Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Elvesz(t)ett evidenciák. Emlékezetpolitika a mai Magyarországon

Maurice Halbwachsnak, a durkheimi iskola második generációjához tartozó tudósnak a neve és munkája kevéssé ismert Magyarországon, noha sokan a generáció legtehetségesebb és legeredetibb gondolkodójának tartották.

Angolszász nyelvterületen elsősorban A kollektív emlékezés című, egyébként befejezetlen művével vált ismertté, amelynek fordításához Mary Douglas írt előszót. Ebben Halbwachs abból indul ki, hogy az emlékezet, a múlt konstruálása és általában az idő érzékelése csak társadalmi lehet – szemben az álommal, amely egyéni emlékeket jelenít ugyan meg, azokat azonban nem tudja koherens elbeszéléssé alakítani, mert természeténél fogva időtlen, vagy csak a pillanatban létezik.

Az evangéliumok legendás topográfiája pedig arra a kérdésre keresi a választ, hogyan változott térben és időben az egymást követő keresztény közösségek emlékezete. Lewis A. Coser számára egyébként éppen az emlékezet tisztán társadalmi jellegéről írt munkák jelentik a halbwachsi örökség legidőállóbb részét. Az evangéliumok legendás topográfiája nyomán magyarázható, hogyan jelennek meg, tűnnek el, vagy alakulnak át egy vallási, nemzeti vagy etnikai közösség szimbolikus jelentéssel bíró, szentként tisztelt helyei: Coser például kiemeli Maszada példáját, amely, noha nem játszott különösebb szerepet az ókorban, a zsidó nép hősies harcának és a nemzeti ellenállásnak a szimbólumává vált a modern Izrael történetében.

Halbwachs több vonatkozásban is igen konzervatívan gondolkodott az osztályokról, és értelmezésében a domináns társadalmi csoportok azok, akik a társadalmi emlékezés őrzésének letéteményesei, vagyis a társadalmi emlékezést az alsóbb osztályok felé közvetítik.

Magunk még tovább mennénk:

a – mai szóval – emlékezetpolitika elsősorban azt a célt szolgálja, hogy a mindenkori hatalmi elit ellenőrzése alá vegye a társadalmi gondolkodás legfőbb irányait, a saját érdekeit szolgáló politikai és a gazdasági rend fenntartása érdekében.

Tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy az uralkodó elit arra törekszik, hogy a saját kollektív tudatának megfelelő társadalom- és világképet rákényszerítse az alul levő társadalmi osztályokra, amelyeket így megfoszt a különálló vagy egyenesen ellentétes irányú, kollektív- és osztálytudattól.

Az alábbiakban vázoljuk a magyar társadalmi-politikai fejleményeket a rendszerváltást követően, amelyek a napjainkban érvényes hatalmi struktúrákat kialakították. A rendszer meghatározása után rátérünk a minden eszközzel erőltetett emlékezetpolitika főbb jellemzőire és sajátosságaira. Végezetül pedig megkísérlünk felmutatni néhány „közös” evidenciát.

A nagy társadalmi kataklizmák évszázados elméleti-ideológiai vitákat generálnak. Ilyen kataklizma volt a 20. század végén a kelet-európai és benne a magyar rendszerváltozás, amelynek értelmezése a jelenkori politikai horizontokat is kijelöli.

Az 1990-es években a régióban uralkodóvá vált a liberális megközelítés, amely sokáig az EU hivatalos álláspontja volt. Ebben az értelmezésben a piacgazdaság bevezetését és a parlamentáris demokráciát a rendszerváltás és a liberális ellenzék megkérdőjelezhetetlen történelmi vívmányaként reklámozták. A Nyugat-Európához való felzárkózás, utolérés teljes kudarca után is erős propaganda-háttérrel rendelkezik ez a narratíva.

Annak ellenére ez a helyzet, hogy Magyarországon, mint sok más kelet-európai államban, már az 1990-es évek széleskörű csalódást hoztak a rendszerváltás veszteseinek bizonyult emberek százezreinek.

A magyar politikai jobboldalt a Fidesz zászlaja alatt Orbán Viktor egyesítette. Legfőbb gazdasági-politikai céljaként a nemzeti burzsoázia megerősítését, ideológiai síkon a történeti Magyarországgal való kontinuitás hangsúlyozását jelölte meg. 2010-ben sikerült pártjának megszereznie a kétharmados parlamenti többséget, amely lehetővé tette a hatalomgyakorlás átalakítását, egy autoriter irányba történő elmozdulást.

A globális fejlemények kedveztek a párt szélsőjobboldali fordulatának. A baloldal világszerte elbizonytalanodott, érezhetővé vált a perspektívavesztés és a defenzívába szorulás. Színre léptek olyan szélsőjobboldali politikai erők, amelyek sikeresen vonzották magukhoz a szervezetileg meggyengült munkásságot, amely a második világháború után a baloldal hagyományos bázisának számított.

Az osztálytudat világszerte leértékelődött, helyette előtérbe került a nemzeti-etnikai-vallási hovatartozás. A Huntington által megjövendölt civilizációs összecsapást sokan úgy fordították le, mint egy új „keresztes háború” meghirdetését az iszlám ellen.

