A honvédelmi nevelés szükségességét még nem sikerült intellektuális tartalommal megtölteni

„Ellenség hírére vitézeknek szíve
gyakorta ott felbuzdul,
Sőt azon kívül is, csak jó kedvébűl is
vitéz próbálni indul,
Holott sebesedik, öl, fog, vitézkedik,
homlokán vér lecsordul.”

Úgy tűnik, néhány évszázaddal ezelőtt, Balassi korában az emberek még képesek voltak lelkesedni a haza védelméért, vidáman indultak a csatába, bátran kockáztatták, vagy akár fel is áldozták az életüket érte. Vagy a költő némileg idealizálta a helyzetet?

Mindenesetre a jelenlegi kormány és feje láthatóan szeretné ismét felszítani a lakosság harci kedvét. 2017 júliusában megjelent egy rendelet, amely szerint a testnevelés kerettantervében helyet kell kapnia a honvédelmi nevelésnek. Maruzsa Zoltán, akkori oktatási államtitkár azzal igyekezett megnyugtatni a szülőket, hogy nem új tantárgyról, hanem életérzésről van szó, amely más tantárgyakban, így a történelemben, a földrajzban vagy a zeneoktatásban is megjelenik. [1]

Mindemellett a kormány azt is tervbe vette, hogy minél több iskolában lehetővé teszi a sportlövészetet, a KLIK regionális központjai keresni kezdték az erre alkalmas területeket. [2] Később a hazafias és honvédelmi nevelés némileg háttérbe szorult, a választások után azonban ismét előkerült.

A miniszterelnök leváltotta Simicskó István honvédelmi minisztert, és a hazafias és honvédelmi nevelés (valamint az ezzel összefüggő beruházások) kormánybiztosává nevezte ki. Simicskó szintén azzal igyekezett megnyugtatni a gyerekek túlterheltsége miatt aggódó szülőket, hogy a terv szerint a honvédelmi nevelés nem lesz külön tantárgy, hanem a többi tárgyon belül fog elhelyezkedni.

Könyvek és nyári táborok is segítik a katonásdi iránti rokonszenv növelését: Táborjáró kisbaka címen kiváló könyv kapható, amelynek olvasmányai „a zászlóról, az alakiságról, ruházatról, rendfokozatokról és fegyverekről, tájékozódásról és felderítésről” szóló ismeretekkel látják el gyermek olvasóikat. A könyv címlapján hipermodern bombázó repülőgép díszeleg. [3]

Úgy tűnik, hogy a honvédelmi nevelés szükségességét a baloldal által, úgymond kiszorított jobboldali konzervatív gondolkodóknak nem sikerült intellektuális tartalommal megtölteni.

Az egyetlen erre vonatkozó tanulmány, amelyet hosszas keresés után sikerült találnom, 2012-ben jelent meg a Hadtudományi Szemlében. A szerző [4] már akkor reménykedett, hogy a honvédelmi oktatás reneszánszát éli, bár ennek még kevés jele mutatkozott. Pedig szerinte nagy szükség lett volna rá, hiszen a sorkatonaság intézményének megszűnésével

„a fiatalok többségének számára eltűnt a pozitív férfikép, a követendő férfiminta a társadalomból. Akik egyszülős családban élnek, vagy az édesapjuk két állásban dolgozik, nem látnak követendő mintát. Az értékrendjük, a világgal való kapcsolatuk, vagy akár a fegyelmezettségük is megkérdőjelezhető.” (279.)

„A kötelezővé tétel (t.i. a sorkatonaság kötelező volta a Kádár korszakban – V.ZS.) egyrészt biztosította a politikai vezetésnek, hogy mindenki részt vegyen az ideológiai átnevelésen, ugyanakkor a katonai nevelés pozitív hozadékaiból is részesült a legtöbb fiatal. „Férfivá értünk, mondták katonatársaim a leszerelés napján. Valóban fiúk vonultak be, és férfiak tértek haza a családhoz.” (281.) Érdekes egy társaság lehetett. Az 1960-80-as években besorozottak szerint az érési folyamatok különösen a szeszfogyasztásban voltak kifejezettek.

Ha körülnézünk a világban, azt látjuk, hogy a jómódú polgárság körében világszerte megcsappant a reneszánsz harci szelleme. Más volt a helyzet, amíg tünékeny volt az emberélet, enyhébb betegségekre se volt orvosság, és az emberek egyébként sem tudták, meddig élnek. A mindenhol leselkedő halálnál talán jobb volt, ha legalább értelme volt a pusztulásnak, amely után a halhatatlan lélek – a XVI. század emberének hite szerint – továbbra is létezett a túlvilágban. A hódítók elleni küzdelem (például a török hódoltság idején, a miniszterelnök által emlegetett „daliás időkben”) erkölcsileg elfogadható volt, és hozzásegített az üdvözüléshez.

