Ebrahim Raíszi iráni elnök és Hosszein Amir-Abdollahian külügyminiszter vasárnap délután az azerbajdzsáni elnökkel közösen tartott találkozó után helikopterével eltűnt az iráni Kelet-Azerbajdzsán tartomány hegyei között. Csak reggel találták meg holttestüket a helikopter roncsai között. 

Raíszi és Ilham Alijev, az azeri elnök a a kíséretükkel vasárnap a két ország határán készülő vízi erőmű gátjának ünnepélyes avatásán vett részt. Az esemény után az iráni elnök, a külügyminiszter és más magas rangú vezetők együtt szálltak helikopterbe, hivatalos programjuk következő célpontja felé tartva. Ám az Irán északnyugati, hegyes-völgyes részén uralkodó, tejszerű ködben nyomuk veszett.

Az eltűnésük hírét követően kutatócsapatok tucatjai próbáltak meg a nyomukra akadni. Mint az reggelre kiderült, az Irán északnyugati részén fekvő Nyugat-Azerbajdzsán tartományban, a Szungun-rézbányák közelében zuhant le a helikopoter, Dzsolfa és Varzakan települések között, hegyes, erdős, rendkívül nehezen hozzáférhető környéken. Így a mentőalakulatnak Törökország felderítő drónjai és az EU műholdas kereső rendszerének segítségével is órákra volt szüksége a roncs felkutatásához.

Végül hétfőn reggel jelentette be Irán állami médiája, hogy a helikopter roncsait megtalálták: Raíszi elnök és Amir-Abdollahian külügyminiszter sem élte túl az ütközést.

Egy ilyen baleset persze azonnal vad találgatásokat indíthat be a közösségi médiában. Az iráni állami média és az államapparátus reakcióiban azonban semmi sem utal arra, hogy gyilkosság történt volna. Szalai Máté, a velencei Ca’ Foscari Egyetem Iránnal is foglalkozó kutatója elmondta: „nincs okunk rá, hogy idegenkezűségre gyanakodjunk: tényleg borzasztó volt az időjárás, tudjuk, hogy az iráni légiközlekedési logisztika nem olyan hatékony, ráadásul a helikopter, amin utazott az elnök, amerikai gyártmány még 1979 előttről, tehát nagyon régi gép, az akkor megbuktatott Reza Pahlavi sah is használta még.”

És noha az iráni vezetőktől nem idegen, hogy akár bűnbakokat is keressenek, most erre semmi sem utal. Raíszi haláláról mint „szolgálat közben esett mártíromságról” ír ugyan az iráni állami média, de fő helyen hangsúlyozták azt is, „a nemzetbiztonsági tanács nem ült össze”. Ezzel arra utalnak, hogy az esetleges merénylet lehetőségét egyelőre kizárták.

Ki volt Ebrahim Raíszi?

A balesetben rejlő igazi tragédia nem is itt, hanem az Iránban keletkező hatalmi vákuumban keresendő. Szalai rámutatott, az életét vesztett vezető Irán 1979-es forradalom utáni nyolcadik elnöke. Raíszi, és általában a mindenkori iráni elnök szerepe persze az Iszlám Köztársaságban egészen más, mint egy nyugati ország esetében. Az országban a vallásos erők vezette, a Reza Pahlavi-féle, nyugatbarát rezsimet váltó rendszerben van egy még nála is fontosabb személy: a Legfelsőbb Vezető, azaz Ali Khamenei ajatollah. Uralmuk bonyolult mechanizmus útján, párhuzamos struktúrákban jut érvényre. Az utóbbi időkben ebben a rendszerben az elnök és kormánya szerepe egyre kisebb, míg a Legfelsőbb Vezető és a Forradalmi Gárda szerepe egyre nagyobb.

Ez az elnök halálát mint politikai válságot is, úgymond beárazza.

Ahogyan Szalai Máté fogalmazott: „az alkotmány szerint ötven napon belül kell tartani választásokat, de erre jelenleg nincs felkészülve az iráni elit. Nemrég voltak éppen parlamenti választások, brutálisan alacsony részvétellel, az elnöki ciklus közepén vagyunk, nem volt kampány, nem voltak ennek keretében jóléti intézkedések, tehát nehéz lesz megmozgatni az embereket. Ráadásul Raíszi sem volt a legkarizmatikusabb politikus, és nála csak kevésbé karizmatikusabb politikusok vehetik át a helyét.”

