Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Eljött végül a fekete autó az MTA-hoz is

Szerda este hallottam először, hogy valami készül az akadémiai kutatóintézetek körül. Körülkérdezgettem, senki sem tudott semmit. Egy nappal később pedig már tele van a sajtó vele. Ez gyors volt.

Érdekes, hogy senki sem tudja, mi fog történni. Csak az világos, hogy az MTA-t mint független intézményt meggyengítik, az új miniszter, Palkovics pedig nagyobb szemétdombon lesz úr. De hogy mit is jelent ez pontosan, ma még senki sem tudja.

Durva és sokat elmond a mai világról, hogy látszólag hirtelen ötlettől vezérelve született a javaslat, és az érintetteket csak mintegy mellesleg tájékoztatták. Valamiről. A lényegről azonban nem. Mert amit itt látni kell, hogy az Akadémia nem homogén intézmény, hanem lényegében több, különböző szervezeti struktúra, amelyben a kiérdemesült tudós öregurak, az úgynevezett akadémikusok klubja mellett Magyarország legnagyobb kutatói bázisa működik, fiatalok, középkorúak, idősebbek vegyesen. És a változás, a jelek szerint ez utóbbit fogja érinteni. Valahogy. Csak nem tudni, hogy.

Átveszi őket a minisztérium? Átszervezések lesznek? Leépítések? Esetleg az egyetemekkel összevonják őket? Felszámolják? Lesz kézi vezérlés vagy marad valamiféle autonómia? Több lesz a pénz vagy kevesebb?

A múlt azt sugallja, hogy egészen radikális intézkedések is jöhetnek, de lehet, hogy lassú, elhúzódó, apróbb változások lesznek. Vagy minden marad a régiben. Mindenesetre sok ezer ember számára az egzisztenciális bizonytalanság ideje jöhet el.

Ne legyenek illúzióink, a dolog árt az Akadémiának, a kormánnyal időnként csöndesen perlekedő agg intézménynek, amelynek vezetője szokatlanul nagy függetlenséggel rendelkezett.

Az is biztos, hogy a kutatóintézeti hálózatot a kormány holdudvara nem szereti, a társadalom- és bölcsészközpontiakat főleg nem. Nekik ezek ellenzéki viperafészkek. Ezek az intézetek ráadásul a CEU-ügyben is renitenskedtek, és bár erős túlzás lenne állítani, hogy balos menedékek lennének, de az biztos, hogy több ott még a kiábrándult konzervatív is, mint a kormány lelkes híve. Van nemzetközi beágyazottságuk is, bár nem akkora mint a CEU-é. S persze ott vannak a természettudományi intézetek, amelyek biztos nem fognak rajongani az átalakulással járó kellemetlenségekért és növekvő kiszolgáltatottságért, pedig politikailag teljesen neutrálisak.

Lehet, hogy az egész elsősorban mégis inkább szakpolitikai kérdés, mint hatalompolitikai. Talán a Kóka-Parragh-féle tudománypolitikai vízió, az alapkutatásokkal szembeni ellenségesség mutatkozik meg itt, talán a kormány más területeken is érvényesülő hideg antiintellektualizmusa. De ez végülis mindegy, mert ez a kormány nem tesz semmit úgy, hogy közben ne próbálná maga alá gyűrni, akár csak mellékesen, járulékos előnyként is a létező autonómiákat, lokális hatalmi központokat. Az Akadémia is ilyen: van benne némi pénz, nemzetközi kapcsolatrendszer, több ezer ember. Nem olyan sok benne a pénz amúgy, mint a stadionépítésben, szóval a tisztán materiális szempontok talán mégse játszhatnak kizárólagos szerepet az ügyben.

Még két érdekesség a végére: ismeretségi körömben és a Facebookon inkább hűvös távolságtartással, némi kárörömmel vagy „lássuk meg, mi lesz” hangulattal találkozom, együttérzéssel kevésbé. Ennek sok oka lehet. Szerintem az újabb kétharmad okozta trauma elleni lelki védekezés is ez a „nem lesz semmi baj” szöveg. De meglepően sok a visszataszító, aljas hazugság is a neten. Nem tudom, mennyi ebből a trollkodás, és mennyi az őszinte gonosz tudatlanság.

Mindenesetre szomorkásan veszem tudomásul, hogy miután az elmúlt 8 évben annyi ügyben tüntettem, írtam petíciót, tűztem ki kitűzőt, most azt érzem, hogy egyedül vagyunk.

A másik, hogy egyetlen politikailag nem analfabéta barátom szerint kár küzdeni, s az ellenzéki pártok hülyék lesznek, ha beleállnak ebbe az ügybe, mert így elterelik majd a figyelmet a valóban fontos politikai kérdésekről a kormány provokációjának hatására és az értelmiségi barátaik kedvéért. Lehet, igaza van. Mégis, nehéz így tekintenem az ügyre, mert nem szívesen gondolok a saját egzisztenciális problémáimra valamilyen magasabb, stratégiai nézőpontból.

Még valami. A pénteki elnökségi ülés után sem lettünk sokkal okosabbak. A jelek szerint – és ebben semmi meglepő nincs – a rendkívüli ülésre összegyűlt MTA-elnökség nem Nagy Imreként, legfeljebb Dubčekként fogta fel a maga szerepét, miközben odakintről nyilván behallatszott a terembe a nyitott ablakokon keresztül a lánctalpak csikorgása.

Őszintén szólva, fogalmam sincs a motivációikról, stratégiai megfontolásaikról. Lehet, hogy van mesterterv, lehet, hogy nincs.

Az biztos, hogy egy korlátlan alkotmányos felhatalmazással rendelkező hatalom ellen nagyon kevés tényleges dolgot lehet tenni. Pont emiatt viszont talán a szimbolikus gesztusok szerepe is nagyobb.

Én legalábbis Antall Józseffel szoktam ebben egyetérteni, aki annak idején azt mondta, hogy van olyan, „amikor egy történelmi szituációban, éppen azért, mert az utolsó szalmaszál sincs meg, akkor előlép a politikai morál”.

Az írás eredeti változata a Baloldali Liberális blogon jelent meg, az utolsó 4 bekezdés utólagos kiegészítés.
Címlapkép: Széchenyi István (Ferenc József) tér, Magyar Tudományos Akadémia, 1909. Fortepan, Adományozó: Magyar Földrajzi Múzeum / Kerekes J. Zoltán. Wikimedia
Olvass tovább!