Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ukrajna: különleges eset? Volodimir Iscsenko a hiányos forradalmakról és a tekintélyelvű tendenciákról

E beszélgetés során Volodimir Iscsenko kifejti, miként lehetne úgy beszélni Ukrajnáról, hogy – szemben az „ukrán hangok megszólaltatásának” fősodrú agendájával – a regionális és globális folyamatokat is figyelembe vegyük, és így általánosabb érvényű tanulságokat is levonhassunk. Az ukrán szociológus értelmezését nyújtja annak, hogy a közelmúltbeli ukrán forradalmak miért szolgáltak csak hiányos megoldásokkal a politikai reprezentáció nagyon is valós problémáira; bemutatja, hogy miként lehet osztálykonfliktusként leírni a legjelentősebb ukrán belpolitikai törésvonalat; és reflektál arra is, hogy a Majdan óta miként is fonódtak össze a nemzeti liberális és autoriter tendenciák. Iscsenko Ukrajna elmúlt 35 évének politikai tendenciáit elemző kötete – Towards the Abyss: Ukraine from Maidan to War (A szakadék felé: Ukrajna a Majdantól a háborúig) – 2024 februárjában jelent meg.

Laczó Ferenc: A legújabb esszégyűjteményedben kiemeled, hogy a mai Ukrajnát oly módon kellene értelmeznünk, hogy az elősegítse a globálisan releváns folyamatok megértését. A viták produktívabb deprovincializálására (a szűk kontextusból való kiemelésre – szerk.) szólítasz fel. Arra, hogy menjünk tovább az ukrán hangok bevonására törekvő jelenlegi próbálkozásoknál, amelyeket jellemzően – bár némileg pontatlanul – „dekolonizációs projekteknek” neveznek. Miben látod az Ukrajnáról mostanában folytatott, fősodorbeli nemzetközi viták hiányosságait, és hogyan lehetne gyümölcsözőbbé tenni az ország tanulmányozását és értelmezéseit?

Volodimir Iscsenko: Az Ukrajnáról, illetve a posztszovjet országokról, sőt talán egész Kelet-Európáról folytatott vitákra kezdettől fogva rányomta bélyegét a provincializmus. Nem kimondottan közelmúltbeli fejlemény ez; azzal kezdődött, hogy az államszocializmust anomáliaként állították be. Majd amikor az államszocializmus összeomlott, felmerült a kérdés: mely országokkal hasonlítsuk össze Ukrajnát? Ukrajna összehasonlító elemzése szinte kizárólag más volt posztszovjet országokra, Kelet-Európára, Kínára és Vietnámra korlátozódott. Igen ritkák voltak azok a próbálkozások, amelyek másfélképpen tárgyalták volna Ukrajnát, és Latin-Amerikával, Afrikával, Ázsia más részeivel vagy a Közel-Kelettel próbálták volna összevetni.

A posztszovjet országok, köztük Ukrajna globális keretben történő tárgyalásának legtipikusabb módja a Fukuyama-féle program alkalmazása. Nem abban az értelemben, hogy mindenki hitt volna a történelem végében, hanem abban, hogy a legtöbben Fukuyama kérdésére igyekeztek válaszolni: abból indultak ki, hogy az út a demokratizálódáshoz, a liberális demokráciához vezet, ha pedig nem, akkor miért is nem? A probléma nem csupán az, hogy ez sekélyes és felettébb osztályspecifikus narratíva és paradigma, hanem az is, hogy amikor megpróbálunk válaszolni e kérdésekre – például arra, hogy Ukrajna miért hiányos demokrácia, vagy miért demokrácia egyáltalán, vagy hogy Oroszország miért nem demokrácia –, akkor nagyon partikuláris történetekre szorítkozunk.

Ukrajna esetében ez a kelet és nyugat közötti hírhedt megosztottság volna. Arra a kérdésre, hogy Ukrajna miért demokratikusabb Oroszországnál, válaszolhatunk például azzal, hogy mert alapvetően pluralisztikus. Ez Lucan Way politológus közismert válasza. Ha pedig a kérdés az, hogy Ukrajna miért nem olyan demokratikus, mint Nyugat-Európa, akkor is hivatkozhatunk ezekre a belső felosztásokra, amelyek eszerint gátolják a modern nemzetállam kiépítését annak összes szükséges liberális demokratikus intézményével. Mindkét esetben olyan sajátos részletekbe megyünk bele, amelyek nem teszik lehetővé a tárgyalás elmélyítését és globálissá tételét.

Igen ritkák az olyan válaszok az ukrajnai – vagy tágabban véve a posztszovjet régióbeli – demokráciával kapcsolatos kérdésekre, amelyekben felbukkan például a neoliberalizmus fogalma, a világrendszer-elméletekből ismert periferizálódás fogalma, vagy a függőségi elméletekben központi jelentőségű függőség fogalma.

