Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A kassai polgár, az erdélyi gróf és a kulturális hegemónia

A 2020-as új NAT tartalmát és összeállítóit illetően jelentős visszhangot váltott ki, komoly indulatokat felszítva a szakmai, valamint laikus körökben egyaránt. Az erdélyi gróf és emigráns magyar író, Wass Albert Adjátok vissza a hegyeimet! című regényének kötelező olvasmányok közé való beemelése újraélesztette a szerző munkásságát övező esztétikai, de még inkább politikai vitákat. Mindez rákényszerít bennünket, hogy szembenézzünk a politikai tér jobbratolódásával, a nemzeti radikalizmus behatolásával a politikai főáramba, illetve az irodalmi kánonba. Valamint a tágabb értelemben vett kulturális térben végbemenő jobboldali hegemónia-építési folyamatokkal.

A szerző munkásságát és személyét övező kultuszban fontos szerepet tölt be a nosztalgia egy (konstruált) múlt iránt, amely jól illeszkedik a brit kritikai kultúrakutató, Mark Fisher a kortárs kulturális korszellemet megragadó gondolatmenetébe, miszerint: „A 21. századi popkultúra nem más, mint 20. századi popkultúra, HD minőségben streamelve”. Így a kultúrharc álkonfliktusának címszava alatt futó hegemóniaépítés érájának kultúrpolitikája a Horthy-korszak kultúrájának szimbolikus újrajátszása. A nemzeti díszletek közt bolyongó elképzelt múlt kísértete, amelynek vonzásában nem marad más, csak a giccsbe burkolt búsongás az egykori nagyság mítoszán és az elveszett hegyeken. Egy végtelen múltba révedés, amely során lassan felmorzsolódik a magyar jelen, de a jövő lehetősége is. Wass Albert műveinek népszerűsége pedig egyszerre tünete, valamint teremtője ennek a szemléletnek.

Márai és a polgári Magyarország víziója

1989-ben a kelet- és közép-európai államszocialista rendszerek bukását követően a párttá szerveződő egykori ellenzéki körök között megindult a verseny az egypártrendszer romjain kiépülő harmadik Magyar Köztársaság feletti hatalom megszerzéséért. A politikai spektrum mindkét felén egyfajta identitáskeresés volt tapasztalható. Míg a felbomló állampárt káderei hirtelen a korszakban „nyugatosnak”, továbbá „progresszívnek” tekintett harmadik utas Blair-féle szociáldemokratákként brandelték újra magukat, addig a párt ortodox szárnya megalapította a Munkáspártot. Meghatározó törésvonal volt a politikai térben, hogy ki hogyan viszonyult az előző rendszerhez.

A magyar jobboldal köreiben is elindult a tanácskozás, hogy milyen szerves hagyományhoz lehetne visszanyúlni a fél évszázados formális nem-létezést követően. A monarchikus államforma, a királyság intézményének visszaállítása nem jöhetett szóba, így két lehetséges út kínálkozott a hazai jobboldal előtt. A kevésbé valószínű opciónak az 1946 és az 1949-es kommunista hatalomátvétel közötti, szovjet szuronyok árnyékában létező második Magyar Köztársaság bizonyult, amely időszak egyetlen jobboldali tömegpártja a Független Kisgazdapárt volt. Megfelelőbb jelöltnek az 1919 és 1944 közötti Horthy-féle Magyar Királyság tűnt, amelyben a magyar jobboldal a polgári Magyarország utolsó szerves fejlődési időszakát látta, szellemi forrást a polgárosodás újraindításához.

Diskurzus indult, hogy ki reprezentálhatná a jobboldal „lelkét”, eszméit az állampárt kultúrpolitikáját követően. Ki lehetne a jobboldali író, akit a „kirakatba lehet tenni”. A polgári Magyarország ideálja nyomán emelték pajzsukra a (nyugatos) konzervatívok a hazai irodalomban a polgár ősképét, Márai Sándort.

A két világháború közötti rendszerrel szembeni kiállásának, illetve a nyilasoktól való elhatárolódásának köszönhetően megfelelő kultikus szerzőnek bizonyult, amit a külföldi, illetve hazai kései Márai-reneszánsz csak fokozott. Az említett Márai-(újra)felfedezést az (is) okozta, hogy az író nem járult hozzá könyveinek magyarországi kiadásához az emigrációt követően, ameddig annak földjén szovjet csapatok állomásoztak. Eme karakteres erkölcsi álláspontja (mások szerint rugalmatlan makacssága) és az olvasóközönség körében megjelenő újszerűsége csak növelte a szerző kultuszát.

