Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Meghalnom érted hazám, földem” Száz éve született Szenes Hanna

„Drága Édesanyám,

Nem tudok mit mondani – csak kettőt:

Millió köszönet.

Bocsáss meg, ha lehet.

Te tudod nagyon miért, nem kellenek szavak.

Végtelen szeretettel

Lányod”

Ezt a rövid üzenetet találták Szenes Hanna ruhájában 1944. november 7-i kivégzése után. 23 éves volt, sortűz végzett vele a Margit körúti katonai fogházban. A bűne az volt, hogy a brit hadsereg tisztjeként próbált magyar zsidókat menteni.

Szenes Hanna búcsúlevele édesanyjának, National Library of Israel/Izraeli Nemzeti Könyvtár

Szenes Hanna (Anna, Anikó) 1921. július 17-én született Budapesten, asszimilált zsidó művészcsaládba. Édesapja a népszerű Szenes Béla újságíró, színpadi szerző és műfordító. Unokatestvére Szenes Andor újságíró, kabarészerző, másodunokatestvére pedig a sokoldalú Szenes Iván, akinek a nevéhez számtalan színházi darab és olyan slágerek fűződnek, mint a Kislány a zongoránál, vagy a Tölcsért csinálok a kezemből. Szenes Hanna már kisgyerek korától fogva naplót vezetett, de írt verseket, sőt színdarabot is.

A Baár-Madas református leánygimnáziumban tanult, amit 1939-ben fejezett be kitűnő eredménnyel, csakhogy éppen akkor, amikor életbe lépett „A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról” szóló 1939. évi IV. törvénycikk, közismertebb nevén a második zsidótörvény. Az új jogi szabályozás egyrészt származási alapon definiálta, hogy ki számított zsidónak – vagyis hiába volt valaki akár megkeresztelve, ha egyik szülője vagy két nagyszülője izraelita vallású volt, a törvény hatálya alá esett. Másrészt az így önkényesen meghatározott csoportot rendkívüli módon korlátozta különböző állampolgári jogok gyakorlásában, így a továbbtanulásban és a munkavállalásban is. Ugyanis a zsidóként definiáltak aránya – és ez volt az, ami Szenes Hannát sújtotta – a törvény értelmében nem haladhatta meg az egyetemek és a főiskolák különböző karainak első évfolyamára felvettek hat százalékát.

Szenes Hanna és bátyja, Szenes György 1924-ben, National Library of
Israel/Izraeli Nemzeti Könyvtár

A zsidóellenes diszkriminációt és antiszemitizmust Hanna már korábban is, a gimnáziumi évek alatt megtapasztalta. Származása miatt nemcsak többszörös tandíjat kellett fizetnie, de az iskolai irodalmi önképzőkörben sem lehetett tisztsége.

A tapasztalatok arra ösztönözték, hogy csatlakozzon a palesztinai zsidó állam létrehozását szorgalmazó cionistákhoz: így lett tagja a Makabi Hacair ifjúsági mozgalomnak. A cionista mozgalom ebben az időben Magyarországon viszonylag szerény tagsággal és támogatottsággal bírt, de Hanna elhatározása komoly volt.

Miután a zsidótörvény miatt nem mehetett egyetemre, még 1939-ben emigrált az akkor brit fennhatóság alá tartozó Palesztinába, ahol már létezett a jisuv, vagyis a bevándorló zsidó közösség. Két évet töltött egy mezőgazdasági iskolában, majd 1941-ben csatlakozott egy fiatal cionista csoporthoz, akikkel megalapították Szdot Jam kibucot (vagyis kollektivitáson alapuló települést) Haifa városától nem túl messze, a tenger közelében. A kibucban kemény fizikai munkát végzett.

Szenes Hanna 1941-ben, a nahalali mezőgazdasági iskolában, WIZO Archivum, Tel Aviv

Mindeközben azonban a jisuvot is elérték az Európában folyó zsidóüldözés aggasztó hírei. A palesztinai zsidó vezetés ezért rendkívüli nyomást gyakorolt a britekre, hogy engedjenek zsidó önkénteseket is a brit hadsereg kötelékében harcolni. S bár a britek eleinte ellenkeztek (félve az arab reakcióktól), végül győzött a háborús munkaerőigény és a Közel-Kelet védelmének stratégiai szükségessége.

1943-ban Szenes Hanna is bevonult a brit hadseregbe, amelyben a második világháború alatt mintegy 30 000 palesztinai zsidó önkéntes szolgált. 1944-ben Egyiptomban kapott ejtőernyős kiképzést, azzal a céllal, hogy ő és társai majd a náci vonalak mögött segítsék a magyar ellenállási mozgalmat. A hadsereghez való csatlakozásról 1943 januárjában így írt naplójában:

„Hirtelen egy ötlet ragadott meg, hogy vissza kell térnem Magyarországra, és ott maradni ezekben az időkben. Rendelkezésére bocsátom az életemet és a lehetőségeimet az Alija Hanoár (Ifjúsági Bevándorlás) szervezetnek. Eldöntöttem: vállalom a kockázatot, és cselekszem.”