Ez közvetlenül összefügg azzal, hogy milyen emberek tanulmányozzák Ukrajnát, és milyen politikai program alapján teszik ezt. Összefügg továbbá azzal, hogy milyen állapotban vannak a civil társadalomhoz tartozó értelmiségiek a világnak ezen a részén. A balosabbak, akik kritikusabbak a neoliberalizmussal, a függőséggel, a neokolonializmussal szemben, mindenekelőtt Latin-Amerikát és Afrikát tanulmányozzák. Ukrajnát másféle emberek vizsgálják – a nyugati országokban és Ukrajnában egyaránt.

A háború kezdete óta és világszerte óriási figyelem fordult Ukrajna felé. Csak hát az Ukrajnáról szóló vitákban a kivételesség még tovább fokozódott! Minden erőfeszítés ellenére továbbra sem igazán megoldott, hogy miként kerülhetne prominens helyre Ukrajna a globális napirendben – és ennek megvan az oka.

Ahogy Ukrajnáról beszélünk, az erősíti a kivételezettséget.

Ennek több oka is van. Az egyik a háborús propaganda. Sokan hajlamosak úgy érvelni, hogy a kivételesen vibráló – rendkívüli módon rugalmas és ellenálló – civil társadalom állította meg az orosz agressziót. Vagy hogy Ukrajna, ismét csak kivételesen demokratikus Belaruszhoz, Oroszországhoz stb. képest. Oroszország ténykedésének állítólagos relativizálásával szemben is ellenállás mutatkozik. Például olyankor, amikor összehasonlításokba bocsátkoznak a világ más részein zajló háborúkkal és az azok során elkövetett atrocitásokkal. E példák bevallottan a legszélsőségesebbek közé tartoznak.

Másik probléma, hogy bizonyos összehasonlítások, narratívák és paradigmák, amelyek tényleg fontosak Ukrajna és történelme megértéséhez – különösen a Szovjetunión belül, sőt még a Szovjetunió előtti időkben –, hirtelen kényelmetlenné váltak, amikor is egy nagyon konkrét nemzetépítő narratíva került előtérbe. Rendkívül kényelmetlenné vált annak tárgyalása, hogy a Szovjetunióban Ukrajna valójában egy modernizálódó, fejlődő ország volt. Nyilvánvaló politikai okokból nehézzé vált azoknak a fogalmaknak, programoknak és paradigmáknak a használata, amelyek képesek lennének deprovincializálni Ukrajna történetét, és bevonni a globális diszkussziókba, vagy párbeszédet indítani Latin-Amerikával vagy Afrikával.

Itt jön be a „dekolonizáció” (a gyarmati rendszerek felbomlását kísérő folyamat – szerk.), amely ebben a kontextusban állítólag lehetőséget nyújt arra, hogy Ukrajna történetét globálisabban beszéljük el. A dekolonizáció folyamata a világ jelentős részét közvetlenül érintette. De ismét csak: milyen módon beszélünk a dekolonizációról Ukrajna kapcsán? Nagyon másféle dekolonizációról van itt szó, mint ami az úgynevezett harmadik világ országainak nagy többségében ment végbe a huszadik század közepén. Azok a dekolonizációs projektek közvetlenül kapcsolódtak egy olyan developmentalista (fejlesztő állami – szerk.) programhoz, amely az erős közszolgálati szektorral rendelkező, robusztus állam kiépítését és a gyarmati uralom idején alulfejlesztett gazdasági területek fejlesztését tűzte ki célul.

Ukrajnában jelenleg teljesen másféle program van napirenden, neoliberális improvizációval – így a dekolonizációról folytatott vita kizárólag szimbolikus térben zajlik, és lényegében csak az identitásokról szól. De mindezt szintén az orosz imperializmus specifikus vonásaira vezetik vissza, arra, hogy mennyiben az orosz imperializmus megnyilvánulása ami jelenleg Ukrajnában zajlik. Nyilvánvaló, hogy a kortárs folyamatok nem illenek a klasszikus Lenin-féle elemzési keretbe, amely az imperializmust a kapitalizmus legfelsőbb fokának tekintette. Szó sincs arról, hogy a lenini volna az imperializmus elemzésének egyetlen módja, de pontosabb fogalmakra van szükségünk ahhoz, hogy kimondhassuk, van orosz imperializmus, és az ukrajnai háború arra vezethető vissza. Ha csupán annyit mondunk, hogy „egy nagy ország megtámadott egy kicsit, úgyhogy ez imperializmus”, az csupán felszínes, tautologikus leírás, nem pedig egy elméleti fogalom alkalmazása.

