Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért és miért nem lektűrösödik a szépirodalom?

A nyáron jelent meg Milbacher Róbert legújabb esszéje, amely hamar az irodalmi közélet központi beszédtémájává vált. Nem ez az első eset, hogy Milbacher érzékenyen tapint rá az irodalmi mező egyik törésvonalára az Élet és Irodalom lapjain: a több mint egy évvel ezelőtt megjelent, a kulturális migránsokról (akik nem összetévesztendők a külföldi menekültekkel, ez esetben honfitársaink társadalmi környezetének radikális megváltozását jelöli a kifejezés) szóló írásához hasonlóan a mostani esszé is alapvető konfliktusokat tematizál a kortárs irodalmi térben. Ezúttal talán még komolyabbak a tétek,

Milbacher az egész kortárs szépirodalom önfelszámolását jelenti be.

Az esszé ugyanis a magyar szépirodalom lektűrösödését (a folyamat, amely során a szépirodalmi termelés a könnyebben fogyasztható, szórakoztató és kevés újítást vagy kihívást tartalmazó művek felé mozdul el), illetve annak okait járja körbe.

A szöveg  – az esszéműfaj könnyedségét kihasználva – kevés konkrétumot tartalmaz, ez megnehezíti a vele való párbeszédet, hisz nehéz pontosan detektálni az állítások pontos tartalmát. A téma okán most mégis arra vállalkozunk, hogy párbeszédbe lépjünk és vitába szálljunk ezzel az írással, mert az érvelés megértése (vagy félreértése) által talán kitapogatható, hogy a kortárs szépirodalom lektűrösödése mögött milyen folyamatok állnak, továbbá az is, hogy ez a trend pontosan milyen társadalmi működést fenyeget. Ugyanis ha az irodalom lektűrösödését valamiféle veszteségként éljük meg (márpedig az esszé maga így tesz), akkor adódik a kérdés, hogy az „igazi”, azaz nem „lektűr” szépirodalom milyen szerepet tölt(ött) be, mit vesztünk el önfelszámolásával.

Az irodalom tudástermelés?

Milbacher kiindulópontja, hogy a lektűrösödés elkerülhetetlen, hisz a modern irodalom története valójában egy folyamatos utóvédharc: minden, amiről valaha könyvek születtek mára egy specializált tudomány (pszichológia, szociológia stb.), vagy a politika (nemzettudat) tárgya, és így kiüresedett téma az irodalomban. Az irodalmat alapvetően mint tudástermelési formát képzeli el, amely feladatát egyre kevésbé „versenyképes” módon végzi el, hisz lemaradottá vált a különböző szaktudományokhoz képest.

„Pedig a szekuláris irodalom mint a tudástermelés forrása régen – paradox módon tömegessé válásával párhuzamosan –, legalább a XVIII. század végétől egyre inkább kiapadni látszik, egyre szűkebb térre szorult vissza. A tudományos gondolkodás látványos térnyerésének és robbanásszerű sikerének fényében könnyű belátni, hogy az irodalom a világ megismerésére irányuló emberi erőfeszítések professzianizálódásának vesztese lett.”

Így az Anna Karenina mára csupán „az autonómia hiányának banális példázata”, de Kosztolányi regényei is „alig képesek többet mondani az emberről, mint amit a kor Freudtól már amúgy is megtanulhatott”. Azonban ez az érvelés az irodalmat egy olyan specifikus működési elvre redukálja, amely nem a sajátja. Milbacher a tudományos megismeréssel szemben állítja fel az irodalom tudástermelési potenciálját, és szerinte ebben az összehasonlításban marad alul (egyre inkább) a szépirodalom. A tudás fogalmának használata ebben a kontexusban eleve történetietlen: a tudás 19. századi tudományos, pozitivista fogalom, a kortárs irodalomra használni nem autentikus.