Ám a világ azóta alaposan megváltozott. Az első világháború idején Ady már nem hős vitézeknek látja a katonákat, hanem mesebeli Jánosoknak, akiknek a „messze város” védelmében kell a „halállal gyürkőzniük” és nem királylány, hanem a sárkány fog várni rájuk. Az első világháború katonái körében nemcsak a halál pusztított, hanem az értelmetlenségén érzett kiábrándulás, a modernizáció és vívmányai által felébresztett életszeretet és a lét egyedi voltának tudata.

Bár a kor hadvezetése és sajnálatos módon a korabeli orvostudomány is kóros reakciónak, háborús neurózisnak látta, hogy a katonáknak rémálmai, pánikreakciói keletkeztek az állandó rettegés és nélkülözés következtében, a hétköznapi józan ész számára ez inkább természetes. Hasonló jelenségekkel találkoztak a szakemberek és a hadvezetés a későbbi háborúk során is: az életben és épen maradottaknak mintegy a fele szenvedett el lelki sérülést.

A tünetek ráadásul gyakran csak hónapokkal a harcok megszűnése után jelentkeztek és krónikusan fennmaradtak. A ma PTSD néven (posttraumatic stress disorder, trauma utáni stress szindróma) ismert diagnosztikai kategória eredetileg post combat disorder-ként, azaz harc utáni mentális zavarként szerepelt a világszerte használt diagnosztikai regiszter, a DSM (diagnostic system manuel) 1980-as években készült harmadik kiadásában. [5]

Bár a közvélemény-kutatások adatai szerint a békés katonai szolgálatról ma nem egyértelműen negatív a lakosság véleménye, a sorkatonaság megszüntetése Magyarországon 2004-ben a nyilvánosság erőteljes nyomásának volt köszönhető.

Pedig a kötelező katonai szolgálatnak voltak előnyei is, különösen a társadalom hátrányosabb helyzetű csoportjai számára. A katonaság tanulási lehetőségeket biztosított azoknak, akik nem fejezték be az iskoláikat, karrierlehetőséget annak, akinek korlátozottak voltak az egyéb lehetőségei. És, bár manapság nem népszerű fegyelmet, szolidaritást vagy önuralmat emlegetni, a katonaság – jó esetben – ilyesmire is tanított.

A katonákat mozgósítani lehetett természeti katasztrófák, árvizek, tűzesetek idején. Persze nagyon sok függött a „személyi állománytól”, amely a szocializmusban kétségkívül kontraszelektált volt. A vidám katonakalandok mellett gyakran lehetett hallani az alacsony rangú tisztek önkényeskedéséről, megalázó bánásmódról, kiközösítésről.

Kevéssé él a köztudatban, de talán erősebb lett volna a politika ragaszkodása a kötelező katonai szolgálat fenntartásához, ha nem lennének kockázatai a mindenkori hatalomra nézve. A vietnami háború azért volt olyan rendkívül népszerűtlen az Egyesült Államokban, mert a harcolók sorkatonák voltak, így a társadalom széles rétegei érintettek voltak a háborúban. És arra is volt precedens – például Magyarországon 1956-ban –, hogy a besorozott katonák fellázadtak az elnyomó hatalommal szemben.

A politikai döntéshozók le is vonták a tanulságokat: a legtöbb országban felhagytak a kötelező sorozással. A mai háborúkat „önkéntesek” vívják, csak éppen nem valamilyen eszme iránt elkötelezettek, hanem fizetett zsoldosok.

A katonai pálya megmaradt a társadalom perifériáin élők, a leszakadó társadalmi rétegek tagjainak, no meg azoknak, akik – hiszen nem vagyunk egyformák – különleges affinitást éreznek e hivatás, esetleg a harc vagy a pusztítás iránt. Nem meglepő, hogy a kiszervezett hadseregek kíméletlenségükről és kegyetlenségükről híresek. És bár a mai fejlett országok hadvezetése fokozottan igyekszik az oldalán harcolók életét védeni, a háborúkból hazatértek körében továbbra is igen magas az öngyilkosok, bűnelkövetők, mentális zavarokban szenvedők aránya.

