„Nem hiszem, hogy Kövér László boldog attól, hogy a PTI kutatói ilyen közel vannak hozzá, vagy hogy a Kossuth térről alkotott elképzelésébe beleférne, hogy egy nem kormányközeli kutatóintézet is helyet kapjon ott.”
A miniszterelnök „hanyatlónyugatozott” egyet az avatáson.
A Terror Háza megnyitása és Kertész Imre Nobel-díja sok tanteremben vert visszhangot, azonban utólag látszik csak igazán, mennyire ez a két esemény alakította a történelmi emlékezetről szóló közbeszédet és azon vitákat, amelyekkel felnőttünk.
A kollaboráció, a társutasság, a kirekesztésből és a jogfosztásból való közvetett vagy közvetlen haszonhúzás mind kényes és mindmáig aggasztóan alulreprezentált kérdései a holokauszt történetírásának.
A múlt körüli társadalmi viták jellemző dinamikája az áldozati versengés, amely során az áldozatok nevében fellépő társadalmi szereplők két táborra oszlanak, és saját szenvedésük elismertetését követelik a másiktól, és ezen elismerés hiányát az elnyomás egy formájának (az elismerés megtagadásának) tekintik.
A budai vár és a Városliget után újabb területet talált magának a kormány, hogy kiélje várostervezési vágyait.
Egy percig ne legyen kétség azt illetően, hogy a NER-ifjoncok „Ryan Gosling-Hasonmásverseny győzteseit” bármennyire is érdekelné Trianon emlékezete.
A kitörési kísérletet bármilyen értelemben kapcsolatba hozni bárkinek a becsületével, olyan arcpirító hazugság, hogy az ember nem is tudja eldönteni, felháborodjon-e rajta vagy nevessen.
Az 1989 – A Global History of Eastern Europe egyik szerzőjével, James Markkal beszélgettünk.
Hogyan vált a Kádár-kori popzene a NER emlékezetpolitikájának állatorvosi lovává? Milyen társadalmi energiákat csendesít el a mediális térben végigsöprő retróhullám?