E probléma megoldásáért az emberek Oroszország és Ukrajna kapcsolata történetének, valamint az ukrán identitásnak sajátos és vitatott értelmezéséhez folyamodnak.

A „hallgassuk meg, mit mondanak az érintettek” érv alapvetően egy partikularista program. Ukrajna esetében az ukrán nacionalista identitáspolitika napirendje.

Az ukrán történelemnek és Ukrajna jelenkori politikájának vannak részei, amelyek sokkal érdekesebbek, sokkal érthetőbbek, és melyekhez sokkal jobban tud kapcsolódni az emberiség nagy része.

Ezek a részek érintik Ukrajna részvételét a bolsevik forradalomban, a szovjet állam felépítésében, a második világháborúban és a náci Németország elleni harcban, valamint a tudományos és technológiai áttörésekben a második világháborút követő időszakban. Azonban politikai okokból – mindenekelőtt a nagyon konkrét ukrán nemzetépítő projekt támogatása miatt – a történelem e részeiről nem esik szó, aminek kárát látják az Ukrajnáról folytatott viták.

Ukrajna vizsgálatából gazdag elméleti fogalmak bonthatók ki. Az egyik ilyen a Majdan-forradalmak kérdése, vagyis hogy napjaink forradalmai miért nem hoznak forradalmi változásokat. Vagy tanulmányozhatjuk napjaink populizmusát Zelenszkij példáján. Vagy vizsgálhatjuk az államszocializmusból megmaradt fejlett közszolgálati szektor neoliberális leépítését. Ezek nem számítanak felkapott történeteknek. Viszont valójában jobban lehetne hozzájuk kapcsolódni, jobban lefordíthatók a globális közönség számára – és jobban elősegíthetik a globális és univerzális érvényű kérdések megértését.

Lorena Drakula: Az Ukrajnáról szóló, fősodorbeli vitákban gyakran említik, hogy az Euromajdan túllépett a regionális törésvonalakon, és új nemzeti egységet hirdetett. Az elemzésed szembe megy ezzel a nézettel, és összetettebb képet fest. A te értelmezésedben a 21. század elejének két nagy felkelése Ukrajnában „hiányos megoldásokkal szolgált a politikai reprezentáció nagyon is valós problémáira”. Bár ezeknek a felkeléseknek forradalmi törekvéseik voltak, és a kollektív cselekvés eszköztárát használták, szerinted mindez homályosan megfogalmazott programokkal, laza mozgósítási struktúrákkal és gyenge, szétszórt vezetéssel párosult. Egyebek mellett azt állítod, hogy az Euromajdan lényegében egy fegyveres felkelés volt, amely a kormányzat szórványos erőszakjára erőszakkal válaszolt, a regionális támogatás tekintetében erőteljes aszimmetriát mutatott, és a szélsőjobb jelentős mértékben részt vett benne. Elmagyaráznád, mi vezetett ezekhez a hiányos forradalmakhoz, és hogy mik lettek a fő eredményeik?

Az ukrajnai Majdan-forradalmak kérdése az egyik lehetőség arra, hogy globális történetet mondjunk el Ukrajnáról. Ahelyett, hogy belemennénk az ukrajnai regionális struktúrák konkrét részleteibe, gondoljunk bele, hogy egyetlen emberöltő alatt három forradalom zajlott le: 1990-ben a gránitforradalom, 2004-ben az úgynevezett narancsos forradalom, majd 2014-ben a legszélesebb körű és legerőszakosabb Euromajdan-forradalom – és lehet, hogy nem ez az utolsó. Ezek a forradalmak a politikai reprezentáció válságára adott válaszok voltak – vagy ha Gramsci megközelítését kívánjuk használni: a hegemónia válságára, amely nyilván nem csak Ukrajnában vagy a posztszovjet országokban figyelhető meg.

Lehetséges, hogy a politikai reprezentáció rendkívül mély válságban van Ukrajnában. Ez a kivételesség azonban mennyiségi, nem pedig minőségi. Igencsak hasonló tendenciák figyelhetők meg Nyugat-Európa úgynevezett konszolidált liberális demokráciáiban, Latin-Amerikában, Afrikában és mindenütt, ahol az emberek úgy érzik, egyre kevésbé képviselik őket az elitek és a domináns politikai pártok. A politikai képviselők kapcsolata a társadalmi bázisukkal – vagyis azon társadalmi csoportokkal, amelyeket képviselni hivatottak – egyre gyengült a nyilvános szférában.

