Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nemcsak Jókait és Az arany embert, de az egész irodalomoktatást át kell gondolnunk

Nem telt el olyan sok idő a legutóbbi, a nagyközönség (vagy pontosabban a mainstream sajtó) ingerküszöbét is megütő irodalmi botrány óta, és mégis, a rövid emlékezettel felruházott 21. századi közbeszéd számára mintha évezredek teltek volna el. Akkor Háy János irodalomtörténete körül élesedett a konfliktus. Akkor az volt a tanulság, hogy a 21. századi média- és kultúrviszonyok közepette a hagyományos irodalmi párbeszédnek nincs helye, és hogy a kulturális sajtó és a nagy elérésű média között nincs átjárás, csak a „botrány” képes átütni az irodalmi nyilvánosság szubkulturálissá erősödött falát, azaz csupán személyes és intézménypolitikai konfliktusok érdemesek arra, hogy megjelenjenek a fősodratú médiában. Bárány Tibor Az élesztőaffér című tanulmánya remek elemzését nyújtja ennek a botránynak, hogy két évvel később jöjjön az újabb affér. És megint milyen gyorsan továbbléptünk.

Ismétlésképp: Tóth Krisztina egy interjúban, kérdésre válaszolva elmondta, hogy szerinte Jókai Mór Az arany ember című művét le kéne venni a kötelező olvasmányok középiskolai listájáról, mert megítélése szerint problematikus a nőalakok ábrázolása benne. Ez az állítás már felkeltette a hvg.hu érdeklődését is, ki is emelték az interjúból. Tóth Krisztina és Az arany ember esete ezután megjárta a Mandinert, a 444-et több ízben, jelent meg róla cikk a HVG-n, a Telexen, a WMN-en, a Partizánban is vitázott róla Szabó Borbála és Csete Soma, sőt az ügy még külföldi platformokra is eljutott. Mindenhol téma volt egy ideig, aztán mint sok hasonló, hirtelen fellángolás, elhalt. A Facebookon még elszántabb, egyben jóval kevésbé követhető vita alakult ki.

A közoktatás és a kánon kérdése – az eredeti felvetés – hamar kiesett a párbeszédből (ahogy erre Csete Soma rámutat), sokkal inkább a szabad véleménynyilvánítás, az internetes zaklatás és gyűlöletbeszéd, az író meghurcolása került a fókuszba.

Tóth Krisztina megszólalásai (valamint az internetes média szerkezete) végleg az ügy személyes, az írót éríntő aspektusa felé terelte a párbeszédet, így az affér végső (és egyetlen) produktuma stílszerűen egy szolidaritást kifejező hashtag lett: #olvasstóthkrisztinát.

A NAT börtöne

Tóth Krisztina olvasása mellett/helyett talán érdemes lenne visszatérni a kiindulóponthoz, és kicsit komolyabban venni az író felvetését, hisz Tóth Krisztina az irodalomoktatás több problémáját mutatta fel abban az ominózus mondatában, mint talán azt tervezte.

Nagyon komoly ellentétek feszülnek ugyanis az irodalomoktatásban már évek óta, viszont mindez már nem üti meg tartósan az ingerküszöböt. Még egy váltás a NAT-ban? A szakmabeliek és érdeklődök már meg sem nyitják a cikket, fel sem háborodnak, legyintünk, pedig nem szabadna. Miközben az interneten Tóth Krisztina kihúzatná a kötelezők közül Az arany embert (és ez ritkán látott élénkséget vált ki az internetes nyilvánosságban), épp megint átalakították a magyar érettségit, a sikeres teljesítéshez egyre több lexikális tudás, és egyre kevesebb valódi készség, olvasási gyakorlat szükséges. Hogy miért? Mert a mostani NAT olyan mennyiségű bemagolandó anyagot ír elő valamiféle erősen megkésett pozitivista felfogásból kiindulva (tünetszerű: Takaró Mihály, a mostani NAT egyik fő alakítója rendszeresen a 20 század elején tevékenykedő Horváth János nevű irodalomtörténészre hivatkozik), hogy egész egyszerűen olvasni, értelmezni tanítani nem marad idő az órákon, és végül ehhez kellett igazítani a kimenetet is.

A NAT, tehát a központi szabályozás önmagában nem káros elképzelés, sőt. Szükséges eleme egy olyan rendszernek, amiben az egyes iskolatípusok az oktatás tartalmát tekintve ugyanazt kínálják, ezzel az iskolák közti szakadékokat áthidalva mindenkinek egyenlő feltételeket és tudást biztosítva, de rugalmasan, az iskolatípusok és diákok igényeihez szabva. Nem szükségszerű tehát, hogy a NAT börtön legyen, de ma mégis inkább ez a helyzet, szerintünk öt alapvető okból.

