Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Focivébé a tekintélyuralom árnyékában

Ott, ahol jogról, szabadságról beszélni sem lehet, most futballoznak, és a világ az országban dúló terror helyett csak a gauchók és a tangó hazájával ismerkedik meg a tévéközvetítések nyomán” – írta a nyugatnémet Stern magazin az 1978-as, Argentínában rendezett labdarúgó-világbajnokság azóta sokat idézett, rezignált summájában. [1]

Ironikus, hogy a világ egyik legnagyobb sportünnepe, a glóbusz népeit Tokiótól New Yorkig megbolondító játék csúcseseménye pontosan 40 évvel a politika által talán leginkább beárnyékolt világbajnokság után költözik Vlagyimir Putyin Oroszországába.

Az olimpiákhoz hasonlóan a labdarúgó-világbajnokságok gyakran a rendező állam kirakateseményeiként funkcionálnak, amelyek azt hivatottak üzenni a nagyvilágnak, hogy az országban minden rendben, az aktuális torna pedig a történelem legszenzációsabbja lesz. 40 évvel ezelőtt Argentínában Jorge Rafael Videla juntájának rémtetteit jótékonyan leplező látványosság lett a focivébéből.

A tábornok diktatúrája a hivatalos adatok szerint 13 ezer, jogvédő szervezetek szerint mintegy 30 ezer halottat követelt. A Videla és társai által 1976-ban felállított katonai kormány a kommunizmus elleni harc nevében felszámolta a politikai pártokat, ellenőrzése alá vonta a szakszervezeteket, cenzúrázta a médiát, megkínoztatott és megöletett több ezer „felforgató elemet”. Még a világbajnokság döntőjének otthont adó Buenos Aires-i El Monumental stadiontól alig egy kilométerre is embertelen körülmények között fogva tartott politikai foglyok sínylődtek a haditengerészet főiskolájában berendezett börtönben. Ráadásul ekkortájt Videla nem csak a belföldi állapotok elé szeretett volna paravánt húzni: a dél-amerikai kontinens jobboldali kormányai az összehangolt, Condor hadműveletnek nevezett program kereteiben munkálkodtak a baloldali politikai ellenzék megsemmisítésén. A leszámolások áldozatainak számát kutatók 50 ezerre becsülik, 30 ezer személyt nyilvánítottak eltűntnek, további 400 ezer embert pedig jogtalanul börtönöztek be.

Hollandia és Argentína válogatottja az 1978-as döntő előtt, fotó: WIKIMEDIA

Argentína végül – a világbajnokságok történetében először – tornagyőztes lett. Erre ugyanakkor ma már sokkal inkább bűntudattal, mintsem hőstettként tekintenek a „gaúchók”: erősen lejtő hazai pálya és őrületes bundák árnyéka vetül azóta is a kék-fehér csíkos mezre. A diktátor azonban örülhetett, hiszen részben legitimálta – a végül az 1983-as falklandi háború után összeomló – rendszerét. Nemcsak a világpolitika terepén aratott elismerést, hanem az albiceleste óriási sikere és az argentin nép kollektív eufóriája  is komoly politikai tőkét jelentett.

Mi a baj az orosz vébével?

Négy évtizeddel azután, hogy a futballt az emberi jogok és a demokratikus alapértékek lábbal tiprásának leplezésére használták, egy olyan labdarúgó-világbajnokság kezdődik Oroszországban, amelyet ellenzői már évekkel a kezdő sípszó előtt számos indokkal kritizáltak.

Olyan indokok ezek, amelyek alapján a valóságtól nem teljesen elrugaszkodott dolog azt mondani, hogy negyven év alatt teljes kört írt le a világfutball ünnepe: mondhatni, cseberből vederbe érkezett.

Az orosz vébé tulajdonképpen a rendezési jog 2010-es odaítélése óta mást sem csinál, mint egyre mélyebbre süpped az ellentmondások mocsarában.

Noha a kronológiát tekintve az egyik legkésőbb feltárt visszássága volt a világbajnokság előkészületeinek, érdemes mégis onnan kezdeni, hogy Oroszországról – Katarral együtt – a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) krémjét elsöprő korrupciós botrány felgöngyölítése közben kiderült: eleve megvásárolt szavazatoknak köszönhette a torna lebonyolításának jogát. A FIFA akkori – sok egyéb disznóságban is érintett – elnöke, Sepp Blatter ment, az orosz és katari világbajnokságok viszont maradtak.

A vébé egyébként amellett, hogy a szavazatvásárlás miatt nemzetközi dimenzióban sem volt „olcsó”, az oroszok közlése szerint tizenegy milliárd dolláros rendezési büdzsé több mint felét állami költségvetésből fedezik.

Mindezt úgy, hogy a stadionfelújításokra szánt keret az előkészületek során megötszöröződött, miközben a renovált arénák kapacitása a rendes orosz bajnoki mérkőzések átlagos látogatottságának négyszeresére duzzadt, tehát jó eséllyel kihasználatlanul fognak kongani a következő években.

