Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Egyéves a #Metoo-kampány: merre tovább?

Az elmúlt évben a #Metoo-kampány az egyik legtöbb reakciót – köztük heves kritikákat is – kiváltó eseményként söpört végig a világon. Mint tudjuk, a kiváltó ok Harvey Weinstein amerikai filmrendező esete volt, akit több női áldozat is szexuális zaklatással vádolt meg. Ez aztán begyűrűzött Magyarországra is Sárosdi Lilla és később mások vallomásával Marton László színházigazgató zaklatásos ügyeivel kapcsolatban, de előkerült Havas Henrik esete is. Azóta Sárosdi már Berlinben van, Marton újra rendez, a témát itthon nem feszegették tovább, és még mindig a felszínt kapargatjuk.

A nemzetközi és magyar sajtóban is jelentek meg olyan vélemények, melyek szerint a #Metoo kezdeményezés félresiklott és elvesztette a kezdeti erejét. Véleményem szerint korántsem arról van szó a jelenséggel kapcsolatban, hogy erejét vesztette volna, hanem arról, hogy beindult egy igen erőteljes ellenkampány, ami a nők egy csoportját a szexuális zaklatás, nemi erőszak és szexizmus jelenségek elkövetői melletti, illetve azokat relativizáló felszólalásokra mozgósította.

A zaklatással megvádolt Brett Kavanaugh esetében alapvetően nem az okozott meglepetést – főleg az Anita Hill-eset megtörténte és Trump ominózus puncimegragadásos és általános szexista megszólalásai óta -, hogy a republikánusok szemrebbenés nélkül megszavazták őt a Legfelsőbb Bíróság tagjának. Az ellenkampány leginkább ott érhető tetten, hogy Ford nyilvános kikérdezéséhez szándékosan egy nő kérdezőt választottak a republikánusok, hogy látszólag elvegyék a hangsúlyt a nemi alapú egyenlőtlenségek férfi arculatáról. Vagy az, hogy jobboldali kommentátorok, csoportok szándékosan nőket próbálnak mobilizálni arra, hogy alapvetően hegemón maszkulin pozíciókat és érdekeket legitimáljanak, Hogy ezzel „naturalizálva” legyenek a nők és más kisebbségek elleni kirekesztő gondolatok és eljárások az eleve egyenlőtlen politikai mezőben.

Fotó: Tüntetők a Legfelső Bíróság épülete előtt a Szenátus végső szavazása előtt. / Twitter, AJ+

Azt mindenképp érdemes megjegyezni, hogy a különböző közösségi médiafelületek nélkül talán nem tudott volna ilyen méreteket ölteni az egyes szereplők elleni fellépések hatása és hatóköre. Technopozitív szemszögből ezek a platformok ugyanis képesek megtörni a hallgatás spirálját, összekötnek áldozatokat, érintetteket és szemtanúkat. Másokat inspirálnak és előlépésre sarkallnak, főleg egy olyan igazságszolgáltatási rendszer labirintusában és intézményeiben, amely történetileg a fennálló politikai és gazdasági rendszerek status quójával szemben a kisebbségek jelentéktelenné tételében  és hátrébb tolásában volt érdekelt.

Ebből az is következik, hogy azok a vélemények, amelyek igyekeznek a nyilvánosságból kivonni a szexuális visszaélések témáját, és arra biztatnak, hogy ezek kizárólag az igazságszolgáltatás platformjaira valók, ezzel azt is mondják, hogy nincs tér a maszkulin viszonyokkal leírható politikai terekben a visszaélések megvitatására, továbbá a visszaélések leválaszthatók az egyén teljesítményéről, és nincsenek hosszútávú következményeik.

A #Metoo-val szemben megjelenő ellencsapások és a szexuális erőszakkal megvádolt egyének  pozícióban maradása azonban nem arra bizonyíték, hogy a kezdeményezés félresiklott volna.

A téma része lett a társadalmi vitáknak és a politikai arénának, jelentős ellenállás alakult ki például Kavanaugh ellenében, ez ha limitáltan is, de mindenképp sikerként könyvelhető el.

Párbeszéd ugyanakkor nem tud olyan közegben kialakulni, ahol jelentős eltérések vannak az egyenlőnek gondolt, vagy éppen látszólag egyenlővé maszkírozott szereplők között. Ez az illúzió ugyanannyira praktikus a nők elleni erőszakot relativizáló és antifeminista érveléseknek, mint a politikai korrektség ellen küzdőknek. A pozíciókban lévők tetteinek következmények nélkülisége,  és annak történetisége – értsük ez alatt a kimondott vagy leírt degradáló szavakat vagy éppen az elmondott, de elodázott vallomásokat is a jogi-politikai terekben –  erodálja a párbeszéd kialakulásának lehetőségét. Egy ilyen közegben a szexuális zaklatás és megalázó beszédmód tárgya egyúttal megszűnik alanyként funkcionálni, dominálható és dominálandó objektumként fixálódik az erőszakos cselekményeken keresztül.

Éppen ezért az arra való hivatkozások, amelyek aggodalmat fejeznek ki azzal kapcsolatban, hogy a „hashtag-harag” kollektív lefejezéseket akar szegény heteroszexuális férfiak ellen elkövetni a konstruktív vita helyett, kétféle státuszt megerősítő célt szolgálnak.

