Veres Katalin az Óbudai Családi Tanácsadó és Gyermekvédelmi Központban dolgozik fogyatékosságügyi tanácsadóként, maga is látássérült, és két kamasz gyermek édesanyja. A munkája során gyakran támaszkodik saját tapasztalataira, de nemrég részt vett a Nők a Nőkért Egyesület (NANE) áldozatokkal foglalkozó szakembereknek szervezett 30 órás képzésén is, ahol körbejárták a családon belüli erőszak áldozatai számára biztosított hatékony segítségnyújtás szakmai lehetőségeit. A képzésről, saját nehézségeiről és az intézményrendszer kihívásairól beszélgettünk vele. 

Tudnál mesélni arról, hogy milyen munkát végzel a családsegítőnél, és hogyan fedezted fel a NANE képzését?

A családsegítőnél speciális, új munkakörben dolgozom: fogyatékosságügyi tanácsadóként. Hozzánk bárki bejöhet információért, legyen az fogyatékos ember, a hozzátartozója vagy szakember, és bármilyen ügyben megkereshet, ami a fogyatékossággal élők mindennapjait érinti. A mentálhigiénés csoport alá tartozunk. A csoport vezetője hívta fel a figyelmemet a képzésre, és kérdezte, lenne-e kedvem menni. Igent mondtam, mert nagyon régóta érdekel a téma. Volt is bántalmazott ügyfelem, de amikor vele foglalkoztam, még nem volt semmi szakmai tudásom a bántalmazási esetekről. Csak utóbb értettem meg, hogy hogyan működnek a bántalmazásban traumatizált emberek, hogyan lehet segíteni, és mik a segítő folyamat csapdái.

A képzés nyújtott támpontokat ehhez?

Igen. Ha hamarabb találkozom ezzel a képzéssel, szerintem ezt a hölgyet is ügyesebben támogattam volna. Nem csak ösztönből, nem csak segítő szándékból, hanem azzal a tudással, amit a képzés során megkaptam. A segítői folyamatban is minden bizonnyal kevésbé leszek már frusztrált, hogy tudom, mik a segítségadás nehézségei, mik azok a tipikus jegyek, amiket egy bántalmazott mutat: miért nem fogad el segítséget, miért félénk vagy bizalmatlan, miért térünk sokszor vissza ugyanoda, és miért nem halad látszólag a folyamat. Segítő szakemberként kimerítő lehet egy traumatizált embernek segíteni, mert néha olyan érzésünk van, mintha a segítő jobban akarná a változást, mint maga az illető.

Hogy nézett ki maga a képzés? Miket találtál benne hasznosnak?

Tréning jellegű képzés volt, tehát nem „tölcsérrel töltötték” az elméletet a fejünkbe. Voltak benne persze elméleti blokkok, ahol a bántalmazással kapcsolatos alapfogalmakat tisztáztuk, felrajzoltuk a működési mechanizmust, megbeszéltük, hogy milyen karaktere van a bántalmazónak, mi jellemző a bántalmazottra, hogyan jön létre a trauma, és az utána hogyan működik a lélekben. Vagy ha eljön hozzánk egy pár, hogyan tudjuk fölismeri a jegyek alapján, hogy ki közülük a bántalmazott, és ki a bántalmazó. Nagyon sok saját élményt is feldolgoztunk, és rengeteg csoportmunkát végeztünk, amikor összeültünk és együtt gondolkodtunk bizonyos témákon. Sokkal jobban beépült így a tudás, mintha csak PPT-ket vetítettek volna, vagy könyveket nyomtak volna a kezünkbe. Persze kaptunk szakirodalmat is, lehetett vinni szóróanyagot, de egészen más az, amikor ott ülünk, és mélyen a saját élményeinkből dolgozunk.

Úgy érzed, hogy ha legközelebb bántalmazási esettel találkozol, jobban fel leszel készülve rá?

Azt gondolom, hogy jól fel tudtunk készülni. Nyilván van amiben még nincs rutinunk, vagy még nem annyira éles hozzá a szemünk.

Nagyon sokszor például a bántalmazó az, aki jól szituált, aki mentálisan jó állapotban van, aki logikusan nyilatkozik, és a bántalmazott viselkedik furcsán, esetleg olykor kifakad… Nem mindig könnyű eldönteni, hogy ki melyik szerepben van.

Amikor az ember találkozik egy jól szituált férfival, nem gondolja, hogy ő ilyesmire képes. Az én fejemben is sok sztereotípia élt, és biztosan lesz is még mit tanulnunk és gyakorolnunk. Viszont van már eszköztárunk a segítséghez, és van biztos alaptudásunk arról, hogy a bántalmazás hogyan működik, és hogyan lehet támogatni egy abban érintett nőt.

Azon túl, hogy a munkánkban hasznos, ráadásul a saját nőiességünkhöz való kapcsolódásban is nagyon sokat segített képzés. Az egyik gyakorlaton – ez szerintem a férfi kollégáknak is zseniális – ki kellett papíron húzni egy idővonalat, és föl kellett rá írni, hogy kicsi lánykorától idős koráig mi mindent hall egy nő, ami kirekesztő mondat, ami sztereotípia. Erős, magával ragadó élmény volt.