Az oroszországi torna sztornózásának leghangosabb szószólói a német és angol labdarúgó-szövetségek voltak – utóbbi érintettségét ugyanakkor nem szabad figyelmen kívül hagyni, hiszen annak idején pályázó vetélytársa volt az orosz testületnek. Akárhogy is, végül nem értek célt a korrupciót kiáltó érvelések.

Nem találtak meghallgatásra azok a hangok sem, amelyek a színes bőrű játékosokat az elmúlt években orosz pályákon ért rasszista inzultusokra figyelmeztettek. Pedig nem is kevés ilyen történt, és nem is csak kevésbé ismert labdarúgókkal szemben: huhogtak már orosz földön például Yaya Tourénak, a világklasszis elefántcsontparti középpályásnak, de Roberto Carlosnak, a brazilok legendás balhátvédjének is.

A FIFA ehelyett a tüneti kezelésekre esküszik az orosz szurkolók körében a legutóbbi bajnoki szezonban is erősödő rasszizmus kordában tartásához. A nemzetközi szövetség felhatalmazást adott a világbajnokság mérkőzéseit vezető bíróknak, hogy ha gyűlölködő megnyilvánulást tapasztalnak, félbeszakítsák a meccset, igaz, nem azonnal. Elsőre megállíthatja a játékot, hogy a hangosbeszélőben felszólítsák a szurkolókat a nem kívánatos viselkedés befejezésére. Másodikra levezetik a játékosokat a pályáról az öltözőbe, amíg beolvassák az újabb felhívást, és ha harmadszor is meg kell állítani a játékot, már a bíró jogában áll majd megszakítani a meccset.

A játékosok bizalma azonban nem nevezhető töretlennek a FIFA irányában: az angol futballisták például külön felkészítést kaptak arra, hogyan kezeljék majd az esetleges rasszista megnyilvánulásokat. Kétségeik valamelyest érthetőek, ha azt vesszük alapul, hogy a szövetség a gyakorlatban milyen szempontok szerint és milyen mértékben szankcionált különböző kihágásokat: Két és fél hónappal a vébé nyitómeccse előtt Oroszország az  egyik legnagyobb esélyest, Franciaországot fogadta a Szentpétervári Stadionban. A meccsen tapasztalt rasszista megnyilvánulások miatt a rendező felet 22 ezer fontra büntették – csak, hogy érezzük a forintban 8 milliós tétel súlyát, a 2017-es U20-as világbajnokságon egy angol játékost 16 ezer fontra (5,8 millió forint) büntettek azért, mert nem az eseményt szponzoráló energiaital-cég termékét fogyasztotta a kispadon, írja az Index.

Politikusok és tisztviselők számos alkalommal emelték fel a hangjukat a rendezési jog elvétele érdekében a futballpályákhoz szorosan nem kapcsolódó, ám a világ közvéleménye által finoman szólva vitatott, ellentmondásosan megítélt események kapcsán is. 2014-ben tízezrek írták alá azokat a melegjogi aktivisták által indított petíciókat, amelyek az oroszországi melegellenes törvényekre hivatkozva követelték a vébé áthelyezését egy másik országba.

A Krím négy évvel ezelőtti annektálását követően angol és amerikai politikusok is a rendezési jog elvételét sürgették, utóbbiak még az 1992-es és 1994-es jugoszláv precedensre is hivatkoztak, amikor is egy Európa- és egy világbajnokságtól is eltiltották a felbomlófélben lévő, véres polgárháború szaggatta föderációs államot. A kelet-ukrajnai háborús övezet felett 2014-ben lelőtt maláj utasszállító-repülőgép katasztrófája után brit és német kormányzati tisztviselők ugyancsak azt hangsúlyozták, hogy Oroszország se nem méltó, se nem biztonságos helyszíne egy ilyen világeseménynek.

Mindezek után a 2018-as világbajnokság a Nemzetközi Olimpiai Bizottság által a 2015-ben kirobbant doppingbotrány miatt eszközölt, orosz sportolókkal szembeni kőkemény szankciókat, és a Szergej Szkripal elleni merényletet követő botrányt is túlélte. Utóbbit követően egyébként az Egyesült Királyság más ellenlépések mellett azt is elhatározta, hogy sem a kormány, sem a királyi család tagjai nem képviseltetik magukat a focitornán.

Mégis, mindenfajta nemzetközi szankció, korrupció és jogsértés elleni tiltakozás, mozdíthatatlannak hitt FIFA-vezetők bukása és orosz olimpikonok súlyos megbüntetése ellenére az orosz focivébé egy karcolás nélkül ellavírozott 2018 júniusáig, hogy immáron feltartóztathatatlanul kezdetét vegye.

