A Magyar Idők balliberális véleménydiktatúrát körbejáró cikksorozatának legújabb darabja szerint a 2010-es kormányváltás még épp idejében akadályozta meg a magyarországi genderterror kialakulását.
Minden visszaemlékezés megegyezik abban, hogy példátlanul lelkesítő korszak volt ez, egy új élet keresése: azonnal és minden rendelkezésre álló eszközzel, a „kommunizmus a mindennapokban”. Hát igen: Olaszországban a hetvenes évek elején-közepén valami teljesen más, valami teljesen új kezdődött el.
A nőkkel szembeni igazságtalan elvárásokat és bánásmódot csak úgy tudjuk megszüntetni, ha a férfiakkal szembeni igazságtalan elvárásokat és bánásmódot is megszüntetjük.
Száz éve zajlott a lánchídi csata.
A forradalom Ady forradalma volt. Benne jelenik meg egész bonyolultságában és komor fényében, a maga baljós előérzeteivel és bosszúvágyával. Az ő utódai vagyunk, jóban és rosszban. Hogy mire megyünk vele, majd meglátjuk.
Gazdája is elkísérte.
A neoliberális terror célja a társadalom fragmentálása, széttöredezése. Annak elérése, hogy a társadalmat alkotó egyének erőforrásaikat kizárólag saját egyéni érvényesülésük, osztálypozícióik bebiztosítása érdekében használják fel.
A költségvetésben megspórolható 70 milliárd sem kevés, de az igazi cél – már évek óta – a lakossági megtakarítások állampapír-piacra terelése.
A CEU megy. Vesztettünk. A veszteség fájdalmas. De ez a fájdalom csak akkor ér valamit, ha segít tisztábbá tenni, hol tartunk, mivé lettünk, mi lett az ígéreteinkkel, a szabadságunkkal, a jövőnkkel; ha ráébreszt minket, hogy mindebből végtére is elég volt.
Mi sem természetesebb, hogy amikor új vagy újszerűnek tűnő politikai-társadalmi formákkal szembesülünk, akkor megnövekszik a vágy azok megértése iránt, ez pedig stimulálja az elméletgyártást.
