy megjelent, és addigra már hosszú ideje élt gyári munkásként, vagyis akkor sem tudott volna könnyen váltani, ha akart volna. Ám ha magát a pályát nem is, az írói munkát annál komolyabban vette: interjúkból tudjuk, hogy már egészen fiatalon elkezdett verseket írni, levelezéséből pedig az is kiderül, hogy már németországi tartózkodásai idején is folyton arra kérte levelezőtársait, hogy küldjenek neki történeteket, s barátai is íróként emlegették. A meglehetősen középszerű versek azonban soha nem tették volna ismertté a nevét. Az áttörést az hozta meg számára, amikor 1977-ben megnyerte a Mozgó Világ szociográfiai pályázatát.

Több interjúban és a naplójában is elmesélte ennek a történetét. 1977. február 7-én kapott értesítést róla, hogy az övé lett a díj, és meghívták az ünnepélyes eredményhirdetésre. Az addig még csak munkások, gyári emberek között mozgó Tar rettenetesen izgult, enni sem bírt aznap, és mielőtt felment a szerkesztőségbe, bevett két nyugtatót.

„A szerkesztőségben jótékony kupleráj volt, megnyugodtam. Farmer, hosszú haj, szakáll, stb. Mindenki értelmiségi. Én nem. Mindenki író, újságíró, stb. Én nem.”

A második helyezett Csalog Zsolt lett, akivel a díjátadón ismerkedett meg, s aki Kenedi Jánossal is összeismertette. A díjnyertes, Tájékoztató című novella az NDK-beli tapasztalatokon alapul, a lap közölni is akarta, ám a nyomda visszadobta. Tar ezután került kapcsolatba Kenedi Jánossal, aki akkoriban éppen egy olyan antológiát szerkesztett, amelyben a cenzúra által betiltott munkák jelentek meg a második nyilvánosságban. Ennek a szamizdat-kiadványnak Profil volt a címe.

Tarnak ekkoriban még fogalma sem volt arról, hogy egy ellenzéki csoporthoz csapódott, mint ahogyan arról sem sok, hogy mi az a szamizdat. De egy interjúban arról mesél, hogy ekkoriban még csak formálódott a későbbi demokratikus ellenzék, ami a Profil idején még inkább laza kötődésű csoport volt. Saját magáról pedig úgy érezte, hogy kilóg innen, hiszen sem budapesti, sem pedig értelmiségi nem volt. Vidéki munkás volt, aki néha a fővárosba utazott, hogy találkozzon a budapesti, ellenzéki értelmiséggel, ám sohasem érezte magát igazán közülük valónak. Nem tudott például repülő egyetemekre járni, hiszen dolgozott, és véleménye szerint ellenzéki barátai is óvakodtak attól, hogy jobban bevonják, mert féltették, hogy elveszítheti a munkáját. S éppen azért, mert nem hagyhatta ott a kenyérkereső munkáját, több lehetőségtől is elesett. Felkérték arra, hogy írjon egy szociográfiát Leninvárosról (ma Tiszaújváros), amit el is kezdett, ám azért nem folytatta, mert nem volt hozzá elég szabadideje, hiába kapott egy két hónapos ösztöndíjat hozzá. Vagyis a kívülállás, a köztes pozíció jellemezte már az írói pálya indulását is, és ez később egyre meghatározóbbá vált számára, annak a terhével egyetemben, hogy az íróság a saját közegében, a munkások között is bizonyos mértékben kívülállóvá tette.

Hiszen novellái szereplői nem ritkán a saját munkatársai, akiket ráadásul a saját nevükön szerepeltet. Sokáig próbálta titkolni, magánügynek tekintette, de nem számított arra, hogy a munkatársai is olvasták olykor azokat a lapokat, amelyekben publikált. Azt meséli, hogy a nyolcvanas években volt egy munkatársa, aki olyan gépen dolgozott, amire csak félóránként kellett ránéznie, és üres idejében az Élet és Irodalmat olvasta, abban fedezte fel a Vízipók című novellát. Az unatkozó síkköszörűs továbbadta a szöveget, amit aztán a gyári nyomdában elkezdtek sokszorosítani. Tar ezt úgy kommentálta, hogy

„mindig sejtették, hogy valami nem stimmel nálam. Volt, aki gratulált, mások zavartan elfordultak, egy ember pedig megfenyegetett a bírósággal, rólam meg szakadt a víz”.

Egyedül a novella főszereplője, az értelmileg visszamaradott fiú nem értette, miért nevetnek rajta – Tar ezt szégyellte a legjobban, ráadásul úgy, hogy a megírt történet nem is vele esett meg, és később sem tudott szabadulni a gondolattól, hogy ő is hozzájárult ahhoz, hogy a fiút húsz éves korában leszázalékolták. A többi munkatársával később rendeződött a viszonya,

„egy közös bulin, a Keleti-főcsatornánál nagy ivászat és dorbézolás közben megvertek egy léccel, és belelöktek a vízbe. De ezt már mókásan, viccből, és nem is fájt. Röhögtünk, kiabáltunk, az már csak apróság volt, hogy én nem tudok úszni”.