A politikai reprezentáció válságára különféle válaszok adhatók. Vannak, akik elfordulnak a politikától, nem szavaznak, és egyre kevésbé bíznak meg a kormányban és a politikusokban. Mások populista mozgalmakhoz csatlakoznak, intézményrendszer-ellenes pártokra szavaznak (a bal vagy a jobb oldalon), vagy olyan alakokra mint Trump, vagy éppen a Brexitre. Ismét mások az erőszak irányába nyitnak. A globális válságra adott válasz más és más lehet a konkrét helyi körülményektől és feltételektől függően.

Az olyan országokban mint Ukrajna a forradalmak eszkalálódását láttuk az elmúlt évtizedekben – de Ukrajna nyilvánvalóan nem kivétel, hanem egy trend része. Az arab tavasz is kiemelkedő példa – aztán ott vannak a tömeges tiltakozások Latin-Amerikában, vagy a forradalmak és államcsínyek számos afrikai országban.

Egy olyan politikai rezsim kontextusában mint az ukrán – amely valamennyire pluralista, de ahol gyengék a liberális demokratikus intézmények, akárcsak az autoriter vezetői szerepre kandidálók is, a forradalmak eszkalációjában egy globális problémára adott specifikus választ látunk.

De miért eszkalálódnak itt a forradalmak? Azért, mert ezek a forradalmak nem oldják meg azt a mögöttes válságot, amelyre válaszként kirobbannak. Az emberek továbbra sem érzik úgy, hogy a politikai elit képviselné őket. Utcára vonulnak, tiltakozni kezdenek, jobb életszínvonalat követelnek, elszámoltathatóbb kormányokat, kevesebb korrupciót, nagyobb egyenlőséget – ezeket a követeléseket azonban általában csak homályosan fogalmazzák meg. Tipikusan egyetlen dolog egyesíti napjaink e forradalmainak résztvevőit: az uralkodó párt vezetőjétől való megszabadulás célja. A tiltakozások nagyon lazán szervezettek, és csupán nagyon gyenge organikus vezetéssel rendelkeznek.

A forradalmak ily módon újratermelik azt a válságot, amelyre megoldást hivatottak kínálni. A következő lépésben ezért egy újabb Majdan-forradalomra van szükség ugyanazon probléma megoldásának megkísérlésére.

Ez a forradalmi helyzet lehetőségeket teremt konkrét programokkal rendelkező specifikus csoportok számára, amelyek korábban nem látott mértékben képesek kihasználni azokat. Az Euromajdan-forradalomban résztvevő radikális nacionalistáknak – akik valójában a résztvevők töredékét alkották –, sikerült a fősodorba bevinni azokat a szlogeneket, amelyeket a posztszovjet időszakban, egészen az Euromajdanig csak a jobboldali szubkultúra használt. Ma már hivatalos köszöntésekként használják őket. A neoliberális NGO-k, amelyek jellemzően a nyugati támogatóktól függenek, és amelyek egy szűk, középosztálybeli csoportot képviselnek, lehetőséget kapnak arra, hogy az úgynevezett „ukrán civil társadalom” nevében szólaljanak fel – és ezen keresztül az ukrán társadalom egésze nevében. Dacára annak, hogy programjukat, valamint az általuk javasolt és a kormányra tukmált neoliberális reformjaikat igen gyakran nem támogatja a lakosság többsége. Ha megnézzük a közvélemény-kutatásokat, ugyanez vonatkozik bizonyos nacionalista reformokra is, amelyeket az Euromajdan-forradalom után vezettek be.

Vagyis a forradalom nyomán jobban előtérbe került programok és érdekek nem felelnek meg az aktív résztvevők többsége által támasztott elvárásoknak – azokénak, akik nem csupán a tiltakozó kampányokban vettek részt, nem csupán a sátortáborokban voltak jelen, hanem akik hittek is abban, hogy forradalomban vesznek részt. Akik támasztottak bizonyos, mégoly homályos elvárásokat a javulást hozó, radikális változásokról, melyek azonban nem következtek be.

E dinamika korántsem csak Ukrajnában figyelhető meg. Lehet, hogy Ukrajna extrém példa – hiszen három forradalom zajlott le mindössze 25 év alatt –, de attól még fontos globális folyamatról van itt szó. Egyre több a forradalom, amelyek egyre kevésbé forradalmiak.

Mi történt napjaink forradalmaival? Miért nem hoznak forradalmi változásokat? Hová tűntek a társadalmi forradalmak, amelyek gyorsan és alapvetően alakították át az osztály- és államstruktúrákat? Ezek a kérdések foglalkoztatják Mark Beissingert, a kiváló társadalomtudóst, aki korábban szintén vendége volt a Review of Democracy podcastnak. Revolutionary Cities (Forradalmi városok) című könyve fontos és módszertanilag is rigorózus. Előrelépést jelent annak megértéséhez, hogy mi a gond napjaink forradalmaival. Egy másik közelmúltbeli, és még olvasmányosabb könyv, Vincent Bevins If We Burn: The Mass Protest Decade and the Missing Revolution (Ha elégünk: a tömeges tiltakozások évtizede és a hiányzó forradalom) című műve tucatnyi országban készült beszámoló egy évtizednyi sikertelen felkelésről és forradalomról, amelyek nem hoztak érdemi javulást, hanem újratermelték – sőt, talán még fokozták is – azokat a válságokat, amelyekre választ próbáltak adni.