Szenes 1944 januárjában hagyta el Palesztinát. Először Olaszországba repítették, majd márciusban Jugoszlávia felett dobták le ejtőernyővel. A cél az volt, hogy társaival átszöknek Magyarországra, ahol segítenek az üldözöttek mentésében. Ám a német megszállás keresztülhúzta a számításaikat, így Hanna körülbelül három hónapig a jugoszláv partizánokkal bujkált, várva az alkalmat, hogy folytassa küldetését.

Végül 1944. június 9-én indult bevetésre, de nem sokkal a határ átlépése után egy magyar csendőr Drávaszilas közelében elfogta. ĺgy kezdődött öt hónapos kálváriája, melynek során megjárta a szombathelyi börtönt, a budapesti Hadik laktanyát, végül pedig a Margit körúti fogházat is. Brutálisan megverték és megkínozták, hogy információhoz jussanak az övéhez hasonló, a térségben tevékenykedő katonai egységekről. Még édesanyját is elfogták, szembesítették vele (ekkor már 5 éve nem látták egymást), és őt is durván bántalmazták, de Hanna még ekkor sem vallott.

Sorsát a nyilasok hatalomra kerülése pecsételte meg. Árulás miatt katonai bíróság elé állították, hazaárulással és kémkedéssel vádolták, amiért zsidómentő brit tisztként visszatért az országba. 1944 novemberében, még a tárgyalás befejezése előtt a börtönben kivégezték.

Szenes Hanna történetét már sokszor és sok helyen olvashatta a magyar közönség (naplóját, leveleit és verseit a Szépirodalmi Kiadó jelentette meg 1991-ben), de továbbra sem mondható el, hogy nagyon benne lenne a köztudatban. Ennek több oka is van, amelyek a nemzeti és helyi emlékezet sajátosságaihoz is köthetők.

Közvetlenül a háború után a magyar cionista mozgalom ápolta emlékét. Halálának első évfordulóján, 1945. november 8-án az ifjúsági szervezetek emléktáblát avattak a budapesti Dohány utcai zsinagóga falánál. Dr. Dénes Béla, a Magyar Cionista Szövetség alelnöke beszédében ünnepélyesen megígérte, hogy a magyar cionisták sosem fogják elfelejteni Szenes Hannát, hiszen hozzá hasonlóan ők sem akarnak „zsidó közösség és zsidó haza nélkül élni.”

Csakhogy a magyarországi cionista mozgalmat hamarosan felszámolta a kommunista állam, amely a cionizmust mint a nacionalizmus egyik formáját, ellenséges ideológiának tekintette. A kommunisták által propagált antifasiszta ideológiai keretbe pedig sehogy sem fért bele egy olyan hős, aki nem a magyarországi kommunista ellenállás tagjaként, hanem cionista brit tisztként akart életeket menteni.

Hasonló sorsra jutott egyébként a budapesti zsidók ezreit megmentő svéd diplomata, Raoul Wallenberg is, akiről ugyancsak nem lehetett megemlékezni, mert egy nyugati („tőkés”) országból érkezett, nem volt kommunista, ráadásul nem a német fasiszták, hanem a szovjet államvédelmi szervek gyilkolták meg.

A rendszerváltással ugyan elmúlt ez a típusú ideológiai nyomás, de

a hazai emlékezetpolitika a jelek szerint azóta sem tudja Szenes Hannát beilleszteni a nemzeti emlékezetbe. Ennek pedig a legfőbb oka az, hogy Szenes története arról szól, hogyan hagyta cserben a magyar állam az állampolgárait.

Hannát ráadásul többször is: amikor származása miatt kirekesztette, amikor magyar állampolgársága okán jogerős bírói ítélet nélkül kémként kivégezte, s amikor az ideológia nevében az emlékét is eltörölte.

E többszörös cserbenhagyás a mindenkori magyar politikai vezetés széles palettájának részvételével, a magyar társadalom számos csoportjának pedig hallgatólagos jóváhagyásával történt, amit pedig önreflexió nélkül nemigen lehet feldolgozni. Ma viszont ott tartunk, hogy a második világháborút illető kormányzati emlékezetpolitika központi eleme a magyar nemzeti áldozatiság és szuverenitásvesztés, ebbe pedig ez a történet egyáltalán nem illeszkedik, hiszen Szenest nem a német megszállók végezték ki, hanem egy magyar katonai sortűz, mégpedig tarkólövéssel, hátulról.

