Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Bethlen100 – régi vágású egyensúlypolitika a tömegpolitika korában?

100 évvel ezelőtt, 1921. április 14-én lett Bethlen István Magyarország miniszterelnöke. A Horthy-korszak meghatározó politikusa egy évtizedig töltötte be a kormányfői posztot, és az általa kiépített autoriter politikai rendszer alapjai 1944-ig megmaradtak, ezért okkal beszélhetnénk Bethlen-rendszerről Horthy-rendszer helyett.

Jobboldali kultusza szerint Bethlen István volt az a konzervatív reálpolitikus, aki a „forradalmak korának” baloldali „felforgatói”, „fantasztái” és „kalandorai” után kormányfőként kivezette a válságból, újjászervezte, konszolidálta és sikeressé tette a „Csonka-Magyarországot” – amely baloldali kezekben biztosan elvérzett volna –, rendszert teremtett és ezzel békét hozott.

Bethlehenesek. Forrás: Borsszem Jankó, 1931/24. szám 5. oldal, 1931.12.15.

A mai NER erős vezetők kultuszára építő emlékezetpolitikája leplezetlenül olyannak mutatja Bethlen Istvánt, amilyennek Orbán Viktor szeretné láttatni magát. Ahogy a miniszterelnök méltatta Bethlen István eredményeit a budavári Bethlen-szobor 2013-as avatásakor: „Egy évtized alatt az ország újra talpra állt. Egy évtized alatt egy vérzivataros időkben megrokkant ország saját erejére és kitartására támaszkodva megtalálta helyét az akkor formálódó új Európában. Egy évtized alatt a rend helyreállt, a gazdaság megerősödött, a széthúzás helyébe az összefogás lépett, és létrejött egy olyan nemzeti egyetértés, egy olyan közös alap, amelyre erős bástyákat és nagy terveket lehetett építeni.” De valóban ilyen sikerkorszak volt a bethleni konszolidáció évtizede?

Bethlen100 – folytatódik a történeti podcast

A Politikatörténeti Intézet ötödik podcastjának apropója Bethlen István miniszterelnöki kinevezésének 100. évfordulója. Az adásban többek között Bethlen politikájának kettősségéről, elitista hatalomgyakorlásáról, antidemokratikus választási rendszeréről, szélsőjobboldallal való viszonyáról, a szociáldemokraták rendszerbe történő integrálásáról esik szó. A beszélgetés résztvevői Csunderlik Péter szerkesztő, valamint Ignácz Károly és Romsics Gergely történészek.

A podcastra feliratkozhatsz a Spotify-on, az Anchor.fm-en vagy a Mixcloud-on.

Természeten általában könnyű szembesíteni az emlékezetpolitikai leegyszerűsítéseket az adott korszakok és személyek valós, összetett képével, de az elsősorban megértésre törekvő történészek eredményei nem feltétlen találnak utat a szélesebb közvéleményhez. Így például hiába érvelnek amellett, hogy Trianon nem jelentett teljes gazdasági katasztrófát, és a rövid távú negatív hatások ellenére nem kellett „csoda” az 1920-as évek gyors gazdasági helyreállásához.

A bethleni gazdasági és pénzügyi konszolidáció pedig igencsak hagyományos, liberális módszereken, belső megszorításokon (állami kiadáscsökkentés, adóemelés) és külső, nyugati kölcsön felvételén alapult úgy, hogy utóbbi elfogadása egyben Magyarország politikai és gazdasági szuverenitását is korlátozta.

Eközben a politikai-társadalmi „összefogás” megteremtése nem éppen önkéntesen történt; Bethlen egyértelműen antidemokratikus rendszert hozott létre a hatalomtechnikai eszközök széles körének (megtévesztés, zsarolás, megfélemlítés, kiszorítás stb.) alkalmazásával. Miközben a rendszernek nem volt demokratikus legitimitása – a választásokon az ország nagy részében nyíltan történt a szavazás, amelyet erősen befolyásolt a kormánytól függő közigazgatás –, az 1920-as évek második felére az elit-, középosztályi és értelmiségi csoportok körében valószínűleg jelentős támogatottsággal bírt.

A korszak és maga Bethlen politikájának kettőssége az igazán figyelemre méltó: a hagyományos uralmi és társadalmi rend helyreállítása és a modernizáció szükségessége.