Mindez az elmúlt két nap eseményein is meglátszott. Bár a már vasárnap este Teheránba összehívott vésztanácson Khamenei hangsúlyozta, bármi is történt az elnökkel és a külügyminiszterrel, „az ország életét mindez nem akasztja meg”, mégis egy éppen kibontakozó, nemzetközi, háborús helyzetben veszítette el a bel- és külpolitika két legfontosabb irányítóját a közel 90 milliós lakosságú Irán, ami egyfajta rövidebb, vagy akár hosszabb „zavaros időszakot” jelenthet.

A legérzékenyebb időpont

Raíszi az elődeihez hasonlóan az országban rendszeresen megrendezett, valódi, ám a Legfelső Vezető és környezete, a Komban székelő „szent emberek” által szorosan irányított választáson lett Irán államfője. Az államfőválasztás győztese mindig egyfajta konszenzusos jelölt: vagy azt a meggyőződést képviseli, hogy Iránnak liberálisabb politikára kell áttérnie, vagy épp a reformellenes, konzervatív időszakot kell bevezetnie. Ilyen pillanat volt Hasszan Rouhani elnökké választása 2013-ban. Az iszlamizmus liberálisabb, a világi intézmények felé nyitott Mérséklet és Fejlődés pártjának jelöltje aztán elkezdte a nyugati államokkal és az Egyesült Államokkal a nukleáris programjáról folytatott tárgyalásokat, amelyeket a másik oldalról Barack Obama, az Egyesült Államok akkori elnöke vezetett.

A tárgyalások 2015 után megrekedtek, 2017-ben pedig az új, Iránnal ismét konfliktust kereső Donald Trump-kormányzat egyszerűen megszüntette azokat, megerősítve az amerikaiak 1979 óta fennálló szankciós rezsimjét.

A szankciók és a nemzetközi konfliktusok eszkalálódása – mint korábban a liberális Rafszandzsani elnök és utóda, Mohamed Khatami után következő Madhmúd Ahmadinedzsád esetében – itt is hasonló válaszra leltek az iráni vallási vezetők és a választók részéről. Rouhani után 2021-ben ismét a konzervatív erők – azoknak is a radikális, siíta-iszlamista szárnya, a „Harcias Klérus Társasága” informális vezetőjeként lett államfő Raíszi, akitől a szankciók és az országot ezek miatt még súlyosabban érintő Covid-járvány elleni, keményebb, drasztikusabb fellépést vártak. Ez a társaság céljául az Iszlám Forradalom „tisztaságának” megőrzését tűzte ki, ami véleményük szerint az elmúlt húsz évben a reformokkal sokszor „letért az igaz útról”.

Irán már Rouhani alatt is a regionális háború szélén táncolt. Először az amerikai megszállás által káoszba taszított Irakban avatkoztak be, és kerekedtek felül Bagdadban a hozzájuk hű milíciák, majd Szíria polgárháborúja után az iráni hadsereg elit egysége, a Forradalmi Gárda segített Basar Al-Aszadnak is legalább hatalma megőrzésében.

De Irán már a nyolcvanas évek óta a Hezbollah hadserege által jelen van Libanonban is, a 2012-ben induló jemeni polgárháborúban pedig támogatásuk nagyban hozzájárult a húti lázadók (Anszar Allah) hatalmának kiépüléséhez az Arab-félsziget déli részén. Az Irán által is favorizált Anszar Allah népszerűségét Jemenben a Szaúd-Arábia és helyi szövetségesei beavatkozása nyomán kialakult háború és a súlyos éhezéssel járó humanitárius katasztrófa alapozta meg. Sokan úgy látták, a hútik és Irán ebben a helyzetben a „kisebbik rossz.”

Szerepüknél fogva az iszlám világ alapvetően népiesebb, és a szunni radikálisokhoz képest kevésbé fundamentalista, siíta gyökerű politikai erői számára Irán a „nyugati imperializmussal” szembeni ellenállás fő bástyája. Raíszi ideje alatt viszont a korábbi, hidegháborúsnak tekinthető konfliktus a Washingtonnal és az európai államokkal jobb kapcsolatokat ápoló szunni iszlám országok királyaival és elnökeivel nyílt háborús konfliktussá változott.

Ugyanez történt ebben az évben Izraellel is. Bár a továbbra is Szíria és Irak egy részén állomásozó amerikai katonai egységek és az Irán által támogatott milíciák kisebb-nagyobb összecsapásai 2019, és a Forradalmi Gárda legfontosabb vezetőjének, Kászim Szulejmáninak amerikai-izraeli szervezésű meggyilkolása óta folyamatos, Izraelt nem érte támadás egészen 2024 áprilisáig. 