Egyrészt a személyes depolitizáltnak és banálisnak tűnő szintjén akarják a jelenségeket kezelni és tartani, vagyis egyedi eljárásokat erőltetni a kollektív cselekvés és felelősség hangsúlyozása helyett, egyéni érdekeket sejtetni a megvádolt személyek ellenében, az egyéni felelősséget kiemelni (ld. „miért ment oda?” típusú érvelések), illetve az elkövető oldaláról az átmenetiséget, meggondolatlanságot és alkalmiságot emlegetni („fiatal volt és meggondolatlan”, „csak vicc volt”, „csak egyszer történt”, „tehetséges és keményen dolgozó közszolga és remek apa lett belőle”).

A másik cél, hogy elkendőzzék azokat az egyenlőtlen és igazságtalan társadalmi viszonyokat, amelyekben maguk az elnyomó aktusok történnek, stílusbeli aggályokra, a „civilizáltság” hiányára hivatkozva, a racionális párbeszéd fetisizálásával, amelyek eleve meggátolják utóbbinak a kialakulását és a status quo megkérdőjelezését. Ez az elkendőzés egy folyamatos készültségi állapotot gerjeszt, amelyben a hatalmi pozícióban lévők eltartott kisujjal azon morognak, hogy az internetes „plebejus” a nevek posztolásával ítéletet mond az általuk tiszteletre méltónak tartott (hozzátenném, hogy a tiszteletre méltóság társadalmi konstrukciója is megérdemelne egy átfogóbb elemzést) emberek ellen, vagy felhúzott szemöldökkel azt kifogásolják, hogy a higgadt kommunikáció és bevett eljárások, „kockázatkerülő” keretein kívül történnek meg ezek a viták.

Azok, akik a racionális vitákat, párbeszédet hiányolják és a pc-mozgalom „terrorját” hirdetik, figyelmen kívül hagyják (vagy nagyon is tudják), hogy

a polgári jogi, szociális jogi és különböző kisebbségek emancipatorikus és transzformatív mozgalmai sem kéztördelve és higgadt párbeszédeken keresztül kezdődtek meg, hanem súlyos és dühös felháborodások, ellenálló aktusok és nyelvi számonkérések, újradefiniálások is övezték azokat.

Maga a párbeszéd kialakulásának lehetetlensége és az érintettek tapasztalatainak arrogáns kinevetése az, ami más módszerek előhívását is igényelte. Egy eleve egyenlőtlen és moralizáló térben láthatatlanul és hangtalanul nem csak nehéz nézőpontokat és egyéni tapasztalatokat felvillantani és elmondani, de már magában az aktusban és internalizált eljárásaiban meg van határozva a státuszmegőrző és alapvetően marginalizáló végkimenetel.

A hegemón diszkurzusok pedig állandó felügyeletet, ellenőrzést, készültséget és önregulázást igényelnek ahhoz, hogy olyan átfogó és konform közeget teremtsenek, ahol normalizálva van a szimbolikus és cselekvő erőszakok közötti határok elmosódása.

Ebben a dinamikában az hozott fontos változást, hogy kialakulóban van egy kvázi közös nyelv megalkotása arra, hogy értelmezni tudjuk azt, mikor és hogyan tapasztalunk erőszakot, vannak kifejezéseink az erőszak és zaklatás leírására.

A szavakon keresztül pedig az emberi relációk és értelmezéseik is változóban vannak. Ez a folyamat alapjaiban tudja felforgatni a stratégiailag meghúzott politikai, társadalmi, nyelvi, nemi és szexualizált határokat és elhatárolódásokat.

Éppen ezért a túlnyomórészt heteroszexuális férfiak érdekeinek és eddigi normatív játékszabályainak sérelméből fakadó visszacsapás alapvetően nem a #MeToo momentumának állítólagos túlkapásán vagy éppen sikeréből fakad, hanem a jelenlétéből magából. A New Yorker egy témába vágó cikkében Susan Faludi egy körülbelül harminc éves mondatát idézi, ami véleményem szerint is érthetővé teszi a kampány megkérdőjelezését és nyers megtámadását a különböző szereplők által.

Ez a fajta konzervatív támadás szerinte

„nem a nők teljes egyenlőségének eléréséből indul ki, hanem abból a megnövekedett lehetőségből, hogy akár nyerni is tudnának. Egy olyan megelőző ellenállás ez, amely megakadályozza a nőket még jóval a célvonal elérése előtt.”

A #MeToo tehát nem a szexről szól, hanem a hatalom különböző formáival való visszaélésről, ugyanakkor ezeknek az gazdasági-politikai erőviszonyoknak a megértése teljes mértékben leválaszthatatlan a szexualitásoktól.

Az, hogy hitelt adnak-e az áldozatoknak, vagy éppen következmények nélkül marad-e a zaklatás, olyan társadalmi struktúrát követ, amelyben az osztálypozíció, a „megfelelő” szexualitás és gendernormativitás, azaz a társadalmi szerepeknek és szexusnak való együttes megfelelés kényszere az, amelyek meghatározzák, hogy kiknek hisznek, kiket védenek az intézmények, míg másokat jelentéktelennek, s egyszerre veszélyesnek jelölnek.

Ennek radikális felismerése és lebontásának céltételezése egyúttal a #Metoo momentumának lakmusztesztje is annak érdekében, hogy sokirányú és átfogó szolidaritást sikerüljön kiépíteni.

Ehhez viszont a baloldalnak ki kell lépnie az egydimenziós defenzív politikacsinálásból és proaktívan, stratégikusan kell célokat meghatároznia, amelyek egyszerre képesek kihívni a neoliberális intézmények elitista felületességét és a jobboldali populista intézmények autoriter bűnbakképzését úgy, hogy közben nem mond le a marginalizált csoportokkal való szolidaritásról.

 

Kiemelt kép: pexels.com
Olvass tovább!