A polgári háttér, valamint a két világháború közötti rendszerrel szembeni bírálatain túl a szerző kassai származása jól rezonált az államszocializmust követően a határon túli magyarok iránt növekvő érdeklődést mutató anyaországi közvéleménnyel. Leginkább a helyzetük iránt kiemelt figyelmet tanúsító, azokat politikailag tematizálni kívánó mérsékelt, illetve az újjáéledő szélsőjobboldalon. Az író antikommunista nézetei is illeszkedtek az 1989-et követő magyar közélet írott, valamint íratlan politikai konszenzusába. Márai kései liberalizmusában, nyugatos kozmopolitanizmusában a hazai jobboldal kifejezte Európa-orientáltságát, így fejet hajtva a rendszerváltozást követő politikai oldalakon átívelő Európa-barát korszellemnek.

Azonban ez az említett liberális szemlélet, valamint a Horthy-korszakkal szembeni kritika lehetőséget biztosított, hogy a baloldali és liberális erők rámutassanak a Márai munkássága, valamint a magyar konzervatívok értékei, illetve gyakorlatai között feszülő ellentmondásokra. Idővel azonban a polgári Magyarország víziója a politikai szereplők részéről politikai marketingfogásnak bizonyult. Míg a harmadik Magyar Köztársaság erkölcsi jogalapját felszámoló, a magát baloldalinak és liberálisnak nevező koalíciós kormányzás alatt levezényelt 2006-os rendőrattakot követően újjáéledt a nemzeti radikalizmus, ami a kassai polgár helyett egy grófot kerített magának írófejedelemként.

Az Amerikába szakadt gróf és a szélsőjobboldal újjáéledése

A 2009-ben párttá alakult Jobbik Magyarországért mozgalom cselekvőképes kihívóként sikeresen szervezte meg a nemzeti radikálisok csoportját. Személyükben a MIÉP jelentőségének elvesztése után először jelent meg a szélsőjobboldal elsősorban az ország vidéki, leszakadó régióiban. A hazai új szélsőjobboldal a rendszerváltást követő életszínvonal csökkenést, valamint a gyakran a rasszal összekapcsolódó szegénységet (racialised poverty) kihasználva a kiszolgáltatott magyar és cigány lakosság viszonyát konfliktusként, zéró összegű játszmaként értelmezte egy rasszista keretben. Emellett a régió országaiban is jelenlévő, lappangó antiszemitizmust használták fel, mint a társadalmi feszültségek levezetésének szelepét.

A 2008-as válság pedig csak tovább növelte az elkeseredett, frusztrált emberek táborát, akik a változást egy radikális alternatívától remélték. Ezekből a körökből kezdte meg Wass Albert életműve diadalútját a közbeszéd fősodrába, amelyhez a marosvásárhelyi Mentor és a pomázi Kráter kiadók is tevékenyen hozzájárultak.

Wass kultusza a rendszerváltozás éveiben alulról építkezve nyert egyre nagyobb teret, először csak a különféle hazafias csoportokban. Sikeréhez hozzájárult a nevét körül lengő mítosz a II. világháborút követően elüldözött, Amerikába emigráló grófról, akit a román állam háborús bűnökkel gyanúsít és műveit betiltotta. Az író személye, valamint gondolatai nyomán kibontakozó politikai közbeszéd pedig a tiltott gyümölcs ízével ajándékozta meg az életművet. Vitathatatlan, hogy a művek kapcsán a jobboldal által „balliberálisnak” nevezett értelmiségi körökben végbemenő eszmecserék hozzájárultak azok jelentőségének növekedéséhez, (akaratlanul) platformot biztosítottak annak, hogy Wass munkássága szélesebb körökben is ismert legyen. Jogalapot biztosítva arra, hogy a szerző megkerülhetetlen alakká válhasson az irodalmi közbeszédben és azon túl.

A művek megbélyegzése olvasóikkal együtt, azonosításuk a művek szellemiségével hozzájárult, hogy olvasók tömegeit kényszerítsék bele egy politikai pozícióba, mellyel nem azonosultak. Az esztétikai kérdésből pedig politikai kérdés lett. Wass Albert könyvei pedig elkerülhetetlenül részei lettek a szimbolikus politizálás küzdelmeinek.

Erdély-romantika és a visszakövetelt hegyek

Hogy megérthessük, miért tettek szert – a fent említetteken túl – ilyen népszerűségre a szerző művei Magyarországon, ahhoz érdemes egy pillantást vetni Erdély szerepére. Az erdélyi identitás, többek között a több évszázados önálló állami lét miatt is külön kategóriát képez a magyar identitáson belül, ahogyan az erdélyi magyar irodalom Kemény Zsigmondtól Tamási Áronon át Bodor Ádámig egy sajátos, sokszínű része a magyar irodalomnak. Erdély a történelmi Magyarország tájai között kiemelkedő helyet foglal el az állami, valamint a hétköznapi emlékezet- és identitáspolitikában.