Közben az is összeállt bennem, hogy az általános női sztereotípiákra még hogy épül rá a fogyatékos nő sztereotípiája:

te nem vagy tökéletes nő, benned hiba van, te nem vagy olyan szép, mint a többi, egészen odáig, hogy te ne szüljél, ne legyenek szexuális örömeid, nem tudsz fölnevelni egy gyereket, magadat sem tudod ellátni. Nagyon izgalmas volt.

Előfordult veled is, hogy mint fogyatékossággal élő nőt sztereotip, bántó módon kezeltek?

Abszolút. A csoporttal is megosztottam egy tipikus történetet. A munkahelyemen kötelező üzemorvoshoz járni, és amikor várandós voltam, beszélgettünk a doktornővel, aki azt találta mondani nekem, hogy még nem jött el a 12. hét, úgyhogy még el lehet vetetni a gyereket. Úgy gondolta, hogy 19-re ne húzzak lapot, az én sorsom így is nehéz, miért nehezítsük? Bizonnyal jó szándékkal akarta mondani… Vagy amikor az első gyerekemet a kórházban nagyon hamar hordozókendőbe tettem, hogy meglegyen egy szoros kapcsolat, mintha még a méhemben lenne, az egyik csecsemős nővér nagyon felháborodott. Azt mondta, hogy „anyuka, elkényezteti ezt a gyereket, nem fog tudni semmilyen házimunkát elvégezni, mármint ha maga egyáltalán csinál olyat”.

Hogyan élted meg ezeket a mondatokat?

Nyilván fájt, de bizonyos szempontból persze humoros is volt. Most ő tényleg azt hiszi, hogy nekem személyzetem van itthon? Csak azért, mert nem látok, jár hozzám takarítónő, bejárónő, bébiszitter? Jó is volna, ha így állna az ország a fogyatékosokhoz, de nem így van. Rossz az is, hogy az ember önállóságát megkérdőjelezik. Én integrált gyerek vagyok, valószínűleg talpraesettebb is, mint azok, akik szegregátumban nőttek fel a vakok iskolájában. De bármilyen önállósági fokon is élünk, attól még nem kell alapvető emberi jogainktól megfosztani minket, legyen az párkapcsolati lehetőség, gyermekvállalás, munkavállalás, vagy esetleg tanulás. Fel tudok idézni olyan eseteket is, amikor a férfiak megpróbáltak azzal visszaélni, hogy nem fogok tudni gyorsan reagálni, például ha fogdosnak.

Tapasztaltál olyat, hogy a látássérültségedet kihasználták?

Igen, tapasztaltam ilyet is, olyat is. Kaptam kínos kérdéseket randin például, hogy az összes barátom ilyen-e. Miért lennének? Nyilván nekem is vannak látó barátaim. Nagy a tudatlanság még mindig ezekkel kapcsolatban.

Gyakran arra bazíroznak a bántalmazó hajlamú férfiak, hogy a közeledésüket úgysem lehet megfelelően hárítani. A tanáraink mondták például nekünk, hogy az értelmi sérült gyerekeket már egészen fiatal korban föl kellene készíteni, hogy mi az, ami veszélytelen érintés, és mi az, amikor úgy nyúl valaki hozzád, hogy az már nem fér bele. Egy Vakok Intézetében dolgozó nő mesélte nekünk, hogy mindig megtanította a gyerekeknek, ha lefürödnek, csak köntösben léphetnek ki a folyosóra, és az legyen is rajtuk megkötve. Volt ott kolléga, aki erre úgy reagált, hogy „minek, ezek úgyse látják egymást”. Egyszer kerüljön be egy zárt közösségbe, meglátja, ha ő bátran meztelenül mászkál, arra valaki rárepülhet…

Nagyon nagy baj, hogy az átlagos gyerekek felvilágosítása sincs meg, nem hogy még a fogyatékos gyerekeké. Nem mondják el nekik, hogy mit kell tenni, ha bántás éri őket, hogy azt nem eltűrni kell, hanem azonnal kiabálni, segítséget kérni. Egy fogyatékossággal élőnek gyakran még menekülni sincs esélye.

A fogyatékosságügyi tanácsadói képzésen egy hölgy, aki bentlakásos pszichiátriai otthonban dolgozik, mesélte, hogy az otthonban élt egy harmincas éveiben járó, valószínűleg gyermekkorában abuzált, nagyon jóképű fiatalember, aki mindenkihez megpróbált közeledni. Érezte, hogy egy értelmi sérült nem tudja, hogyan szabjon határokat.

Az intézményrendszer nem tudja megvédeni adott esetben a kiszolgáltatottakat a bántalmazó hajlamú társaktól?

Ezeket szerintem baromi nehéz kiszűrni és bizonyítani. Maga a rendszer sem tesz a megoldásért. Az említett hölgy is próbálta ezt a zaklató férfit többször följelenteni, de a vezetőktől olyan reakciók érkeztek, hogy inkább a bennlakó embereket abuzálja, minthogy kirakják és ott folytassa. Végül is börtönbe került az illető néhány évre, de ha szabadul, valószínűleg újra be fog jelentkezni az intézménybe. Mit csinálunk a társadalomnak ezen csoportjával, meg lehet-e őket gyógyítani? Ez számtalan kérdést vet fel, amelyeket mi is próbáltunk feldolgozni a képzésen. Fontos volt nekünk, hogy akar-e, tud-e gyógyulni egy ilyen ember.

