Megérkezett Budapestre a Washingtonból kiseprűzött alternatív jobboldal, helyi nagyságaink körbe is udvarolták a szólásszabadság bajnokait. Éppen csak a sajtó képviselőit nem engedték be, hogy kérdezzenek.
A terrorizmussal vádolt Budaházy György testvére szerint ha nem vállalsz legalább két gyereket, hazaáruló vagy, és miattad fogják Magyarországot elözönleni az „afrikai kannibálok”.
Istenemre, szégyellem magam, amikor az ellenzéki pártokról olvasok.
Semmilyen módon nem magyarázható az, hogy civilekre – még ha azok köveket dobálnak is, az egyébként golyóálló öltözékben lévő katonákra – miért lőnek éles fegyverrel.
Ott tartunk, mint 222 nappal ezelőtt. A nők, akik megpróbálták áttörni a falakat, ma legfeljebb bélyeget viselnek magukon, és ugyanolyan magányos, elszigetelt esetekként emlékszünk már csak rájuk, mint ahogy magára hagyatva némult el egy tarthatatlanná váló helyzetben Sándor Mária is.
Nem mindenhol olyan sikeres populistának lenni, mint Magyarországon.
A középosztályi tiltakozások Magyarországon 2010 óta képtelenek arra, hogy érdemi kapcsolatba lépjenek, szolidaritást vállaljanak és osztályszövetséget kössenek a néppel (a magyar társadalom nem-középosztálybeli részével: alsó kétharmadával). Amíg ez így lesz, a Nemzeti Együttműködés Rendszere megdönthetetlen marad.
Egy napon belül két újabb szomorú sajtórekordot is hozott a Szentlélek kiáradásának ünnepe a kereszténydemokrata pályára forduló NER-ben.
A populizmus születésekor baloldali volt. Ugyanazok a problémák hívták életre, mint a korabeli európai szociáldemokrata pártokat: a kíméletlen, taposó gazdasági verseny kárvallottjainak védelme, a veszteseké, a szegényeké.
