Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Ki a bűnös, amikor a rendszer erőszakol meg?

Van az úgy, hogy az ember elolvas egy cikket, és utána napokig borzalmasan érzi magát.

Én elsősorban szeretném megköszönni a 444-nek, hogy megírta ezt a cikket – és nem azért, mert borzalmasan érzem magam azóta is, ha csak eszembe jut (és hát elég gyakran eszembe jut, lényegében ki se megy onnan), hanem azért, mert egy elmondhatatlan és felfoghatatlan ügyről tudósítottak úgy, hogy annak minden abszurditása kiolvasható volt a sorok közül, rámutatva egy olyan rendszerhibára, amiről pont azért, mert borzalmasan érint mindannyiunkat, egész egyszerűen nem merünk/tudunk/szeretünk beszélni.

A Miskolci Törvényszék hirdetett ítéletet múlt hét csütörtökön, három ember ellen.

  • Elítéltek egy apát, aki tíz éven keresztül erőszakolta és zaklatta a saját lányát.
  • Elítéltek egy anyát, aki minderről tudott, és nem tett semmit.
  • És elítélték a lányt is.

De akkor kezdjük az elejéről, hogy biztos érthető legyen, miért is kellett elítélni a lányt is.

A tények tehát: a lány otthon szülte meg gyerekét, akit aztán az anyja takaróba tekert, berakott egy táskába és az ágyneműtartóba rejtett, ahol a csecsemő hosszas szenvedés után életét vesztette. A nyomozás során pedig kiderült az is, hogy a lány gyerekének az apja nem más, mint a saját apja, aki tízéves korától fogva rendszeresen megerőszakolta és verte, fenyegette, érzelmileg zsarolta, és akitől már született egy gyereke. Minderről a lány anyja is tudott, ám ő nem tett ellene semmit, sőt ő maga is fenyegette a lányt, hogy el ne merje mondani az igazságot.

És hogy még felfoghatatlanabb legyen az eset: erről a vérfertőző kapcsolatról tudott a szomszédság és minden valószínűség szerint sejtette annak az iskolának az igazgatója, ahonnan a lányt, Alexandrát a szülei azért vették ki 2011-ben, mert teherbe esett a saját apjától. Ekkor az igazgató, aki sejtette az igazságot, írásban értesítette a helyi rendőrkapitányságot, a feljelentés azonban valahol útközben elkeveredett, így vizsgálat sem indult. Ugyanígy a védőnőnek is gyanús volt a helyzet – ám ebből a gyanúból sem lett semmi.

5 évvel később tehát, 2016-ban a borzalmas körülmények közt lefolyt második szülés után Alexandrát a mentőknek kellett kórházba szállítaniuk. Itt derült ki, hogy valójában szült, a rendőrök pedig keresni kezdék a csecsemőt, végül megtalálták a holttestet, és eljárást indítottak – a lány ellen. Később persze a rendőrség már a szomszédok tájékoztatása alapján kezdte felfejteni az ügyet, amiből kiderült, hogy például ők tudták, mit művel az apa a lánnyal.

Az apa persze a bíróságon azzal védekezett, hogy miközben a lány felcseperedett, „beleszeretett, szerelmes lett belé”. Hadd ne kelljen fejtegetni, hogy miért őrületesen felháborító és egyben elfogadhatatlan ez a mentegetőzés…

Alexandra anyja leginkább azzal érvelt, hogy félt, hogy ha a férje tetteiről bárkinek beszámol, akkor elveszik tőle a gyerekeit. Alexandráról leginkább annyi derült ki, hogy teljesen elvesztette a reményét annak, hogy bárki a segítségére siessen, emberi kapcsolatai nem voltak, és minden reményét elvesztve csak tűrte, történjenek vele az események. Egyébként a bíróságon azzal védekezett, hogy nem volt magánál a szülés után, így nem tudta, mi történik megszült gyerekével.

A végső konklúzió pedig az lett, hogy az apát 25 év fegyházbüntetésre ítélték, a nemi erőszakot elismerte, a gyerek megölését viszont nem, bár minden bizonnyal a közelben tartózkodott. Az anya 20 évet kapott emberölésért, miután bevallotta, hogy valóban ő rakta a csecsemő testét az ágyneműtartóba, illetve azért is felelnie kell, hogy tudott a vérfertőzésről, mégsem tett ellene semmit. Az események idején egyébként 3 kiskorú gyerekük is jelen volt.