Végül pedig érdemes megjegyezni, hogy Szenes Hanna emléke ellen dolgozik az is, hogy nem férfi. Pető Andrea történész mellett a Hosszúlépés. Járunk? tematikus sétákat szervező csapata hívta fel a közelmúltban a figyelmet arra, hogy bár Budapesten közel 1200 szobor van, ezek közül mindössze 35 ábrázol olyan nőt, aki nem csupán dekorációs elem a kompozícióban (többnyire lenge ruházatban vagy éppen még abban sem), hanem névvel is szerepel.

A csapat Wonder Woman kezdeményezése keretében így tavaly szobrot állítottak Szenes Hannának a róla elnevezett kis erzsébetvárosi park sarkán. Az apró ejtőernyős figurát a gerilla miniszobrairól ismert Kolodko Mihály készítette, de sokat elmond, hogy erre is egy civil kezdeményezés eredményeként került sor.

Kolodko Mihály Szenes Hannát mintázó szobra Budapesten. Forrás: Csányi5, Facebook

Mindeközben viszont Szenes Hanna Izraelben nemzeti hőssé vált. Az állam 1948-as alapítását követően megkezdődött az ottani nemzeti emlékezetpolitika kialakítása is. Ennek egyik első lépése volt két ünnepélyes temetés, pontosabban újratemetés. 1949-ben a cionizmus alapítójának, Herzl Tivadarnak a földi maradványait szállították Bécsből Izraelbe, majd helyezték ünnepélyes keretek között örök nyugalomra Jeruzsálemben.

7 hónappal később, 1950 márciusában került sor az új állam történetének első nemzeti szintű katonai temetésére, miután Szenes holtteste Budapestről Haifa kikötőjébe érkezett. Bár eleinte arról volt szó, hogy a Szdot Jam kibucban internálják, végülis a Herzl Panteon mellett kialakított új katonai temetőben helyezték örök nyugalomra, miután koporsója ünnepélyes menetben végigjárta szinte az egész országot.

S azzal, hogy a kis kibuc helyett egy nemzeti jelentőségű hősi emlékhelyen temették el az ország legmagasabb politikai vezetőinek részvételével, Szenes Hanna Izrael cionista nemzeti hősei közé emelkedett, a meggyőződés, a bátorság és az önfeláldozás szimbólumává vált.

Nem kevésbé megbecsült irodalmi tehetsége, és néhány műve a mai napig népszerű Izraelben. Ez az irodalmi ismertség sem a véletlen műve. Egy évvel Szenes halála után a brit hadsereg egyik zsidó katonája visszatért a Szdot Jam kibucba, ahol Hanna korábbi ágya alatt egy bőröndöt talált tele levelekkel, naplóival és verseivel.

A bőröndöt eljuttatta Hanna édesanyjának, Salzberger Katalinnak, aki Budapesten élte túl a háborút, majd kivándorolt, és akinek rendkívül nagy szerepe lett lánya irodalmi műveinek és naplójának kiadásában és népszerűsítésében. Anne Frankhoz hasonlóan, akinek naplóját édesapja, Otto Frank adatta ki a háború után, s ezt követően gyakorlatilag a lánya emlékének szentelte életét, Salzberger Katalin is haláláig gondozta a hagyatékot Izraelben.

Hasonló történet még az ugyancsak magyar Zsolt Ágnesé, aki Éva lányom. Napló címmel adta ki lánya, Heyman Éva naplóját 1947-ben, bár ez utóbbiról valószínűsíthető, hogy igazából nem a tizenhárom éves kiskamasz, hanem újságíró édesanyja munkája. Mindhárom esetben a túlélő szülők mintegy halott gyermekeik ügynökeként menedzselték és alakították a fiatalok emlékét. Ez a jelenség arra világít rá, hogy a Holokauszt túlélői a kezdetektől fogva, sokszor rendkívül tudatosan, szerepük fontosságának teljes tudatában, a különböző hallgatóságokra érzékenyen reagálva vettek részt a Holokauszt nemzetközi emlékezetének formálásában.

Szenes Hanna emlékezetének története arra példa, hogy a kollektív, társadalmi emlékezet alakulása egy hosszú, sokszereplős, sokszor országhatárokon átívelő folyamat, amit a hivatalos emlékezetpolitikán kívül számos egyéni és civil kezdeményezés is befolyásol csakúgy, mint a történelmi körülmények.

A címben szereplő idézet Szenes Hanna egyik verséből származik:

Meghalni… ifjan…
Nem. Nem akartam.
Szerettem a dalt, és a fényt,
A melengető napot, két csillogó szempárt.
Háborút, romlást, nem akartam én,
Nem, nem akartam.

De ha sorsom, hogy éljek máma
Pusztuláskor, vérontásban
Hát Istennek legyen hála,
Hogy megadatott itten élnem
És meghalnom
érted hazám,  földem.

(Nahalal, 1941. V. 5.)