  • A mostani iskolai kánon nem a jelen, a kortárs olvasása felé orientál, hanem alapvetően egy múltba tekintő, onnan önmagát megteremteni vágyó nemzeti identitást körvonalaz, ezáltal az irodalmat halott anyaggá avatja, aminek nincs köze a jelenhez.
  • Nem reagál a mai mediális környezetben létrejött olvasási válságra.
  • Nem kompetenciaorientált, a lexikális tudást preferálja.
  • Irreálisan nagy olvasmánymennyiséget vár el, és kevés szabadságot hagy (választható mű kevés van), továbbá nem diverzifikálja eléggé az olvasmányanyagot.
  • A pedagógiai szempontból lehetetlen és értelmetlen utasítások betartását pedig végül az érettségi átalakításával eszközli, azaz a kimeneti követelmények felől éri el (ahelyett, hogy a kimeneti követelményeket egy előnyös munkamódszerhez szabná).

Ezekkel a terhekkel a tanároknak maguknak, segítség nélkül kell megküzdeniük az iskolában, ha ezek ellenében mégis tanítani szeretnének. A helyzet frusztrációt generál. Arató László, Fenyő D. György, a Magyartanárok Egyesülete és számos további szereplő ezeket a problémákat már számtalanszor jelezte, számos helyen írtak róluk. A cél, hogy értő olvasást tanítsunk, egyre távolibbnak tűnik, mintha a mostani NAT ebben nem is lenne érdekelt. Hatalmas szakadék tátong tehát a tanárok pedagógiai célkitűzései, és a kötelezően betartatott kerettanterv között. A renitens tanárok pedig diákjaik érettségi eredményeivel játszanak.

Hatalmas feszültségek vannak tehát ma a tanárszakmában, állandó a reménytelen harc egyáltalán a magyartanítás lehetőségéért. Sok olyan dolgot említettünk a fentiekben, amik százszor ismételt szólamokat idézhetnek meg: itt-ott, ilyen-olyan cikkekben találkozhattunk velük. Vannak bizonyos szavak és nevek, amolyan gócpontjai e feszültséggel terhelt hálózatnak. Ezek a szavak automatikusan beindítják a reflexeinket, és ezt a problémahalmazt emlegetjük fel vele. Egy ilyen név Jókai, akinek az említésével, ha nem is minden tanár, de egy jelentős réteg egyből megmozgatható. Csomópont továbbá a gender-kérdés is: nem csak az irodalomban és irodalomtudományban, de a hazai társadalmi diskurzusban is, igaz, utóbbi esetben gyakran a kormányzati propaganda határozza meg a közbeszédet. Így vagy úgy, Jókai neve és a gender ma a szakmai mezőn belül és kívül is hívószó vitára, rosszabb esetben fröcskölődésre. Nem lehet semlegesnek maradni, ha az ember ezt a két szót kiejti, automatikusan szerepet vállal. Erről a két szóról szeretnénk a továbbiakban beszélni az ügy kapcsán.

Nem problematikus szöveg nem létezik

Amikor Tóth Krisztina az iskolai kánon átalakításáról beszél, akkor ezt úgy teszi, hogy ő maga is sokszor tananyag ma a középiskolákban. Például a Világadapter című kötetéhez született az Aegon biztosító által támogatott óraterv, a Pixelről is készült középiskolai műelemzéshez segédanyag, amely iskolai projektekbe kerül bele (pl. Írás és szolidaritás), és így tovább. Nem véletlenül veszik elő a szövegeit: gyakran izgalmas és középiskolások számára is megközelíthető témákról ír, továbbá kitűnően gyakorolhatóak rajtuk különböző műértelmezési technikák. Persze ezekre a fentebb említett okok miatt legtöbbször nem marad tér és idő.

Tóth Krisztina mint közszereplő – főleg liberális – feminista diskurzusokban is szerepet vállal. Az Egy feminista nem jár rózsaszínben – és egyéb hazugságok című, fiataloknak szóló kötetben húzónévként szerepel, rendszeres résztvevője olyan szerzői esteknek, ahol a női irodalmárok szerepvállalásáról és terheiről beszélgetnek.[1] Mégis, nem feltétlenül mondható, hogy szövegei gender-szempontból ne volnának problémásak.[2] Tóth Krisztina női figurái általában sérült, érzékeny, külsejükre kiemelkedően sokat adó nők, akiket férfikarakterek bántottak, gyakran az áldozat szerepe van kiosztva rájuk, valamint a patriarchális elvárásoknak való részleges előzetes behódolás keretezi „lázadásuk”, és így ugyan számos nemek közti nagyon is valóságos társadalmi feszültség jelenik meg műveiben, a nők és férfiak szerepét továbbra is aktív/passzív, elkövető és áldozat bináris és patriarchális logikája mentén határozza meg. Ennek létjogosultságáról és problematikusságáról lehet, és kell is még többet vitatkozni, csupán azt szerettük volna jelezni, hogy még az írónő saját szövegei is kérdésesek abból a sematikus és – így, önmagában – felszínes szempontból, melyet Jókai kapcsán felvet.