A válságok elnöke

Mindez új, veszélyes korszakot nyitott a térség történetében. Irán ma a teljes közel-keleti, muszlim világban jelen van: milíciái, politikai pártjai, kulturális intézményei Bejrúttól Bászráig és Aleppótól Szanaáig átszövik az arab világot. Erre a nyílt háborúra sem került volna sor Izrael Gázát érintő, sohasem látott kegyetlenségű háborúja nélkül. Mint ahogy Irán iraki terjeszkedésének is a kegyetlen 2003-as, amerikai megszállás, majd az Iszlám Állam 2014-es terjeszkedése ágyazott meg leginkább. Irán térségbeli sikereihez tehát ha nem is ártatlan, de nem elsősorban stratégiájuk eredetisége és zsenialitása hanem ellenségeik – az Egyesült Államok és Szaúd-Arábia hibái vezettek el. Mindezt a szaúdi királyi ház el is ismerte, amikor 2023 után – látva az USA befolyásának visszaszorulását – Kína közvetítésére enyhülési folyamatba is kezdett Teheránnal.

Így amikor Iránról és politikájáról beszélünk 2024-ben, gyakorlatilag arról beszélünk, mi lesz a Közel-Kelettel.

Irán pedig Raíszi alatt több válsággal nézett szembe mint amennyinek a megoldására akkor vállalkozott, amikor elnökjelölt lett. A Covid ugyan elmúlt, Irán mégis az 1980-as és 1990-es évek óta először néz szembe nyílt társadalmi lázadással. Raíszi rövidre zárt elnöki terminusának ugyanúgy jelképévé vált a társadalmat továbbra is a mindennapi életben zaklató erkölcsrendészet, amely meggyilkolta Mahsza (Dzsína) Aminit, amiért a fiatal iráni kurd lány nem viselt fejkendőt, mint a dühöngő külföldi háborúk, vagy a Trump- és Biden-kormány egyre inkább háborús hangot megütő elzárkózása után a katonai célú urándúsítás újbóli beindítása.

Az irányvonal marad

Az Amini-gyilkosság utáni tömegtüntetések pedig azt is megmutatták, hogy Raíszi uralmának háttere, a „Harcias Klérus”, nem érti többé a szabadságra, valódi hatalomra és önrendelkezésre vágyó iráni társadalmat. A nők dühös politikai mozgalma után a rezsim hiába végezett ki és börtönzött be számos politikai aktivistát, a rendszer erodálódását nem tudja megállítani.

Ebrahim Raíszi és a Forradalmi Gárdához kötődő külügyminisztere hirtelen halála mégsem ad okot semmiféle örömre és ujjongásra. Sokan úgy tartják, hogy amikor végül az Izrael ellen saját vezetői meggyilkoltatása után elindított „Al-Aksza vihar” hadműveletet nem követte érdemi izraeli válaszcsapás és a háború nem eszkalálódott, az éppen ennek a két embernek volt köszönhető, akik tartottak egy többfrontos háborútól. Sőt, Raíszi esélyes volt az idősödő Ali Khamenei helyett átvenni a Legfelsőbb Vezető szerepét. Halálával a másik, „erős” jelölt, Khamenei fia, Modzstaba egyedül maradt az eddig felmerült jelöltek körében. Ő nem csupán a társadalom, de még az Iránt vezető klérus köreiben is népszerűtlen – Szalai szerint nem is gondoltak rá eddig esélyesként. De kérdés, hogy a helikopterbaleset után maradt-e bárki más.

„Raíszi volt a kijelölt utód, aki évtizedekre meghatározhatta volna az iráni politikát. Itt az elnöki pozícióhoz hasonló, de annál sokkal jelentőségteljesebb vezetői válságot láthatunk most”

– emelte ki a kutató. 

Szalai szerint fontos az is, hogy az államfő személyének megtalálása érdemben valószínűleg nem fogja befolyásolni a külpolitika főbb irányait: a nukleáris program, az orosz-kínai szövetség, az erős Izrael-ellenesség és háborús politika, valamint a szaúdiakkal nemrégen elindított kiegyezési politika is maradhatnak úgy, ahogyan eddig, „ezekről ugyanis eddig sem az elnök és környezete döntött.” Ők inkább kifelé képviselték csak a Legfelsőbb Vezető és exkluzív köre, valamint – Amir-Abdollahian volt tiszten és külügyminiszteren keresztül – a Forradalmi Gárda érdekeit.