Ukrajna tehát nagyon fontos eset, napjaink hiányos forradalmainak paradigmatikus esete. Ez azonban nem igazán felel meg azok igényeinek, akik nagyon is érdekeltek a háborúhoz kapcsolódó napirendekben.

Laczó Ferenc: Azt is állítod a könyvedben, hogy az ukrajnai politikai törésvonalak megértéséhez az osztály és a társadalmi forradalom dinamikáját kell vizsgálnunk. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozod, hogy a Kelet- és Nyugat-Ukrajna közötti, gyakran említett regionális megosztottság mögött valójában osztálykonfliktus húzódik meg, mélyen aszimmetrikus politikai táborokkal. Hogyan hasonlítanád össze az Ukrajnában aktív két – vagy esetleg még több – politikai tábort, és hogyan jellemeznéd kapcsolatuk fejlődését?

Ez újabb remek lehetőséget biztosít, hogy sokkal deprovincializáltabb módon vizsgáljuk Ukrajnát. A kérdést egyfelől megközelíthetjük úgy, hogy a regionális megosztottság az ukránul beszélő ukrajnaiak és az oroszul beszélő ukrajnaiak közötti etnikai-nyelvi konfliktusból ered, vagy úgy, hogy az eltérő regionális kultúrákból fakad, amelyek az egykor a Habsburg Birodalom, illetve a Romanov Birodalom által ellenőrzött ukrán területek eltérő történelmére vezethetők vissza. De olyan értelmezést is választhatunk, amely szerint az ukrajnai politikai törésvonalak mélyén nincs semmiféle társadalmi konfliktus. Maga a „két Ukrajna” elképzelés választási célú manipuláció az elit részéről, az orosz uralom hagyatéka, amely sokkal képlékenyebb és sokszínűbb társadalmi valóságot takar; ez utóbbit nevezte „huszonkét Ukrajnának” Jaroszlav Gricak ukrán történész. E két tipikus és igencsak partikuláris tárgyalási mód helyett úgy is vizsgálhatjuk ezt a megosztottságot, mint az egyenetlen modernizáció történetét – és e perspektíva lehetővé teszi a törésvonalak beágyazását a globális folyamatokba.

Visszatérve a huszadik század eleji Orosz és Habsburg Birodalomra: az első világháború kezdetére a Habsburgok ellenőrzése alá tartozó Galícia ukrán lakosságának többsége írástudó volt, a gyerekek pedig iskolába jártak. Az iskolai oktatás nagyon fontos, talán a legfontosabb mechanizmus; a parasztok ezen keresztül teszik magukévá a nemzeti identitást, azt a meggyőződést, hogy nem csak a falvukhoz, a községükhöz tartoznak, hanem az ukrán nemzethez is, amely évszázadok óta sajátos, bár nagyon gyakran vitatott határokkal rendelkező területen él, miközben másmilyen mint a szomszédos nemzetek. Ezzel szemben az orosz birodalmi ukránok nagy többsége írástudatlan maradt ekkoriban. Ez az oka annak, hogy a „kisoroszok” (malorosi), mint – a „nagyoroszokkal” és a „fehéroroszokkal” (beloruszokkal) együtt – az orosz nép egyik csoportjának identitása, csupán történelmi emlék maradt, és nem eresztett mély gyökereket az ukránok körében. Csupán egy Ukrajnában élő apró kisebbség számára maradt lényeges identitás. Keith Darden politológus részletesen elemezte, hogy az egyenetlen tömeges iskoláztatási folyamat a régi európai birodalmakban mennyire erőteljesen meghatározza napjaink ukrán, sőt kelet-európai régióbeli politikai megosztottságait.

Az írástudók arányában mutatkozó különbségek pedig az egyenlőtlen modernizációból adódtak. A Habsburg Birodalom gyorsabban modernizálódott, mint az orosz. A Szovjetunióban ez megváltozott ugyan, de az ukránokról alkotott szovjet elképzelés teljesen másmilyen volt. Az ukránokat nem a nagyobb orosz nép egyik ágának tekintették, hanem külön nemzetnek, mely eközben testvéri kapcsolatban áll az orosszal. Ukrajna rendkívüli módon modernizálódott a szovjet korban, és ez alapot teremtett az ukrán identitás inkluzív értelmezéséhez. Azonban a szovjet modernizálási lendület jóval a Szovjetunió összeomlása előtt elkezdett kifújni. Ekkoriban jelentkezett és kezdett fokozódni a politikai reprezentáció válsága: a szovjet állampolgárok tömegei úgy érzékelték, hogy a kommunista bürokrácia csak saját testületi érdekeire ügyel, és manipulálja a kommunista ideológiát.