Mindez kedvezett a Fidesz 2010 utáni társadalmi-politikai programjának, amely az egyházat, a családot és a magántulajdont állította a társadalompolitika középpontjába. A nemzeti burzsoázia megerősítésének programja jól megfért a rendszerszerű korrupcióval és a globális kapitalizmus, a multinacionális vállalatok érdekeinek kiszolgálásával.

A párt kultúrpolitikájában is megjelent a szélsőséges jobbra tolódás. Ez megnyilvánult a két világháború közötti rendszer idealizálásában és olyan politikusok és írók utólagos rehabilitációjában, akik nemcsak a Horthy-rendszert, hanem a második világháborúban tragikus szerepet játszó szélsőjobboldalt is kiszolgálták.

Mindez természetesen nem véletlen, hiszen

a jobboldali erőket sikeresen egyesítő politikai párt – minden ellenkező retorika dacára – sohasem a széles „tömegek” társadalmi felemelkedésében gondolkodott, hanem az alul levők érdekeit mindig következetesen alárendelte egy szűk középosztály megteremtésének és fenntartásának.

Ez a középosztály sokszor jobban él, mint a nyugati polgár, de ugyanakkor reménytelenül híján van a klasszikus polgári attribútumoknak (ha ide soroljuk a művelődés igényét, a közadakozást, a társadalmi felelősségvállalást, és a sort hosszan folytathatnánk).

A magyar „újgazdagok” jellemző módon a vebleni hivalkodó fogyasztás révén igyekeznek demonstrálni társadalmi kiválóságukat, miközben döbbenetes érzéketlenséggel fordulnak nemcsak a „közjavakhoz” (oktatás, egészségügy), hanem a szegények alapvető létfenntartási problémáihoz is („akinek nincs semmije, annyit is ér”). Mindez nem pusztán az egyéni kegyetlenséget vagy butaságot tükrözi vissza, hanem a rendszer lényegéből fakad.

A társadalmi ellenállás és ellenkultúra intézményei Kelet-Európában hagyományosan gyengék voltak. A liberális értelmiség elvesztette társadalmi bázisát és közönségét, miközben jórészt képtelen volt az önreflexióra és a „plebs” szidalmazása helyett a kritikai szembenézésre saját felelősségével a létrejött, egyenlőtlen társadalomért. Ezért nem tudott még kulturális síkon sem szembeállítani egy progresszív hagyományt a horthysta reneszánszot erőltető Fidesszel szemben.

Ennél is szomorúbb utat járt be a politikai baloldal. A közép-kelet-európai rendszerváltás egyik legsajátabb terméke, hogy az államszocializmusból a kapitalizmusba átvedlett – magát baloldalinak nevező – hatalmi csoport, ideológiailag és emlékezetpolitikai téren fokozatosan feladta saját, ’89 előtti pozícióját és értékrendjét, azaz kapitalizmus-bírálatát, és önként beállt a keresztény-nemzeti vagy liberális zászló alá. Csak nagyon kevesek maradtak meg a valódi baloldal, a történeti és elméleti rendszerkritika talaján.

Számtalan példát lehetne említeni, hogyan lett az óvatos kompromisszumkeresésből teljes szellemi-kulturális önfeladás, hogyan semmisült meg a baloldal évszázados kollektív hagyománya és tudata. Érdemes itt utalni az objektív feltételek megsemmisülésére, ha úgy tetszik, az anyagi eszközök hiányára – a kulturális munkás folyamatosan veszített presztízséből, mint ahogyan a kulturális intézményeket is sorra felszámolta –vagy privatizálta – az új gazdaságpolitika.

A 2000-es évek első évtizedeinek sikeres embere az informatikus, a biológus vagy az influenszer-celeb, miközben az írástudóknak nemcsak a felelőssége értékelődött le, hanem a teljesítménye is. A kutatók máig jól emlékeznek arra, amikor Kóka szállodának „nézte ki” a Várban székelő akadémiai intézményeket – ezt akkor meg tudták akadályozni egy jobboldali fordulattal, az már más kérdés, hogy a Várból végül éppen a magát jobboldalinak és polgárinak nevező kormány regnálása alatt kellett kiköltözniük.

A későn jött tanulság azonban már nem segített a liberális-baloldali összefogáson – szellemi értelemben sem. Miközben a politikai jobboldal sikeresen erőltet egy régi-új, nemzet- és családközpontú, „keresztény” ideológiát (amelybe azért belefér a mitikus hun eredet és egyéb pogány mítoszok), a másik oldalon egyre inkább veszni látszik az egykor konszenzusos, progresszív hagyomány (amelybe beletartozott e megkérdőjelezhetetlen antifasiszta „narratíva”, éppúgy, mint a szervezett munkásmozgalom évszázados küzdelme az általános társadalmi emancipációért).