Közelebb lépve a tudományos megismerés módszeréhez könnyen kitapintható, az irodalom miért nem képes hatékonyan tudományos igazságokat előállítani: a specializált tudományos megismerés igazságformája nem kompatibilis az irodalom módszerével és tárgyával. A Mércén külön sorozatot kapó Lukács György nyomán a tudományos megismerést (amelynek modellje a természettudományokból származik) mint izolációs gyakorlat írhatjuk le:

„A természettudományok »tiszta« tényei ugyanis úgy jönnek létre, hogy az élet egy jelenségét valóságosan vagy gondolatilag olyan környezetbe helyezik, amelyben törvényszerűségei más jelenségek zavaró közbejötte nélkül állapíthatók meg.”[1]

Ha ezt a módszert, amely Goethe szavaival „a természet kínpadra feszítésén” alapul, olyan nem részekre bontható és nem természeti (tehát történeti) jelenségekre alkalmazzuk, mint a társadalom vagy az ember, azzal épp azok egységességéről és történeti jellegéről mondunk le. Lukács szerint ez az eljárás alapvetően a fennálló hatalmi rendet szolgálja:

„A természettudományok megismerési ideálja, amely a természetre alkalmazva csupán a tudomány haladását segíti elő, a társadalmi fejlődésre alkalmazva a burzsoázia ideológiai fegyvereként jelenik meg. A burzsoázia számára életkérdés, hogy (…) saját termelési rendjét úgy fogja fel, mint amelyet időtlenül érvényes kategóriák alakítanak (amelynek örökös fennállását tehát a természet és az ész örök törvényei garantálják).”[2]

Természetesen nem a különböző szellemtudományok igazságát kérdőjelezzük most meg (habár Lukács felől világossá válik az is, miért nem érdemes engedni a szellemtudományok folyamatosan visszatérő szereptévesztésének, ahogy kisebbségi komplexusból újra és újra a természettudományokhoz igyekeznek hasonlítani, miközben tárgyuk nem vizsgálható természettudományos módszerekkel), illetve valószínűleg Milbacher Róbert céljai között sem szerepel, hogy „a burzsoázia (…) termelési rendjét úgy fogja fel, mint amelyet időtlenül érvényes kategóriák alakítanak (…)”. Csupán a felfogásában feszülő ellentmondásra szeretnénk felhívni a figyelmet: a  szépirodalom az embert és a társadalmat holisztikusan mutatja be, többirányú és többértelmű narratív és poétikai eljárásaival egységesként és történeti jelenségként képes kezelni (és létrehozni!) a minket körülvevő világot. Épp ezért, ha a specializált tudástermelést kérjük számon rajta, abban eleve gyengén teljesít, hisz igazságformája azzal ellentétes, működésének lényege épp az, hogy ne speciális tudást állítson elő. Így az Anna Karinena vagy a Bűn és Bűnhődés sem redukálható azok pszichológiatudomány felől kiolvasható tartalmára (ahogy fordítva: a pszichológiai esettanulmányok is valószínűleg mind csapnivaló szépirodalmi regények). Ezért olvassuk őket a mai napig.

A giccs dialektikája

Milbacher felvázolt irodalomtörténeti veszteség-narratívájának másik eleme egy lépcsőzetes romlás-tendencia, amely szerint az irodalom története a giccs ellen való küzdelem története, amely során létrejött néhány területfoglalás (romantika, posztmodern), ám ezek a területfoglalások idővel mindig giccsé üresedtek, és összességében is az irodalom megállíthatatlanul konvergál a giccs felé. Azonban a irodalom története nem lineáris fejlődés (vagy ez esetben romlás), sokkal inkább dielaktikus változás: a szépirodalom nem a giccs felé halad, hanem azzal folyamatosan dialektikus viszonyban áll. Annak kibontásához, hogy ez pontosan mit jelent, ismét Milbacher érvelése lesz a segítségünkre.