Most úgy érzed, hogy a képzés jobban felvértezett az ilyen szituációkra?

Igen. Sokkal bátrabban és tudatosabban tudok majd cselekedni, ha egy bántalmazott embernek segítségre lesz szüksége. Az is elhangzott a képzésen, hogy egy nőnek átlagosan 7 próbálkozásra van szüksége ahhoz, hogy kilépjen a bántalmazó kapcsolatból. Sok erő kell ahhoz, hogy ezt a folyamatot végigasszisztáljuk: kisegítjük őt egy helyzetből, majd ő visszatér, majd újra kisegítjük.

Mindig nyitva kell tudnunk tartani az ajtót, a szívünket, de nem szabad felőrlődnünk benne, nem léphetjük át a határainkat, nem akarhatunk mindenkit mindenáron megmenteni. Fontos tudás az is, hogy hogyan tudjuk magunkat megvédeni, és hogyan tudjuk elviselni, hogy a rendszer néha még rá is tesz egy lapáttal az eredeti problémára, az áldozatokat hibáztatja.

A rendőrség gyakran nem érzékeny rá, hogy az áldozatok traumatizáltságuk miatt nehezen kooperálnak. Nagyon sokszor azt mondják például, hogy nem élményszerű a tanúvallomásuk, rájuk sütik, hogy nem mondanak igazat. A bíróságokon szintén. Az áldozatok sok esetben azért nem kérnek segítséget, mert félnek, hogy úgysem kapnának, vagy nem úgy kapnának segítséget, ahogy kellene.

Hozzánk, fogyatékossági tanácsadókhoz rendszeresen fordulnak azzal idősebb szülők, hogy felnőtt a fogyatékossággal élő gyermekük, és kellene neki bentlakásos vagy támogatott lakhatásos elhelyezés. De nincsenek helyek, vagy maximum „kihalásos” alapon, ezért lehetőleg már kisgyerekkorban el kell kezdeni helyet keresni, hogy 20-25 év múlva legyen. A szülő pedig nem kap segítséget a sérült gyermek neveléséhez. Én annyit tudok tenni, hogy intézménylistát adok neki, de a várólistát nem tudom csökkenteni. Ugyanígy a bántalmazással kapcsolatban sincs ráhatásom a bíróságok vagy a rendőrség működésére. Mi, szakemberek gyakran hasonlóan vergődünk, mint az áldozat, mert maga a rendszer nem működik jól. 

Tudnád segíteni a többi önkormányzati segítő munkában dolgozó kollégádat, hogy jobban lássák ezeket a problémákat?

Ezt a tudást a saját környezetemben tovább tudom adni, de mindenképpen az lenne a jó, ha minél többen mennének el ilyen típusú képzésre a szakmából. Hogy mást ne mondjak azért is, hogy a saját kiégésük ellen tudjanak dolgozni.

El tudnád mesélni, hogy mit csinálsz egy tipikus munkanapon?

Nagyon változó. A családsegítőnél dolgozók általában túl vannak terhelve, rengeteg ügyféllel dolgoznak. Az én munkarendem ehhez képest szabad és kötetlen. Heti egy napon vagyok bent négy órán át ügyeletben, ott bejöhet hozzám bárki, de e-mailen és telefonon is elérhető vagyok hétköznap, ha segítség kell az ügyfeleknek. Gyakran vagyok külső rendezvényen is, nagyon sokszínű a munkám.

Tegnap például délelőtt elmentem egy alapítványhoz, ahol pszichológus hallgatókkal beszélgettem mint fogyatékos ember, tapasztalati szakértő. Utána hazajöttem, ebédet adtam a gyerekemnek, aki itthon volt betegen, majd visszamentem a munkahelyemre egy kapcsolatépítő megbeszélésre a Kék Ponttal, akik szerhasználókkal és alkoholistákkal dolgoznak, itt Békásmegyeren is. Mivel a fogyatékossággal élőket is sújtják a szenvedélybetegségek, körbejártuk, hogy ebben a metszetben hogy tudunk együttműködni. A főnökömmel ezt követően egyeztettünk arról, hogy hogyan épüljön fel a tanácsadás folyamata, adminisztráltunk. Nagyjából fél hétre sikerült hazaérnem, ahhoz képest, hogy 20 órás munkaköröm van.

Ez azért nem kevés.

Nem. Azért izgalmas és nehéz a fogyatékosügyi tanácsadás, mert tulajdonképpen mindenhez is érteni kell: az összes fogyatékossági csoporthoz, pici gyerekkortól a halálig minden életszakaszban. És persze nemcsak a fogyatékossággal élőknek, hanem a megváltozott munkaképességűeknek is segítünk. Nagyon szép, nemes, izgalmas munka, de elhivatottságból lehet csak csinálni.