A kortárs Erdély-fogalom szerint (amely magába foglalja a történelmi Erdélyen túl a Partiumot és a Bánát keleti felét is) meghatározott területen él a legnagyobb számú határon túli magyar közösség. Akiknek egy jelentős része egy tömbben, Székelyföldön tömörül, ami az egyetlen magyar többségű terület a történelmi határ mentén. Emellett olyan történelmileg fontos helyszínek találhatók itt, mint a népmesékben mitikus alakká váló Mátyás király Kolozsvárja, vagy az osztrák, majd a bevonuló orosz cári csapatok ellen vívott tragikus 1848-49-es szabadságharc 13 kivégzett tábornokának nevével összeforrott Arad. A jeles történelmi személyek, ikonikus műemlékek, illetve a festői természeti értékek mind hozzájárultak egy kollektív Erdély-romantika kialakulásához. Erdély mint egy egzotikus, szinte mitikus ködbe vesző, elmúlt korok életmódját és kultúráját megőrző időkapszulaként megjelenítve masírozott be a magyarság gondolatvilágába.

Az elképzelt tájat, leginkább Székelyföldet pedig benépesítették a természettel bukolikus harmóniában, hegyi falvakban élő egyszerű, de találékony, mélyen hívő (egydimenziós) karakterekkel.

Ez a merev értelmezés hajlamos az erdélyi magyarokat kisebbségi létükre, valamint az államhatalommal szembeni emberi, kulturális, valamint kisebbségi jogaikért és autonómiáért folyó harcukra egyszerűsíteni, amiben nem terjednek túl az áldozat szerepén. Valamint megfeledkezik a régió hosszú múltra visszanyúló nemzetiségi, illetve vallási sokszínűségéről.

Mindezen tényezők sokkal emészthetőbbé tették Wass munkásságát annak erkölcsi kétpólusúságával, tájszavakat használó nyelvezetével, továbbá az egyszerű ember iránti szimpátiájával. Műveinek világa, amelyben a trianoni békeszerződés okozta közösségi trauma személyes feldolgozását a hatalmi pozícióba került románság iránti ellenszenv és az egykori uralmi helyzetben lévő magyarság hegemóniája utáni nosztalgia keveréke alkotja. Azonban a havasi román pásztorok iránti szimpátiája őszinte. Ugyanakkor a megrontó szerepében a technológiai civilizáció és a külső hatások, jövevények szerepelnek, akik megbontják a belső harmóniát.

Ahogyan a szerző szülőföldjének elvesztése utáni fájdalma is rezonált sok jobboldali szavazóval, akik számára (jogosan) az ún. balliberális kormányok figyelmen kívül hagyták, elhanyagolták a határon túli közösségeket. A tájleírások és a „természetközeli” embereket bemutató művek pedig a fogyasztói társadalom elidegenedett, autentikusságra vágyó tömegeiben is szimpátiát kelthetnek. Wass regényei pedig hatékony módon irányították a feszültséget a románok, a zsidók, az értelmiség vagy a kommunisták irányába, elkerülve a történelmi múlttal való szembenézést, amely egy új kezdet – és a szomszédos országokkal, így a határon túli magyarsággal való jobb viszony – lehetőségét jelentené.

Ezen körülmények is közrejátszottak, hogy a nemzeti radikális körökből a főáram felé igyekvő életmű a 2010 utáni éra szimbolikus politizálásának élvonalába, a kultúrharc előterébe került. Az író iránti alulról építkező, szubkulturális közegből kiinduló rajongás, mint a balliberális kánon elleni lázadás, az ellenkultúra eszköze úgymond az „utcán hevert”, amelynek beépítésével már a Jobbik is próbálkozott, ám mindez csak a kibomló kultúrharcban tudott igazán kiteljesedni.

Gramsci és a konzervatív térfoglalás

A 2010 után hatalomra kerülő Nemzeti Együttműködés Rendszerének nevezett politikai-gazdasági érdekcsoport a „fülkeforradalmat” követően meghirdette az intézmények jobboldali visszafoglalását a gazdaság és a kultúra szférájában egyaránt. Ez a folyamat leginkább az olasz filozófus, Antonio Gramsci kulturális hegemónia fogalmával írható le. A hegemónia építése során egy meghatározott érdekcsoport képes uralmát, értelmezéseit természetesként, egyedüli észszerűként elfogadtatni a közösség szemében. Így a konzervatív „forradalmárok” (maga a fogalom oximoron egy olyan eszme esetén, amelynek központi gondolata a múlt értékeinek megőrzése és átörökítése) zászlójukra tűzték a nemzeti tőkésosztály kialakításának ügyét, valamint a (vélt) baloldali túlsúly felszámolását a média, a gazdaság, illetve az oktatás terén.