Az irodalom heurisztikus potenciáljának Milbacher által tételezett csökkenő tendenciájában lokális maximumként jelentkezik a XIX. század nemzetképzete. Milbacher azt helyesen detektálja, hogy „a nemzet mítoszának politikai technicizálása jóval hatékonyabb eszközöket igényelt” az irodalomnál, amely így ­– véli ő – újabb ismeretteremtési pozícióból szorult ki.  Azaz Milbacher a kultúra történeti alakulását (a nemzet-narratíva kiszorulását a magasirodalomból) mint „sikertelen” kiugrási kísérletet mutatja fel, számára ez a kezdőpontja az irodalom kiüresedésének (amely kezdőpont épp az irodalmi modernitással esik egybe).  Mindez beleillik abba a hipotetikus trendbe, miszerint a kiüresített formák (a romantikáé, majd a posztmoderné) megteremtik a termékeny talajt annak a lektűrösödött „magas irodalomnak”, amely önmagát bármilyen nóvumtörekvés nélkül, biztonságosan tudja fenntartani és újratermelni:  elég pusztán annyi, hogy a feldolgozott témák aktuálisak legyenek, és a kiüresítve megörökölt formai tárház elvégzi a többit, hozza a sikert az irodalmi gépezet. Tehát Milbacher értelmezése szerint éppen egy dinamikus időszak (a posztmodern) utáni sivár, kiüresedett korszakot élünk. Efelől kanyarodik ki az esszé a végkövetkeztetésére is, amely szerint ma „[n]Nem az irodalmi alkotás alakítja az olvasót, hanem az olvasói igények az irodalmat.”

Ezt a lesújtó ítéletet érdemes néhány szemponttal kiegészíteni. Egyfelől  valójában minden „kiüresedett” irodalmi forma valamilyen módon (hol működőképesen, elsődleges jelentésképző réteget szolgáltatva, hol kevésbé, sallangosan) tovább él az irodalmi művekben, az irodalom alakulása már csak ezért sem egy lineáris folyamat. Másfelől, történetileg megvizsgálva úgy látszik, hogy

az olvasói igények látható visszatükröződése az irodalmi alkotásokban nem feltétlen tünete az irodalom térvesztésének és kiüresedésének,

ugyanis ez nem csak a mai kor sajátja, hanem a „dicsőséges” romantika egyik meghatározó tulajdonsága is. A már emlegetett és Milbacher által magaspontként kijelölt XIX. században például tagadhatatlan hatással voltak az épp létrejövő magyar regényre azok a francia- és  német nyelvterületről átszivárgó érzelmes románok/románcos történetek, amelyeknek magyar nyelvű fordításai vagy parafrázisai nagy sikert arattak, számos kiadást megéltek és arra ösztökélték a nyomdákat, hogy hirdetésekben keressék azokat a szerzőket, akik ezekhez hasonlót tudnak írni. A magyar regény így a nemzeti törekvést olyan módon igyekezett a zászlajára tűzni, hogy a sajátságos, nepotista vármegyei politikát (vö.: urambátyámozás) és a korabeli társadalom egyenlőtlenségeit úgy tematizálta, hogy az elbeszélés alapjául szolgáló történeteket lépten-nyomon az érzelmes románoktól megörökölt, sok esetben valószerűtlen, szappanopera-szerű véletlenek alakították (elcserélt gyerek, szerencsétlenül kicserélt köszöntő- és parlamenti beszédek, szerelmi sokszögek, lelőtték, de túlélte stb.). Nem véletlen, hogy Jókai és Mikszáth több regényüket is folytatásos formában, folyóiratban közölték, az elbeszélést az izgalom tetőfokán megszakítva (néha ezzel nem kevés fejvakarást okozva az utókor filológusainak). Utóbbi prózája pedig prototípusa a fentebb bemutatott jelenségnek, hiszen úgy képes felmutatni nóvumot, hogy eljárásainak egy jelentős része „lejáratott” (ponyvairodalmi nyelvi és narratív eljárások, anekdotikus beszédmód, stb).

Az orosz formalisták felől úgy magyarázhatjuk (sarkítva) ezt, hogy a mindenkori uralkodó forma imperializmusa túltelíti a centrumot azzal, hogy mindenre kiterjed, majd az új, periférián lévő formák beszivárognak és penetrálják a középpontot. Ugyanezt, tehát az irodalmi mező különböző rétegeinek cserefolyamatait Bourdieu szavaival a felszentelt avantgárd és az új avantgárd harcaként, Bagi Zsolt felől pedig a konszenzust és a disszenzust teremtő kultúra dialektikájént írhatjuk le, a sor végtelenféleképpen folytatható, a lényeg, hogy ez egy dialektikus folyamat, ahol a leköszönő félben lévő uralkodó forma helyére igényt tartó perifériális formák a „mindennapi életre” hajlanak vissza, anyagukat onnan merítik.