Természetesen nem érdemes egy egyszeri megszólalást ilyen keretben számonkérni, de érdemes feltenni a kérdést, hogy feltétlenül baj-e, ha olyan szövegekkel dolgozunk a középiskolákban, amelyek gender-szempontból problematikusak, amelyek nőképei például komoly előfeltevésekkel terheltek a nők társadalmi szerepét illetőleg, esetleg olyan előfeltevésekkel, melyeket bármilyen (morális, politikai, esztétikai, stb.) alapon ma elutasítanánk. Tóth Krisztina saját szövegeinek problematikusságából és a kérdés megfogalmazásából is látszik talán: nincs túl sok választásunk, ideológiailag tiszta szövegek nem léteznek, nem létezhetnek. Ez nem azt jelenti, hogy ne lehetne különbséget tenni például szövegek nőábrázolásai között, akár bizonyos választott értékek és megközelítési módok (morális, politikai, esztétikai, stb.) alapján megítélni, vagy kritizálni azokat. Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy a magyaróra célja (mely a jelenlegi NAT-ban nehezen érvényesül) épp az ilyesféle szövegértelmező gondolkozás elősegítése és tanítása.

Meg kell fogalmazni a diákokkal ezeket a konfliktusokat, kritikus olvasóvá és gondolkozóvá nevelve őket.

A tanár vezetésével a diákok dolga felismerni és értelmezni a különböző művek nőábrázolásának kontextusait és következményeit. Sem Tóth Krisztina, sem Jókai Mór szövegeinek oktatásáról nem mondhatunk le, mert ezzel a gesztussal valójában csak elrejtenénk vélt vagy valós problematikusságukat, hallgatásba burkolózna a közoktatás ott, ahol párbeszédre lenne szükség.

Jókai tananyagból való kiemelése nem csak genderszempontból merült már fel: gyakori érv, hogy Jókait ma olvasni és olvastatni is nehéz, az egyébként is túlterhelt tananyag egyik legnehezebben tanítható részét képezi. Azonban Jókai tanítása irodalomtörténeti szempontból kifejezetten fontos, írásai a magyar romantikus prózairodalom kiemelkedő alkotásai, nélküle nehezen tanítható és érthető meg az utána következő, az ő viszonylatában létrejövő hazai próza (egészen a mai napig). Jókai elképzelt/vágyott száműzése annak a tünete, hogy a nehéz falatot nincs kapacitásunk lenyelni. Az biztos, hogy az eddigi tapasztalatok alapján az ilyen távoli művek mai tanításához a módszertan érdemi újragondolására van szükség, ám erre lehetőség sincs a mostani keretrendszerben. A változáshoz arra van szükség, hogy a jelenlegi NAT-ot és az új típusú érettségi követelményeket, az említett konfliktusokat érdemben átgondoljuk. Szükséges felismerni, hogy a változás közös érdekünk, ehhez ellenállást és közösséget kell képeznünk.

Épp ezért sajnálatos, hogy ez a konfliktus kimerült annyiban, hogy Tóth Krisztinának lett egy „ügye”, ahelyett, hogy elindult volna egy újabb diskurzus az amúgy hosszas hagyományokkal rendelkező problémákból, amiket megszólalása a felszínre hozhatna. Ehelyett az új affér ismét csak elfed, a botrány kiég. Egyet javaslunk: indítsunk el most egy újabb vitát, és keressük a valódi cselekvés lehetőségét – főleg most, a tanérképzés végleges NAT szellemű áramvonalasításának árnyékában lenne időszerű visszaszerezni a valódi megszólalás és cselekvés lehetőségét.

[1] – Itt korábban tévesen szerepelt, hogy Tóth Krisztina a wmn.hu alapító-szerkesztője, a tévedésért elnézést kérünk.

[2] – Vö. Lengyel Imre Zsolt, Éppen ez és nem más: Tóth Krisztina: Pixel, In: Lengyel, Beszélgetés a fákról: Irodalomkritikák 2009-2012, Műút, Miskolc, 2012. 54-60.

Címlapkép: Pixabay