E politikai válság a posztszovjet időszakban csak tovább eszkalálódott. A posztszovjet uralkodó osztálynak nem volt semmiféle – sem hagyományos, sem ideológiai, sem vallási – legitimációs forrása a gyors és nagyléptékű ingatlanprivatizációhoz. Széles körben úgy látták – és látják ma is –, hogy egy „maffia” lopja meg az embereket. Ugyanebben az időszakban, a kommunista hegemónia apparátusának leépülésekor a posztszovjet lakosság atomjaira hullott, és teljesen szervezetlenné vált. A tömeges munkabeszüntetések az 1990-es évek eleje óta alábbhagytak. Innen ered Ukrajna megosztottsága.

A „nyugati” és „keleti” táborok közötti megosztottság szimmetrikusnak tűnt a választási térképeken, azonban a két tábor mögött álló osztálykoalíciók és azok politikai képességei tekintetében rendkívül aszimmetrikus volt.

Ukrajna „regionális” megosztottsága lényegében a legtöbb posztszovjet országot érintő osztálykonfliktus nemzetspecifikus megnyilvánulása volt, mégpedig a hegemónia válságának kontextusában. Ugyanez a konfliktus strukturálta a politikát nem csupán az olyan országokban mint Belarusz és Moldova, amelyek Ukrajnához valamelyest hasonló etnikai-nyelvi vonásokat mutatnak, hanem az olyan egyetnikumú országokban is mint Örményország – és kiemelt módon magában Oroszországban is.

Az ukrajnai megosztottság egyik oldalán az ukrán politika „oroszbarát” – vagy ahogy az egyszerűség kedvéért a továbbiakban nevezem: keleti – tábora állt. Ez elsősorban annak a posztszovjet uralkodó osztálynak az érdekeit tükrözte, amelyre az „oligarchák” szóval szokás utalni, jóllehet a „politikai kapitalisták” megnevezés helyénvaló elméleti fogalom rájuk – ezt a fogalmat Szelényi Iván és Branko Milanović dolgozta ki kifejezetten a posztszocializmus tárgyalásához. A politikai kapitalisták kizárólag a munkásosztály egyes szegmenseinek, mindenekelőtt a közszolgálati szektorban és a nehéziparban dolgozók passzív támogatására támaszkodhattak. Jellemzően „oroszbarátoknak” nevezték őket, azonban nem voltak képesek semmiféle „oroszbarát” fejlődést nyújtani Ukrajnának. Az a puha hatalom, amelyet Oroszország képes volt gyakorolni, sokkal gyengébb volt a (szintén nagyon nagy problémákkal terhelt) nyugati, euroatlanti integráció puha hatalmánál. Az úgynevezett oroszbarát tábor mégis alapvetően „stabilitáspárti” tábor volt, ami alatt ez esetben a válság és a stagnálás állandósítása értendő. Nem Svájc stabilitásáról beszélünk, hanem a posztszovjet stagnáló vagy éppenséggel leépülő állam „stabilitásáról”, ahol éppenséggel fejlődésre és változásra lett volna szükség.

A nyugatbarát tábor mögött nagyon másféle osztálykoalíció állt. A diplomás középosztály sokkal nagyobb mértékben képviseltette magát ebben a táborban, ahol szövetségesük volt a transznacionális tőke, valamint a politikai kapitalista elit opportunistább és más nézeteket valló képviselői is. Ők a munkások más csoportjaira támaszkodtak, amelyek jobban integrálódtak a nyugati piaci folyamatokba – például az EU-beli migráns munkavállalókra vagy az IT szektor alkalmazottjaira. Bár az európai integráció nagyon sokáig elérhetetlennek, illuzórikusnak tűnt – az Ukrajna európai tagságáról folytatott tárgyalások mindmáig bizonytalan kimenetelűek –, mégis projektálni lehetett egyfajta fejlődést, egyfajta előre vezető utat. Annak ellenére álltak így a dolgok, hogy ez az út a perifériára szorította volna az ukrán munkásosztály igen nagy részét, akik – nem túl lelkesen, de – inkább a „stabilitáshoz” ragaszkodtak.