A tágan értelmezett kultúra kiemelt frontvonallá vált a Petőfi Irodalmi Múzeumtól a frissen privatizált SZFE-ig, amely a MOME-t, majd a Corvinus Egyetemet követte a sorban. A 2014-es migrációs és menekültválság, valamint a Fidesz illiberális fordulata a radikális álláspontok beemelésével, hogy kifogja a szelet a kontinens-szerte erősödő szélsőjobboldal vitorlájából, mind hozzájárult a hazai konzervativizmus befelé fordulásához, ami együtt járt a nemzeti értékek (újra)felfedezésével. Emellett a politikai retorika homlokterében megjelent a „különbözőség” politikája. Az „európai-horizontot” és az „európai népek családjának” témáját felváltotta a „sajátos magyar különút” képe, illetve a kontinens többi nemzetétől megkülönböztető vélt és valós jegyek (túl)hangsúlyozása. A befelé fordulás alatt továbbá egy sokkal tradicionálisabb konzervativizmus-értelmezést (is) értek, amely szakít a kontinensünkön domináns liberálisabb konzervativizmussal.

Azonban konzervativizmusuknak van egy sajátosan posztmodern jellege, hiszen a reaktív konzervativizmussal szemben az amerikai alternatív jobboldaltól, vagy európai megfelelőjüktől, az identitáriánusoktól átvettek egy konfrontálódni kész, proaktív attitűdöt. Amely hozzáállás a kultúrharc „offenzíváiban” is tetten érhető. Retorikájuk aktív része lett a huntingtoni „civilizációk összecsapásának” leegyszerűsített verziója, amely szerint a küzdelem több fronton zajlik egyszerre. Vallási fronton a keresztény Nyugat és az iszlám Kelet, továbbá morális fronton a dekadens Nyugat-Európa és a zsidó-keresztény erkölcs, valamint a felvilágosodás örökségét védő keleti uniós tagországok között.

A harmadik front pedig belföldön húzódik az ún. nemzeti oldal és a külső hatalmak helyi helytartói, mint például a civil szervezetek között. A térfoglalás egyik szimbólumává az irodalmi kánon átírása vált. A rendszerváltozás óta uralkodó „balliberális” konszenzust Eszterházytól Kertészig fel kívánták mondani, hogy az eddig elnyomottnak vélt jobboldali szerzőkkel töltsék fel a kánont.

Másfelől megkezdődött egyes írók, mint Petri, Kertész vagy Koestler kormánypárti kisajátítása, rendszerkritikus aspektusuk elhallgatása. A feltűnő konzervatív írófejedelmek a Horthy-korszak ellen-Nyugatjában, a Napkeletben tömörülő Tormay Cécile és a két világháború közötti időszak legolvasottabb szerzője, Herczeg Ferenc lettek. Míg egyesek a nyilas-szimpátiáját büszkén vállaló Nyírő József rehabilitálását sürgetik.

Ebbe a keretbe illik bele a Kárpát-medence szerte egyre több szoborral bíró Wass Albert is, akinek kanonizálásának fontos állomásaként 2017-ben a Nemzeti Könyvtár sorozatban kiadták A funtineli boszorkány című regénytrilógiáját, amelyet 2005-ben a magyar olvasóközönség által leginkább kedvelt műveket összefoglaló lista, a Nagy Könyv a 25. helyre tett. Talán ez nem csak egy elit kör vágya, hanem egy társadalmi igény kielégítése is?

Ám mindez túlterjed egy több mint két évtizede halott írón és a kultúrharc szimbolikus küzdelmeinek kommentszekciókban és a különféle médiaplatformokon megásott lövészárkain. Meg kell értenünk, milyen (elfojtott) egyéni és kollektív traumák, valamint folyamatok, illetve (elhibázott) szakpolitikai döntések vezettek el mindehhez. Hogy mi érintette meg Wass Albert olvasóit az életműben és hogy minek hatására fordultak (már amelyikük) a szerzőt pajzsukra emelő politikai formációk felé. Többről van itt szó, mint esztétikai vitákról, vagy hogy az emberek milyen narratívák mentén értik meg vagy interpretálják az életüket, a történelmet. A Wass-reneszánsz inkább egy paraván, ami elfedi előlünk a mögötte húzódó valóságot, mintsem a probléma maga.

Kapcsolódó művek a témában:

Ágoston Vilmos (2007): A kisajátított tér. A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben. Budapest: Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány (EÖKIK).

Feischmidt Margit (2005, szerk.): Erdély-(de)konstrukciók. Tanulmányok. Budapest–Pécs: Néprajzi Múzeum–PTE Kommunikáció- és Médiatudományi Tanszék.

Feischmidt Margit et al. (2014): Nemzet a mindennapokban. Az újnacionalizmus a populáris kultúrája. Budapest: L’Harmattan–MTA Társadalomtudományi Kutatóközpont.

György Péter (2013): Állatkert Kolozsváron. Képzelt Erdély. Budapest: Magvető.