Így lett a kapitalizmusból demokrácia (mintha nem láttuk volna az autokratikus, vagy egyenesen fasiszta rezsimek egész sorát, amelyek jól megfértek a kapitalista berendezkedéssel!), a felszabadulásból megszállás, a kádári konszolidációból véres diktatúra, a második világháborús népirtásért viselt felelősség pedig „átkerült” a náci Németországra (mintha Eichmann a maga maroknyi emberével meg tudta volna valósítani a magyarországi holokausztot abban az időszakban, amikor a németek minden megmaradt erőt a háború folytatására koncentráltak…)

Ennek a felelősségnek kérdését taglalja decemberben indult A népirtástól a népbíróságig című sorozatunk, amelynek részeit itt találod.

És akkor nem szóltunk a szovjet területen elkövetett genocídiumról, amelyet egyes hadtörténészek ma is tagadnak, vagy elbagatellizálnak, mintha az alsóbbrendűnek tekintett népek szenvedése „kiírható” volna a világtörténelemből.

Miközben a jobboldalon van egy többé-kevésbé konzisztens narratíva, a baloldali-liberális szövetség a folyamatos kompromisszumkeresés közepette fokozatosan feladta rendszerkritikai pozícióit és a legjobb forradalmi hagyományokat. A politikai baloldalt ráadásul állandó komplexusok gyötörték az államszocialista múlt miatt (a Magyar Szocialista Párt például gondosan kerülte a munkás terminus alkalmazását), ahelyett, hogy rávilágítottak volna azokra a társadalmi-kulturális értékekre, amelyek miatt a rendszer egyáltalán uralmon maradhatott.

Ide tartozott a társadalmi emancipáció egyetemes programja, az oktatás és egészségügy kiszélesítése, a tömegkultúra és közösségi élet támogatása, és a sort még hosszan folytathatnánk. Ehelyett állandóan mea culpáztak, és hagyták, hogy a demokratikus baloldal és szocializmus minden progresszív értéke „kilúgozódjon” a köztudatból.

A 2010-es tekintélyuralmi fordulat végképpen kinyitotta a rezsimet szélsőjobbra, miközben a baloldal még félénkebbé vált, és még tovább zsugorodott. A baloldal után az új szélsőjobboldal a liberalizmust is a perifériára szorította, sőt, gyakran úgy tűnik, a „libernyákok” Orbán igazi ellenfelei, vagy legalábbis elsősorban velük igyekszik leszámolni. A közös sors sem hozza azonban össze egyelőre – legalább a szabadság talaján – a baloldalt és a liberálisokat.

A „tömegek” – amelyek okkal érzik úgy, hogy őket a baloldal cserbenhagyta – pedig szintén nem látnak okot és lehetőséget arra, hogy az utcára vonuljanak; sokan a jobboldal táborát erősítik, vagy pedig engednek a szélsőjobboldal csábításának, hiszen koherens narratívát egyelőre csak a jobboldalon láthatunk.

Ezért kell „bevenni” az akadémiát, a mérvadó médiát és az egyetemeket – hiszen a kollektív tudat csak a „szakmaiság” érvével megtámogatva működik igazán – és átadni is csak így lehet. A „baloldali tömegek”, vagyis a rendszerrel érdekeik szerint szemben álló dolgozó milliók elveszítették történeti tudatukat. Ebben történészek egész sora segédkezett – mondjuk ki szomorúan, hogy sokan éppen a kormánykritikus (vagy magát annak gondoló) oldalon.

Nagyon érdemes volna pedig felidézni egy olyan progresszív hagyományt, amelybe belefér a Galilei-kör, a Tanácsköztársaság mögött álló kulturális elit, a mártír újságírók, mint Somogyi Béla és Bacsó Béla, a női emancipációért vívott évszázados küzdelem, a demokratikus szocializmus kiemelkedő alakjai és sokszor mártírjai, Nagy Imre, Rajk László és lehetne tovább folytatni a felsorolást.

Ki kellene mondani, hogy a sokat vitatott Kádár-korszakban lényegesen sokszínűbb és színvonalasabb volt a szellemi-kulturális élet, mint napjainkban, amikor tiszavirág életű celebek nyilatkoztatnak ki coelhói bölcsességeket, vagy áltudósok tesznek hitet a hun-magyar rokonság mellett.

Azok, akik ma panaszolják a diktatúrát, emlékezhetnének rá: a tömegek „elbutulása” akkor kezdődött, amikor az elitek ideológiát váltottak, és valóságshow-val, agyatlan sorozatokkal és azzal a mesével kábították őket, hogy utolérhetik a Nyugatot… Csingiz Ajtmatov, a Nobel-díjas szovjet író a mankurt metaforájával érzékeltette a kollektív emlékezetvesztést: a mankurtok olyan rabszolgák voltak, akiktől elvették az emlékeket. Legalább 30 éve ezt látjuk a magyar ellenzéki oldalon.

A történeti tudat visszaszerzése csak akkor lehetséges, ha sokan lesznek, akik felismerik az „értelmiség öngyilkosságát”, és kollektíven elkezdik visszahódítani az elkábított – vagy évtizedek óta agymosott – tömegeket.

Kiemelt kép: MTI/Mónus Márton