A különböző osztálykoalíciók miatt a táborok eltérő politikai kapacitással rendelkeztek ahhoz, hogy saját partikuláris érdekeiket és programjaikat univerzálissá tegyék, illetve hogy egy osztálynak – vagy annak valamely részének – a partikuláris érdekeit úgy legyen képesek reprezentálni, mintha azok Ukrajna nemzeti érdekei lennének.

A keleti tábornak gyakorlatilag nem volt olyan civil társadalmi bázisa – agytrösztjei, értelmiségijei, magazinjai, egyetemei –, amellyel képes lett volna univerzálisként feltüntetni politikai kapitalistái érdekeit, és azt megtámogatni tartós civil mozgósítással.

A munkásosztály posztszovjet széthullása, fragmentációja és felbomlása, valamint a kommunisták utódjainak tekinthető baloldal leépülése közepette a több erőforrással rendelkező csoportok – mindenekelőtt a nyugatias diplomás középosztály, illetve az ukrán radikális nacionalizmus politikai hagyományából megmaradt örökség haszonélvezői, különösen az ukrán diaszpórabeliek – nyertek egyre nagyobb teret a közéletben és a parlamenten kívüli politikában. Ez a döntő osztály- és politikai aszimmetria reprodukálódott a posztszovjet időszakban, és a Majdan-forradalmak csak tovább erősítették ezt az aszimmetriát. A Majdan-forradalmak során a nyugati tábor – még ha nem is feltétlenül képviselte a társadalom többségét – fontos lehetőségeket kapott igen specifikus programjainak előmozdítására. Ezek a programok nyilvánvalóan Ukrajna szovjetellenes és oroszellenes identitásán alapultak.

Lorena Drakula: A könyvben sok helyen említed az Ukrajnában kibontakozó autoriter tendenciákat, mindenekelőtt azt, hogy a Majdant követő kormány alatt sok olyan változás következett be, amelyeket, mint írod, korábban radikálisnak tekintettek volna. Említed a dekommunizációt (az államkapitalista örökséggel folytonosságot mutató vagy ezt ideológiailag vállaló intézmények jogi szankcionálását, a szovjet rendszer örökségének láthatatlanná tételét – szerk.), az orosz kulturális termékekre bevezetett korlátozásokat, a politikai pártok betiltását, a kommunista baloldallal vagy általában véve Oroszországgal összekapcsolható szereplők szankcionálását, amelyek egytől egyig a nemzeti liberális program részévé váltak. Véleményed szerint mi a hajtóereje ezeknek az autoriter tendenciáknak, és mennyire voltak súlyos hatással az ukrán politikára?

A 2014-es Euromajdan-forradalom, amely újratermelte és még intenzívebbé tette a hegemónia válságát, fontos tényező volt e tendenciák alakulásában. Miért van szüksége valakinek erőteljesebb kényszerítésre? Azért, mert a programjával, az érdekeivel nem képes a lakosság többségének aktív beleegyezését mozgósítani. Így marad a fenyegetés és a félelmek felerősítése, továbbá a kényszerítésé, az elnyomásé, az utcai erőszaké – mivel politikai kapacitása elégtelen ahhoz, hogy ténylegesen meggyőzze és vezesse az embereket. Hogy ez így alakulhatott, arra az Euromajdan utáni politikai helyzet teremtett lehetőséget.

Mivel a neoliberális-nacionalista civil társadalom jobban előtérbe került, több erőforrásra tett szert programja előmozdításához.

A radikális nacionalisták egyrészt a 2014 óta kapott fegyvereknek, másrészt a félig autonóm fegyveres egységek (köztük a közismert Azov-zászlóalj) létrehozásának, harmadrészt az utcai mozgósítási kapacitásuk bővítésének köszönhetően váltak az ukrajnai politika fontos tényezőjévé.

Az ukrán szélsőjobb alacsony választói képviseletét kiemelő gyenge érvek mellett sokan hangoztatják, hogy az ukrán szélsőjobb olyan, mint a „kutya, amelyik ugat, de nem harap”. Márpedig harapott: fontos szerepet játszott a minszki egyezmények kudarcában. Fontos szerepet játszott a 2018-19-es választási kampányban. Emiatt írtak közös nyílt levelet a G7 ukrajnai nagykövetei az ukrán belügyminiszternek – akit széles körben az Azov pártfogójának tekintettek – az ukrán szélsőjobb fenyegetésével kapcsolatban. A nyugati nagykövetek ugyanis megértették, hogy az Azov-mozgalom a 2019-es választásokat destabilizáló tényezővé léphet elő. Valóban szerveztek számos olyan eseményt, amelyekkel lejáratták Porosenkót üzleti partnerei korrupciója miatt.