Mindennek ellenére ma is számos háború dúl szerte a világon, egy részük magasztos eszmék nevében, ám leleplező, hogy a fegyvergyártás és –kereskedelem a történelemben soha nem látott mértéket öltött. Magyarország kimaradt ebből a trendből: egyelőre nemzeti jövedelmének igen kis hányadát költi katonaságra és fegyverekre.

Bármi is a véleményünk a kormányról, józan ésszel nehéz volna ezzel nem egyetérteni. Sajnálatos módon azonban a honvédelemre fordított költségek növelése iránt nagy a nyomás a nemzetközi szövetségesek oldaláról: óriási a kínálat bombázókból, helikopterekből, kisebb és nagyobb, ember által működtetett és automata gyilkoló masinákból.

Hogyan egyeztethető össze a katonai szolgálat elutasítottsága azzal a ténnyel, hogy a háborúsdi a kisfiúk (és a kicsit idősebb fiúk) kedvenc játékai közé tartozik? Hiszen széles körű tapasztalat, hogy a fiúcskák akkor is kedvelik a játékfegyvereket, ha a szülők mindent megtesznek ennek ellenében. (E tekintetben a lányok „hátrányban” vannak, igaz, folyamatban van a felzárkóztatásuk.)

Ráadásul a jelen kultúrája minden korábbinál inkább telítve van agresszív tartalommal. A játékok, gyerekruhák, a gyerekirodalom bővelkedik horrorisztikus jelenetekben, a televíziós csatornák többségén folyamatosan robbantanak és lőnek. A hírcsatornák lehetőleg a legteljesebb naturalizmussal számolnak be a világ távoli tájain folyó harcokról és kegyetlenkedésekről – legalábbis arról, ami az uralkodó narratívumba beleillik.

Hogy hogyan és miért alakult ki ez a helyzet, arra nincs módunk kitérni – nyilván összetett okok vannak a jelenség hátterében. Azt azonban egyre több kutatás és megfigyelés erősíti meg, hogy a durvaság és a szenvedés folyamatos jelenléte hatással van az emberek lelkiállapotára, konfliktuskezelésére, kapcsolataira. [6] A hatást fokozza, ha mindez meg van fejelve meghatározott csoportok – most éppen a „migránsok” – elleni állami gyűlöletkampánnyal, a politikai ellenfelek agresszív és hazug ledorongolásával.

A mindennapi érintkezésben, az autóvezetésben, az emberi kapcsolatokban tapintható az agresszív viselkedés erősödése, rengetegen lövöldöznek a képernyőn, vagy festéket lövő fegyverekkel, sőt az igazival is, ha könnyen hozzáférhető. De bármekkora sajtóvisszhangot is váltanak ki például az egyesült államokbeli lövöldözések, elenyésző kisebbség az, amely hajlandó hideg fejjel, tudatosan mások életére törni. Azok, akiknek van helye a világban, akiknek a számára létezik perspektíva, boldogulási lehetőség, egyre kevésbé mozgósíthatók hadi célok érdekében. Többek között csak azért sem, mert ezek hátteréről többet tudnak, mint elődeik.

Ilyen feltételek között nem könnyű kitalálni, mi is a politikai döntéshozók szándéka az iskolai honvédelmi neveléssel? Meglepő, hogy még a saját tapasztalatukból sem tanulnak: amikor a jelenlegi miniszterelnök iskolába járt, még minden létező kommunikációs csatornán ugyanaz az ideológiai maszlag ömlött, A százados úr ha felül a lovára című katonaének pedig az úttörők indulója volt. Akkoriban az imperializmustól kellett megvédeni szép hazánkat, attól, amely után egyébként az állampolgárok többsége hőn áhítozott. Mégsem váltak az emberek a szocializmus lelkes hívévé, még kevésbé óhajtották a hazájukat fegyverrel védeni.

Nem új dolog, hogy a globális világban a hazafiasság kérdése jócskán átértelmeződött. Az emberek többségében ugyan él a ragaszkodás az országhoz, amelyben születtek, a nyelvhez, amelyen megtanultak beszélni. Aki Magyarországon járt iskolába, az mindenképpen hazafias oktatást kapott, hiszen az iskolában nemzeti nyelven tanulnak a gyerekek, hazájuk meséit, dalait hallgatják és éneklik, kiemelten foglalkoznak hazájuk földrajzával, irodalmával, történelmével.

Mindez arra többnyire elegendő, hogy több évtizedes külföldön élés után is megkönnyezzék a magyar himnuszt és a kedvenc ételük a csabai kolbász legyen. Ám az, hogy mit akarnak kezdeni az életükkel, hogy a vágyaik és terveik milyen mértékben kapcsolódnak a szülőföldön maradáshoz, már jóval bonyolultabb kérdés.