Ez nem jelenti azt, hogy nem is lenne érdemes a formát interpretációs eljárások alá vetni (sőt), pusztán azt, hogy nem szerencsés az irodalmi lektűrösödés folyamatábráját a formai fejlődés koordináta-rendszerében felvázolni, mert a rendszer jellege, felhasznált eszközeiből származó belső tulajdonságai determinálják az eredményt, így szükségszerűen arra a következtetésre fogunk jutni, hogy az irodalmi alkotások minősége folyamatosan erodálódik. A korabeli recenzens hasonlóképpen lamentálhatott Petőfi-epigonokat olvasva (adja magát a kérdés, ma milyen epigonjaink vannak, léteznek-e Ottlik- vagy Petri-epigonok például), pedig a centrum-periféria-dialektikában betöltött szerepüket éppen a XIX. századot követő korszakok felől tudjuk csak higgadtan értékelni.

Az irodalom lektűrösödése

Amikor irodalomról beszélünk, érdemes azzal a kiegészítéssel élnünk, hogy az irodalom valójában irodalmi életet jelent. Az irodalmi élet pedig (többek között) olvasóközönséget, intézményi hátteret, díjazást és kritikát jelent.

Nem túlzunk, ha azt mondjuk, hogy jelenleg az irodalmi élet nem az invenciózus alkotásokat, nem a nóvumot díjazza.

Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a díjazott művek szükségszerűen rosszak. Csak nem árt figyelembe venni azt, hogy mit biztosít, mit ösztönöz és facilitál az intézményes háttér. Azt állíthatjuk, hogy a jelenlegi „jutalmazási rendszer” kifejezetten piaci alapon operál egy olyan piaci környezetben, ahol a szépirodalmi (pardon: minden) kiadás gyakorlatilag két nagy kiadói tömbben összpontosul (ez talán aggasztóbb, mint a lektűrösödés) kényelmesen és zavartalanul. Amennyiben erről van szó, akkor nem az irodalom megörökölt formai eszköztárán belül elkövetett kompilatív műveletek szennyezik be a vélt nimbuszt, és nem az egyre több tudományos diszciplinával való koegzisztálás tehető felelőssé a minőségbeli romlásért, hanem egy hideg és számító piaci működés, amelynek az érdeke a közös irodalmi ízlés statikusan tartása, az invenciózus művek elhallgatása, és az ismert formák újraeladása fogyasztásra.

Ideális esetben egy autonóm irodalmi mező önerőből alteritást termel, saját igazságot hoz létre, ellenhatalomként funkcionál a társadalomban, ez a Bagi Zsolt által megnevezett esztétikai hatalom.[3] Az irodalom társadalmi funkciója épp ebben az esztétikai hatalomban ragadható meg: specializált tudás előállítása helyett fantáziát teremt, az esztétika modifikációs aktusán keresztül átalakítja a világhoz való viszonyunk.  Habár sosem létezik a teljes függetlenség állapota, a művészeti mező mindig a hatalmi mezők része, azonban az önállósági fok csökkenését értékelhetjük „lektűrösödésként”. Bourdieu szavaival a „kulturális termelési mező önállósági foka abban mutatkozik meg, mennyire van alárendelve a külső hierarchizálási elv a belső hierarchizálási elvnek”, azaz a mező a saját normáit mennyire képes érvényesíteni a gazdasági és politikai hatalommal szemben, a kulturális javak termelőinek uralmi kasztja, az épp sikeres szerzők mennyire igyekeznek a piaci és a külső ideológiai erők helyett saját mezőjük szabályainak megfelelni.[4] Nagyon fontos azonban, hogy az irodalom lektűrösödése helyett (ami meglehetősen nehezen bizonyítható) érdemes inkább az irodalmi élet, az irodalmi mező autonómia fokának csökkenéséről beszélni, ugyanis ez közelebb visz a valós problémához.