Ha Zelenszkij nem döntött volna úgy, hogy jelölteti magát 2019-ben, akkor szoros lett volna a verseny Petro Porosenko, Julija Timosenko és Jurij Bojko között – ahogy a 2018 végén végzett felmérések jósolták. Tartottak tőle, hogy a szélsőjobb komoly destabilizáló szerepet játszik majd a választásokon. Amikor azonban Zelenszkij váratlanul úgy döntött, hogy beszáll a kampányba, és a felmérések az ő győzelmét vetítették előre, fontos találkozóra került sor a G7 nagykövetei és Zelenszkij között. „Rendben, Ön azt mondja, hogy tárgyalni fog Putyinnal a Donbászról, mert Ön kész akár az ördöggel is tárgyalni. De mit csinál majd a nacionalistákkal?” – kérdezték tőle. Zelenszkij erre nem tudott válaszolni.

A politikai rezsim szerkezete Ukrajnában a bevett elnevezést használva az „oligarchikus pluralizmuson” alapult, ami más, mint Oroszországban, ahol Putyin patrimoniális piramisa uralja a politikai rezsimet.

Ukrajnában a politikai kapitalisták csoportjai versengtek egymással, legalábbis az invázió előtt egyik sem volt képes közülük domináns pozícióra szert tenni. Versengésük során a civil társadalomban aktív csoportoktól származó programokra támaszkodhattak, hogy ezzel kompenzálják többség elvárásainak megfelelő változások hiányát.

A Majdan-forradalom résztvevőinek voltak elvárásaik az életszínvonal javításával kapcsolatban. Ehelyett azonban nacionalista programot kaptak, mivel sokkal egyszerűbb volt megváltoztatni az utcaneveket, eltávolítani a kommunista emlékműveket, korlátozni az orosz nyelv használatát, és valamiféle szimbolikus változást felmutatni, mint teszem azt valós eredményeket az életszínvonal javításában. Fontos kiemelnem, hogy a nacionalista radikalizáció tendenciáit nem magyarázhatjuk kizárólag a háborúval. Ezek a tendenciák semmiféle módon nem segítenek győzni Oroszország ellen, a belföldi egység terén pedig csak károkat okozhatnak.

Az értelmiségi közéletben jelen van egy másik dinamika is. Rengeteget fektettek abba a narratívába, hogy Ukrajna egységes lett, konszolidálódott, és új, befogadó civil nemzetté vált, így amikor ettől eltérő dolgokat állító hangok bukkannak fel, azokat már önmagukban veszélyesnek látják.

Az sem számít e téren, hogy mennyire prominensek ezek a hangok, van-e jelentős közönségük, vagy jelentenek-e tényleges politikai fenyegetést. Puszta létük bizonyítja, hogy az ukrajnai helyzet összetettebb, mint ahogy ők reprezentálják. És ez eszközzé válik mindazok elhallgattatásának, kiközösítésének és megtámadásának legitimálására, akik próbálják megvitatni azokat a kérdéseket, amelyek kényelmetlennek számítanak igen specifikus nemzetépítési programjuk szempontjából.

Nem vagyok meggyőződve arról, hogy Ukrajna kivételes e tendenciák térnyerése tekintetében. A globális hegemónia válságának nézőpontjából is meg kell vizsgálnunk mindezt. Olyan időszakban élünk, amikor a kapitalizmus demokratikus politikai felépítménye világszerte számos más helyen is málladozik. Ukrajna korántsem kivételes e tekintetben. Talán tükörként mutatja a világ sok más részének a jövőjét, hiszen itt egyes globális tendenciák kicsit előbbre járnak. Jelenleg azt látjuk, hogy bizonyos nézőpontokat nagyon nehéz nyilvánosan hangoztatni. Franciaországban a tiltakozók évekig tüntethetnek sikertelenül, és a rendőrség nagyon keményen felléphet velük szemben. Az Egyesült Államokban közismert probléma a nagyfokú politikai erőszak. A Magyarországon megfigyelhető autoriter tendenciák is jól ismertek. Bizonyos elnyomó tendenciák sajátosan jellemzik Ukrajnát és a jelenlegi háborús helyzetet, mások azonban alighanem globális tendenciák helyi megnyilvánulásai.

E beszélgetés hanganyaga és szövege eredetileg angol nyelven jelent meg a The Review of Democracy oldalán. Utóbbit a megfelelő terjedelem és jobb érthetőség érdekében a szerkesztők helyenként módosították.

Rohit Sarma közreműködésével. Fénykép: Wiebe Kiestra. Magyar fordítás: Piróth Attila.

Ezt a cikket csak azért tudtuk közreadni, mert olvasóink támogatása lehetővé tette. Támogass bennünket, hogy írhassunk mindarról, ami szerinted is fontos!

Kiemelt kép: Mozaik Kijevben Fotó: Vincze Csaba