A nyílt szavazás visszahozatala mellett például szintén Bethlen nevéhez fűződik a szociáldemokrata mozgalom integrálása a politikai rendszerbe. A velük kötött megállapodása (az 1921 végi „Bethlen–Peyer-paktum”) és azt követő politikája egyszerre adott lehetőséget a szociáldemokrata párt parlamenti jelenlétére (például a nagyobb városokban a titkos szavazás meghagyásával), és szabott korlátot a párt és a szakszervezetek működésének. A hatalom alapvetően sikeresen akadályozta, hogy a baloldali mozgalom szervezze a közszféra vagy az agrárvilág dolgozóit, miközben elismerte a szociáldemokratákat az ipari munkásság legitim képviselőinek.

Bethlen többféle módszerrel szorította háttérbe az agrárdemokrata politikai csoportokat (amelyeknek legfőbb célja egy komolyabb földreform és helyi demokratikus önkormányzatiság megvalósítása volt): egy részükkel, Nagyatádi Szabó István parasztpolitikussal és híveivel egyesült 1922-ben, majd az így kiépülő nagy kormánypártban fokozatosan marginalizálta őket, míg az ellenzékieket elég kíméletlen fellépéssel, erőszakkal távolította el a „vidéki” közéletből. A (nagy)városi és főleg budapesti polgári ellenzék korlátozott képviselettel, de integrálódott a rendszerbe, sőt, az ahhoz tartozó liberális politikusok felé nyitottságot mutatott Bethlen és kormánypártja.

Erre érdekes példa Bárczy István, a korábbi budapesti polgármester (1906–1918), akinek a liberális és szociális reformprogramját ma elismeréssel szokás említeni. Ugyanakkor az 1919-es ellenforradalom fővárosi hangadói őt a „bűnös Budapest” vezetőjének tartották, akinek polgármestersége idején morális és anyagi katasztrófát okozott a „kisebbségi” „zsidó” „szabadkőműves” „destrukció”. Bárczy az 1920-as években liberális ellenzékiként politizált, és megpróbálta újra megszerezni a polgármesteri tisztséget, azonban annak kudarca után átlépett Bethlen fővárosi kormánypártjába. Ahol más liberálisokhoz hasonlóan őt és munkatársait is befogadták.

Választási térkép

Az egyes szavazókörökben legtöbb szavazatot kapott irányzatok Budapesten az 1922. évi nemzetgyűlési választáson (200 szavazókör)

Forrás és további térképek: Budapest választ

Végül érdemes megemlíteni Bethlennek a korabeli szélsőjobboldallal, elsősorban a Gömbös Gyula vezette fajvédőkkel szembeni sajátos politikáját. 1922-ben, a rendszerének kiépítésekor nagyban támaszkodott az ő szövetségükre, felhasználta őket a politikai ellenfeleivel vívott küzdelmekben, és így a fajvédők a kormánypárt képviselőiként kerültek be a parlamentbe az 1922-es választásokon.

Egy évvel később azonban, amikor Bethlennek már nem volt rájuk szüksége, sőt, radikális nézeteikkel nehezéket jelentettek a belső és külső konszolidáció „reálpolitikája” szempontjából, akkor kiszorította Gömböséket a kormánypártból – persze vigyázva arra, hogy a kilépők száma ne veszélyeztesse a kormány biztos parlamenti többségét. A szakítás Gömbös esetében azonban nem volt végleges, az ellenzékben töltött évek és egy sikertelen választási szereplés után, az 1920-as évek végén a fajvédő politikus, elfogadva a bethleni rendszert, visszatérhetett a kormánypártba, sőt miniszteri posztot is kapott.

Összességében tehát Bethlen „egy régi vágású egyensúlypolitikát” igyekezett alkalmazni az első világháború után, a tömegpolitika korában.

Olyan elitista, konzervatív hatalomgyakorlást, amely demobilizálja a tömegeket, egyszerre korlátoz és integrál, reformokat hoz és modernizál, hogy elkerülje a(z újabb) forradalmi változásokat. Maga Bethlen 1931-ben kormányfőként belebukott a nagy gazdasági világválság Magyarországot is elérő hatásaiba, amely felfedte a konszolidáció törékeny egyensúlyát és a „széthúzás”, azaz a társadalmi érdekkonfliktusok igencsak valóságos világát. Ugyanakkor a bethleni politikai rendszer határozta meg – bár egyre jelentősebb módosulásokkal – az 1930-as éveket is.

A Politikatörténeti Intézet honlapján az érdeklődő további tartalmi ízelítőt, illetve ajánlott olvasmányokat talál.