Alexandrát pedig két év börtönre ítélték, amiért bűnsegédként részt vett a saját kislánya megölésében, mivel a bíróság szerint nem igaz, hogy nem tudott volna tenni bármit a csecsemőgyilkosság ellen, illetve a bíró szerint a szülői erőszak nem zárta ki teljesen a cselekvési lehetőséget, csak korlátozta azt, vagyis Alexandrának lett volna esélye segítséget kérni.

A börtönbüntetést egyébként a bíró felfüggesztette, figyelembe véve, hogy a lány sértettként évekig elszenvedője volt apja erőszakának.

Tehát hogy még egyszer tisztázzuk: emberölésben való bűnsegédlettel vádoltak meg, és emiatt ítéltek egy lányt, akit az apja egy évtizeden keresztül rendszeresen megerőszakolt, és aki megszült egy gyereket, akit közvetlenül azután, hogy ő megszülte, elvettek tőle és különös kegyetlenséggel meggyilkoltak, hogy a saját szülei ezzel a bűneiket próbálják eltüntetni.

Nem tekintem ebben az ügyben bizakodásra okot adó körülménynek, hogy a bíróság viszonylag enyhe (mégis mi számít annak?) ítéletet hozott a lánnyal kapcsolatban. Mert ha csak a puszta tényeket nézzük: egy lányról beszélünk, aki erőszakban nőtt fel, aki minden kapcsolatát elvesztette a társadalommal (és akire a társadalom nem is volt kíváncsi), aki sehonnan nem remélhetett segítséget, és akit kisgyerek korától megfélemlítettek, vertek, erőszakoltak.

Ugyan mégis honnan, kitől, miért lett volna bármilyen tudása arról, hogy bármit is cselekedhetett volna ez ellen a felfoghatatlan élethelyzet ellen?

Ugyan ki mondta volna neki el, hogy ez nem egy élet, hogy az, amit ellene elkövetnek, a legsúlyosabb bűncselekmények egyike, az emberi méltóság, az élethez való jog megszentségtelenítése, ami ellen ha más nincs, akkor legalább a hatóságoknak fel kellene lépniük? És ha már itt tartunk – ha tudta is, hogy az, ami vele történik, az bűncselekmény – miért várta volna, hogy bárki megmentse, amikor az elmúlt 10 évben senki nem tett semmit?

Hogyan lehet elítélni Alexandrát, mi az az ok, ami miatt neki kell bűnhődnie?

Az, hogy a bíróság felfüggesztette a börtönbüntetést, nem segít ezen az eseten: lényegében itt egy áldozat vált bűnössé a törvény alapján.

És ez itt a legnagyobb probléma, a rendszerszintű őrület. Mert gondoljunk bele, mit üzen minden megerőszakolt, zaklatott nőnek, lánynak, gyereknek az, hogy egy áldozatot elítél a bíróság? Ki mer hinni az igazságszolgáltatásban, ki fog legközelebb a rendőrséghez fordulni, ki mer egyáltalán szólni, amikor úgy tűnik, hogy senki és semmi nem védi azokat, akiken erőszakot tesznek? Ha egy olyan lányt, aki valójában semmi mást nem tapasztalt az életben, csak kegyetlenséget (ráadásul a két legközelebbi rokona, az apja és az anyja rótta rá ezt a sorsot) elítélnek, miközben a környezetében tudtak arról, hogy vele mi történik, akkor ki hihet abban, hogy védi bármilyen törvény, rend, hogy van egyáltalán igazság?