Azt ugyan nehéz elképzelni, hogy a putyini focimese pont ugyanúgy végződjön, mint az 1978-as – Oroszország finoman szólva nincs ott a végső győzelemre esélyes csapatok között –, de egy, a tisztes helytállásnál valamivel jobb, akár várakozáson felüli eredmény hatalmas presztízsnyereség lehet Putyinnak, aki már a torna kezdete előtt is kétségtelenül a vébé egyik legnagyobb győztese.

Egy fecske és a bojkott

Ha az öltönyös diplomaták tevékenysége hatástalan, felmerül a kérdés, hogy tehet-e, egyáltalán érdekében áll-e tenni mindezek ellen az „egyszerű” játékosoknak.

A fentebb már emlegetett, rasszista beszólásokat elszenvedő elefántcsontparti sztár, Yaya Touré ugyan felvetette azt a lehetőséget, ami egyébként sok nemzetközi sportesemény előtt felmerült már: a fekete sportolók tüntetőleg maradjanak távol az oroszországi világbajnokságtól, másképp egyszerűen nem lehet eredményt elérni a fajgyűlölet problémájának leküzdésében. Az ő hamvába holt próbálkozása is mutatja, hogy a bojkott – amit egyébként a FIFA keményen büntet – csak kollektív kiállással tud működni.

Valami hasonlóra akad egyébként példa a vébétörténelemben, még ha kevesen tartják is számon. 1966-ban ugyanis afrikai csapatok nélkül zajlott a világbajnokság, miután a kontinens labdarúgó-szövetségei összefogtak, és közösen tiltakoztak az addig érvényben lévő selejtező procedúra ellen. Akkoriban ugyanis a teljes földrész egy, azaz egyetlen kvalifikációs helyért versengett.

A ’66-os vébé persze nem ezért maradt emlékezetes – sokkal inkább a hazai pályán játszó angolok kétes sikeréről –, de az biztos, hogy a bojkott örökre megváltoztatta a vébék lebonyolításának menetét, és alapvető célját elérte.

1978-ban, az ominózus argentin világbajnokságon több játékos is politikai megfontolások miatt tüntetett a távollétével, például a német Paul Breitner. A holland és a világfutball akkori legjobbjáról, Johan Cruyffról is hasonlót híreszteltek, de ő mintegy harminc évvel a történtek után bevallotta, hogy noha támogatta a gesztust, nem elsősorban a junta elleni tiltakozás miatt mondott le a szereplésről, hanem mert a vb előtt őt és családját túszejtők zaklatták Barcelonában, s ez mély nyomokat hagyott benne. Az utókor persze megjegyezte, hogy az érintett válogatottak sztárjaik nélkül véreztek el a végső győzelem felé vezető úton, ahogyan azt is, hogy politikai nyomásra égbekiáltó igazságtalanságokat szenvedtek a játékvezetőktől és a meccsek kezdési időpontját befolyásoló tévétársaságoktól. Ugyanakkor a lényegen mindez nem változtatott: a torna végén hivatalosan is világbajnokká avatták Argentínát, a politikai hatalom pedig elégedetten dörzsölte a tenyerét.

Azt persze fontos megjegyezni, hogy az afrikai csapatok bojkottja labdarúgók egy nagyobb csoportjának részérdekeit érvényesítette sikeresen, míg az európai sztárok ’78-as gesztusai egy globális, de legalábbis nemzetközi értelemben vett közjó elérését szolgálták, amit az egyes futballisták vagy fel- és elismernek, vagy nem. (Yaya Touré és a színes bőrű játékosok példája leginkább valahol a kettő határmezsgyéjén mozog.) A játékosok mindenesetre aligha hibáztathatók azért, ha a címeres mezben azt teszik, ami alapvetően a dolguk, vagyis pályára lépnek, és a hazájukat képviselve szabályos keretek között megpróbálják a lehető legjobb teljesítményt nyújtani.

A FIFA-nak már sokkal nagyobb felelőssége van abban, hogy a focivébé újra egy autoriter hatalom kirakatcirkuszává silányult.

Ha rendelkezne valamiféle erkölcsi iránytűvel a nemzetközi labdarúgást összefogó szervezet, akkor az 1978-as lett volna az utolsó alkalom, hogy olyan ország kapja a rendezést, amelyet tekintélyuralmi vezetés irányít. Ehhez képest, ha minden így marad, a korrupciós vonat tovább száguld egészen Katarig, az abszolút hatalom, a modern kori rabszolgaság és a szabadságjogok korlátozásának másik fellegváráig, ahol bevándorló munkások ezrei halnak meg még addig, amíg felépülnek 2022-es világbajnokság csodastadionjai.

Címlapkép forrása: Wikimedia.

[1] –  Idézi Hegyi Iván, Labdarúgó VB-könyv (2005), Budapest, Népszabadság könyvek, 123.o.

Olvass tovább!