Sokszor neki is szegezték a kérdést, hogy miért éppen ezekről az emberekről ír. Ő pedig rendre azzal válaszolt, hogy azért, mert ezt a világot ismeri, ebben van otthon. Ha ez kívülről brutálisnak tűnik, arról ő nem tehet, ez létforma; „nyers, durvábban rajzolt minden”. Egy interjúban így gondolkodik (a kérdés vélhetően az volt, hogy van-e valamilyen üzenete az írásaival):

„Üzenet? Erre még soha nem gondoltam. Szegényekkel vagyok körülvéve, magam sem vagyok gazdag, és valahogy a szegények világa nekem otthonosabb, így nőttem fel. De nem is volt más választásom, ide születtem és itt maradtam, mint a legtöbben. Ez tehát nem valami bátor elhatározás, lehet, hogy kibírnám egy milliárdos fiaként is, de apám nem az volt. Számomra immár ez a komfort, ez az élet. A létállapot. Vagy megszokás. Valószínű, hogy sok ember számára ez érthetetlen, nekem mégis elfogadható. Az üzenet pedig ott van az írásaimban, lehetőleg megbecsülni másokat, együtt érezni mindenkivel, akivel lehet.”

Vagyis nem pusztán a szociográfus tekintetével méri fel ezt a világot, nem csak a környezet, az életlehetőségek szűkössége érdekli, hanem az ezekben élő ember:

„Az ember foglalkoztat, mikor »anyagot gyűjtök« mert ő a legérdekesebb, ezen túl pedig egy kicsit az belőlük, ami általánosan emberi. Bele lehet szédülni egy másik ember sorsába, életébe, mikor kitárulkozik.” Vagy máshol: „számomra semmi sem érdekesebb, szebb és izgalmasabb, mint egy másik ember. Úgy mindenestül.”

Az „ember mint olyan”, az „általánosan emberi” jóval tágabb mozgásteret ad egy írónak, mint a szociográfia, még akkor is, ha Tar novellái, regényei kivétel nélkül olyan közegben játszódnak, melynek irodalmi ábrázolása már önmagában szociografikussá tesz egy írásművet.

De Tarnál a szegénység nem csupán szociológiai, társadalmi tény, hanem általános emberi létállapot, a szűkösség, a megfosztottság állapota. Ahogyan Szilágyi Márton írja róla: „felújított egy rejtve létező magyar prózahagyományt; a szegénységnek mint létállapotnak és tudatminőségnek az ábrázolását”. Szilágyi is hangsúlyozza, hogy a szegénység nem csupán társadalmi állapot, hanem mélyebb, egzisztenciális jelentése van. Szegénynek lenni annyit tesz, mint szűkösségben élni. Nem részesedni az élet gazdagságából, megfosztva lenni nem csak az anyagi, hanem a kulturális javaktól is, sőt, nem egyszer az emberi jogoktól is. A szegénység kiszolgáltatottságot jelent, nem csupán a szükségleteknek, hanem a különböző fegyelmező intézményeknek is: az állami hivataloknak, a gyárnak, a kórháznak, az iskolának. A szegény ember ezeken a helyeken nem egyenrangú polgár, hanem az intézmény gyámkodik felette. A szegénység azonban nem csupán az életlehetőségek, hanem a tudat radikális beszűkülését is jelenti: aki nap mint nap a túlélés miatt szorong, az nem lát tovább a mánál. A szegénység testi-lelki szűkösség, képtelenség az eudaimoniára, a jó életre.

Tar a pályája csúcsán állt, amikor az ügynökügy kirobbant. Berkovits György közölte a Budapesti Jelenlétben a róla írt jelentéseit 1999-ben, vagyis 10 évvel a rendszerváltás után. Tar szempontjából a lehető legrosszabb pillanatban, a Frankfurti Könyvfesztiválon, hiszen ekkor már nemzetközi hírű író, éppen abban az évben jelent meg a Szürke galamb és A mi utcánk (az Egy sört a lovamnak címmel) németül, vagyis a rendszerváltás után 10 évvel, hét éve munkanélküliként, 58 évesen, viszonylag késői pályakezdőként végre befutott író lehetett volna. Csakhogy mintha ő írta volna meg a saját élettörténetét is; hősei sorsához hasonlóan az övé sem végződhetett jól. Tart már a fesztiválra érkezésekor rossz előérzetek gyötörték; „fagyos volt a légkör körülöttem valahogy”. Nem fért fel a repülőre, busszal kellett utaznia, nem volt szobája, ráadásul a katalógusban is rossz időpontra rakták be az ő programjait. Nem sokkal hazaérkezte után a nyilvánosság elé került az ügy, melynek következtében Tarnak nemcsak a pályája, hanem az élete is megbicsaklott, elkezdett inni, a Debreceni Pszichiátriai Klinika a második otthona lett, barátai egy része elfordult tőle, a többieket ő marta el magától, 2005-ben holtan találtak rá a lakásában.