Mert azt azért jó, ha figyelembe vesszük, hogy ezer sebből vérzik az ellátórendszer, ami egyébként meg tudná védeni az Alexandrához hasonló áldozatokat. Az iskola mint intézmény a problémára nem eléggé felkészített, túlterhelt és eszköztelen, vagyis a gyerekek ilyen típusú védelmére nem alkalmas. A gyermekvédelemben szintén túlterhelt szakemberek, ugyancsak kevés eszközzel felvértezve alig tudnak beavatkozni az ilyen esetekben. Egy védőnő, aki elől elzárják a fiatal leányanyát, hosszas procedúrával (ha van rá ideje és energiája) léphet csak fel, mire idáig jut egy ügy, már bőven késő. A rendőrség amikor (ha egyáltalán) értesül az esetekről, eljárást indít, ami hosszú, és sokszor éppen az áldozatnak megterhelő, megalázó. A törvény legfeljebb kiemeli a gyerekeket – de az ellátórendszerben kevés szakember éppen csak ellátja a legszükségesebb feladatokat, így semmi sem garantálja, hogy hatékony segítséget kapnak. És a végső ponton az igazságszolgáltatás a törvény betűjéhez van kötve – ami ebben az esetben például egy megkínzott, megerőszakolt, megfélemlített lányt is bűnösnek nevez, amivel garantáltan nem azt az üzenetet közvetíti, hogy a jog védi az áldozatokat.

Akkor kinek a hibája, hogy meghalt egy csecsemő (akinek ugyan nem lett volna szabad soha megszületnie, de akinek az élete éppolyan értékes volt, mint bármelyikünké), és egy lány élete tönkrement?

Ahogy én látom, elsősorban és leginkább a rendszeré.

A rendszer hibája az, hogy gyerekek, nők válnak erőszak áldozatává – mert még csak egy halvány kísérlet sincs arra, hogy az erőszakot megelőzze, hogy tájékoztasson és edukáljon, hogy olyan intézményrendszert hozzon létre, amely valódi, hatékony védelmet biztosít az áldozatoknak.

A szociális védőháló mára olyannyira széthullott, hogy emberi életek mennek tönkre, napról napra anélkül, hogy bárki egy pillantást vetne rájuk. És mire az igazságszolgáltatás odaér, nem marad más, mint egy 10 éve erőszakolt lány, és az ő halott csecsemője.

Itt tartunk most.

És bár persze jó lenne hinni abban, hogy ez az eset talán végre rávilágít a rendszer összes hibájára, de azt jó, ha tudjuk, hogy semmi sem garantálja, hogy épp e pillanatban az ország bármely pontján nem történik hasonló. És ahogy Alexandrán sem segített az igazságszolgáltatás, ahogy az ő élete már soha nem lehet teljes, úgy tegnap, ma és holnap is mennek éppen tönkre így életek.

Ezek a gyerekek, nők a rendszer áldozatai, a rendszer tesz rajtuk erőszakot azzal a közönnyel, ahogy nem kezeli hatékonyan az ilyen eseteket, ahogy nem erősíti meg a védőhálót, ahogy hagyja, hogy a benne dolgozók eszköztelenül küzdjenek azokért, akiknek segítségre van szükségük.

Mi pedig asszisztálunk ehhez, elfordítjuk a tekintetünket, mert mi magunk se hisszük már el azt, hogy nem ez a normális, hogy fel merhetünk lépni az erőszak ellen.

Ehhez ugyanis elsősorban bizalom kell – hogy merjünk bízni abban, hogy ha erőszak ér minket, vagy körülöttünk bárkit, akkor van olyan intézményrendszerünk, ami védelmet biztosít. Ilyen intézményrendszerünk azonban jelenleg Magyarországon nincs.

És egyelőre nem is tűnik úgy, hogy lesz. Sőt.  Mert amíg a kormány nem ratifikálja az Isztambuli Egyezményt, amíg a nők és gyermekek elleni erőszak nem válik központi kérdéssé, amíg a vakkomondoros eseteknek nincs komoly következményük, amíg a szakemberek megfizetetlenül, de túlterhelve küszködnek, addig nem hihetjük, hogy akár csak szándék van a helyzet javítására. És addig nem is lehetünk biztosak abban, hogy az áldozatokra nem meghurcoltatás, hanem elfogadás és támogatás vár.

Fogságba estünk tehát, egy rendszerszintű, kezeletlen probléma fogságába, amely gátja annak is, hogy szolidáris közösségként legalább egymásra odafigyelve megakadályozzuk, hogy ezek az esetek megtörténjenek. És ha már mi sem állunk ki egymásért, ha a közöny valóban odáig terjed, hogy egy lányt az apja a szomszédai tudtával erőszakol meg, akkor már nincs miben reménykednünk.

Akkor a helyzet valóban tűrhetetlenné vált.

A fotó 2017-ben, a Néma Tanúk Felvonuláson készült (Fotó: Csoszó Gabriella/FreeDoc)

Olvass tovább!