2010 óta nem tudunk többet beletenni az ellenzék szó definíciójába, mint hogy Orbán-ellenes. Ami egyrészt jövőképnek kevés (konkrétan nulla), összetartó ereje nincsen, cserébe viszont rendkívül fárasztó és csalódást keltő, minden egyes megnyilvánulásában. Hogy mit tehetünk most? Tanulhatunk a hibáinkból.
Ha senki se tűzi zászlajára az előválasztást és nem szervezi meg mögé azt a politikai támogatottságot, ami után ebbe minden pártnak bele kell mennie, akkor nem lesz előválasztás.
Ha azt akarjuk, hogy ne néptelenedjen el a vidék, akkor muszáj megtalálni azt, hogyan állítható helyre a helyi közösségek cselekvőképessége és önrendelkezése.
A Sargentini-jelentés egy fontos kérdésről valóban elfeledkezik: arról, hogy a cigányság első számú politikai vezetője a romákat ért sérelmek leplezésére szerződött.
Az elhelyezés nélküli kilakoltatás megakaszthatja a gyermek tanulmányait, szorongásos tünetek jelennek meg, valamint visszatérő rémálmok, pánik, méghozzá olyan jellegű, amilyet fegyveres konfliktusok közt felnövő gyerekeknél tapasztaltak.
Magyarország olyan jól teljesít, hogy értelmezhetetlenné vált a kifejezés.
Az európai társadalmi problémák megoldásához nem növekvő gazdaságra, hanem inkább a már meglévő jövedelem és vagyon igazságosabb elosztására lenne szükség.
Ha bárki ebben az országban komolyan venné, hogy nem az Orbán Viktor nevű földesúr rabszolgái vagyunk, akkor holnap az ügyészség nyomozást kezdeményezne arról, hogy ezeknek a közbeszerzésekből élő vállalkozóknak honnan van ennyi, ismeretlen eredetű jövedelme.
A magyar társadalomnak nem ügye, hogy mi folyik jelenleg a köztéren, az értelmiség felhördüléseit nagyjából valamiféle elitista dolognak tartja, amiben az értelmiségnek is nagy felelőssége van.
Soros=Sargentini?