„A kortárs irodalmi jelenségek saját eredetiségük illúzióját azzal keltik fel, hogy olyan témákat dolgoznak ki, melyek aktuálisan foglalkoztatják a kor társadalmát, sőt többnyire a politikai közbeszéd tárgyait képezik”, írja Milbacher Róbert. De nem világos, hogy Michel Houellebecqről, Krusovszky Dénesről, esetleg Édouard Louis-ról vagy netalán Ocean Vuongról van-e szó. Amennyiben mindegyikükről, akkor mi a közös ezekben a szerzőkben, azon kívül, hogy a kritika „magas irodalomként” kezeli őket, és a példányszámaik ennek ellenére szintén magasak? A történeti érveléssel levezetett, univerzális igénnyel fellépő romlás-tendencia megbicsaklik akkor, ha közelebb hajolunk különböző kiadói gyakorlatokhoz vagy kultúrpolitikai ajánlatokhoz, illetve azok hiányához, tehát: az irodalom intézményes és/vagy regionális feltételeihez.

És egyáltalán szükségszerűen giccs-e az, amely a közbeszéd tárgyait is taglalja? A David Foster Wallace által sürgetett (új) őszinteség,[5]  amely éppen a posztmodern ironikus vákuumát volt hivatott meghaladni, nem számolt azzal, hogy az erre nyíló diszkurzív igényt és teret majd a zömében jobboldali populista retorika fogja ki- és megtölteni. Ha efelől szemléljük a kortárs irodalom formai és tartalmi tendenciáit (e kettőt eleve nem érdemes különválasztani), nem ördögtől való azt gondolni, hogy ebben a partikuláris helyzetben (bár tegyük hozzá azt is, hogy itt sem mindegy, perifériáról vagy félperifériáról beszélünk -e) az irodalmi alkotásoknak épphogy feladata lehet feldolgozni azokat a témákat, amelyek „aktuálisan foglalkoztatják a kor társadalmát, sőt többnyire a politikai közbeszéd tárgyait képezik”. Bárhogy is legyen, mindenképp érdemes a mában, a mostani viszonyok közepette újragondolni a szépirodalom helyét és feladatát, a sok esetben inkább történeti dokumentumnak tűnő állítások (mint, hogy a politikai témájú mű szükségképpen esztétikailag értékvesztett) újramondása helyett.

„Jöjj hát, szerelmesem, menjünk ki a mezőre, háljunk a ciprusok közt!”[6]

Az irodalmi mező fogalma absztraktnak és távolinak tűnik, azonban az irodalmi mező mi magunk vagyunk: közösen alakítjuk ki a határait és dimenzióit (akkor is, ha az intézményi, hatalmi, gazdaság, stb. viszonyok erősen torzítják ezt az idilli képet). Ezért nagyon fontos Milbacher Róbert esszéje, és ezért hívunk minden olvasót arra, hogy csatlakozzon a mező alakításához. A közös, társadalmi müködéseink rajtunk, saját esztétikai és egyébb cselekvéseinken múlnak.

Kiváló alkalom a találkozásra a szerda esti Késelés Villával esemény a Nyitott Műhelyben, ahol épp Milbacher Róbert esszéjéről lesz szó. Az est házigazdái, Vida Kamilla és Csete Soma Milbacher Róberttel és András Csabával fognak beszélgetni.

[1] – Lukács György, Mi az ortodox marxizmus?, Történelem és osztálytudat, Magvető, 1971, 217.

[2] – Lukács György, i.m.,  224

[3] – Bagi Zsolt, Az esztétikai hatalom elmélete, Napvilág, 2017.

[4] – Pierre Bourdieu, A művészet szabályai, Az irodalmi mező genezise és struktúrája, ford.: Seregi Tamás, Budapeti Kommunikációs és Üzleti Főiskola, 2013, 239.

[5] – Doyle, Jon, A poszt-posztmodern próza alakváltozásai: irónia, őszinteség és populizmus, Helikon, 64/3 (2018), 283–302.

[6]Énekek éneke, 7, 12.