Tart elmondása szerint már a beszervezése előtt is kerülgette az állambiztonság; amikor az NDK-ből hazatért, megkeresték egy olyan ajánlattal, hogy lenne-e kedve Nyugatra települni, és beépülni valahová, elbeszélése szerint azt sejtették vele, hogy a Szabad Európa Rádióhoz akarták beszervezni. Erre nemet mondott, mondván, hogy nem tud elég jól németül. A következő kísérlet az volt, amikor egy nagy gyár külkereskedelmi osztályvezető-helyettesévé akarták kinevezni, mondván, neki semmi más dolga nem lenne, csak ezekről a külföldön zajló tárgyalásokról kellene jelentéseket tenni. Ezt is azzal hárította el, hogy nem érzi kielégítőnek nyelvtudását. Ezt követően került sor arra a kissé bizarr jelenetre, amikor egy üzemi titkárnő kártyából jósolt neki, a jóslat szerint hamarosan egyenruhásokkal fog találkozni, ami majd hatalmas balszerencsét jelent számára. Utólag persze máshogyan értelmezte ezt az epizódot, világos volt, hogy a jóslat burkolt figyelmeztetés volt számára. Ekkor már ismerőseit is megkeresték, hogy tegyenek terhelő vallomást Tar ellen, amivel zsarolni lehet, vagyis az egész környezetét behálózták, és kifürkészték a múltját, „környezettanulmányt” csináltak, feltárták, vannak-e kizáró okok, vagy ellenkezőleg, ideális jelöltre bukkantak. Sokáig tartotta magát az a mítosz, hogy párttagokat nem szerveztek be, ám Tar esetében ez is hamisnak bizonyult.

A beszervezés körülményeiről, előzményeiről és az életére tett hatásáról egy Keresztury Tibor által készített interjúban beszélt a legtöbbet. Ekkor meséli el fiatalkorának egyik meghatározó élményét. Az ötvenhatos forradalom több diáktársával együtt egy kollégiumban érte, Debrecenben, és a hideg ellen úgy védekeztek, hogy többen is feküdtek egy ágyban. Az a fiú, aki az ő ágytársa volt, később öngyilkos lett – a beszervezői azzal zsarolták, hogy miatta ölte meg magát, mert homoszexuális kapcsolatuk volt, valamint azt is sejtették, hogy az író alighanem azért úszhatta meg a fegyverrejtegetést, mert ő súgta be a társait. Tar a „Hajdu” fedőnevet kapta, első jelentését 1978. február 8-án írta, melyben beszámolt a Mozgó Világ pályázatáról, és pályakezdéséről – tulajdonképpen ez az első írásos beszámolója erről az időszakról.

Azt tudjuk, hogy mélységesen felkavarta a bátyja halála, aki 1982-ben vonat alá esett, ám meglehetősen gyanús körülmények között, és Tar meg volt győződve arról, hogy valójában őt akarták eltenni láb alól. Hiába lett tehát befutott, elismert író, nem tudott mit kezdeni az értelmiségi szereppel, nem is tartotta magát értelmiséginek. 1999 után Tar kisodródott az irodalmi életből, pária lett, ám nyilatkozataival, cikkeivel ő is megnehezítette a saját helyzetét.

Azt azonban ennyi idő elteltével talán jobban meg tudjuk ítélni, mennyit érnek az általa leírt mondatok: sokat, nagyon sokat. Tar Sándorra az utóbbi években ismét egyre többen hivatkoznak, ismét aktuálisnak tartják az életművet, amit mi sem mutat jobban, mint hogy olyan színdarabok, filmek dolgozzák fel egy-egy kötetét, vagy akár magának az ellentmondásokkal terhes életútnak a történetét, mint Ménesi Attila Bihari című darabja, Máté Gábor rendezésében.

Úgy tűnik, az irodalmi közvélemény kezd túljutni azon a megrázkódtatáson, amit Tar lelepleződése jelentett, és az életmű esztétikai értékei felé fordul.

Tar sorsa, pályája, életműve egyedülálló konstelláció, ahogyan Kierkegaard mondaná, a „jogosult kivétel”, sehová sem tartozik. Ez a „sehová sem tartozás” pedig a pályáját éppúgy tönkretette, mint az életét. Sorstragédia az övé, hiszen nála jóval nagyobb erők fogságában vergődött, és már soha nem fogjuk megtudni, mit tehetett volna ellenük.

A szöveg eredetileg a 2000 folyóirat 2017. májusi számában jelent meg, ez annak a rövidített, módosított változata.

Címlapkép: Debrecen, 1996. május 19. Tar Sándor író dolgozószobájában. MTI Fotó: Oláh Tibor