A hazaszeretet és a hősi múlt erőltetett propagandája legfeljebb az alsó tagozatosokra van (némi) hatással, de a szocializmusban is nagyon jól megtanulták a nebulók, hogy nem kell mindent komolyan venni, amit az iskolában igyekeznek a fejükbe verni. Mára pedig az iskolának kemény konkurenciája akadt: már a gyerekek is a digitális médiából tájékozódnak. És hamar világos lesz a számukra, hogy a globális világban a boldogulás útjai nem zárulnak le a nemzetállami határokon.

Persze tökéletesen tisztában vannak ezzel a NER támogatói is. Rossz nyelvek szerint maga a miniszterelnök is szűknek véli a hazai politikai pályát, ő is érzi az idők szavát: aki igazán komoly karriert akar befutni, annak a nemzetközi porondon kell teljesítenie.

És így ítéli meg a helyzetet pártállástól függetlenül a gazdasági és politikai elit számos tagja, akik külföldiek által működtetett költséges magániskolákban, vagy külföldön taníttatják saját gyermekeiket. Ne feltételezzük róluk, hogy nem szeretik a hazájukat (ahol olyan jól keresnek!). Csak nem sikerült megszívlelniük az új kormánybiztos, Simicskó intelmét: „Magyarnak születtünk, a Jóisten ennek teremtett, ennek kell megfelelnünk„. Vajon az is része a jóisten rendelésének, hogy Magyarországnak és a miniszterelnökének oly rendkívül rossz a híre a világban? És az is, hogy külföldön járva manapság a magyaroknak folyvást bizonygatni kell: nem minden magyar korrupt, és nem gyűlöljük valamennyien az idegeneket?

A politikai hatalom képmutatása – nem magánügy, hogy egy állami tisztviselő hol taníttatja a gyerekeit! – hozzájárul a hazafiasság fogalmának kiürüléséhez, pedig meg lehetne tölteni elfogadható tartalommal is. Lehetne pozitív érték a szülőföldhöz való ragaszkodás, a közösség iránti felelősség.

A fejlett országokban rendszeresen szerveződnek nemzetközi akciók fiatal értelmiségiek számára, hogy vegyenek részt az Ázsiában, Afrikában élő, nyomorgó, egészségügyi ellátáshoz nem, vagy alig jutó lakosság megsegítésében. Nos, a hazaiaknak nem kell ilyen messzire utazni, Magyarországon is bőven akad ilyen, önfeláldozást és emberbarátságot igénylő feladat, ha az arra illetékesek erkölcsileg és anyagilag támogatnák.

Így például vonzó lehetne a fiatalok számára, ha néhány év nehéz terepen végzett, anyagilag is méltányolt orvosi, tanári, családsegítő szolgálat előny lehetne a későbbi álláshoz jutásban. Ezáltal enyhíthető volna a dolgozók kiégésének problémája és a tapasztalatok jelentős társadalomismerethez juttathatnák a fiatal értelmiség egy csoportját. A jelenlegi kormányt azonban látványosan nem érdekli a szegények és leszakadók helyzete. Inkább azon igyekeznek, hogy az aktív, kritikus fiatalokat távol tartsák a hazai közélettől, csak dühöngjenek bátran Londonban vagy Bécsben a magyar kormány bornírtságain.

Gyanítható, hogy a honvédelmi és hazafias nevelés erőltetése nem egyéb, mint a miniszterelnök értelmetlen voluntarizmusának újabb megnyilvánulása. Láthatóan meg van győződve róla: csak akarnia kell, és a nők szülni fognak, a férfiak pedig géppisztolyt ragadva védik a hazát.

Egyebek között pedig kérdés, hogy ki ellen, ki fenyegeti ma a kis Magyarországot? Hiszen valamikori elnyomóinkkal, a törökökkel és az oroszokkal a lehető legjobb a kapcsolat.

A dédelgetett tervekből pedig többnyire csődtömeg lett: üresen árválkodik a sok stadion, utas nélkül zötyög a kisvonat, az agyontámogatott versenysportok sorra lerohadnak. Csak remélhetjük, hogy a nem túl távoli jövőben tényleg nem támad meg senki minket, mert a haza védelmében – honvédelmi nevelés ide, vagy oda – aligha fognak tömegek fegyvert ragadni.

A hadi kiadások növelésének azonban több előnye is lehet: a klientúra újabb zsíros üzletekhez juthat és a szövetségesek is elégedettek lehetnek. A fegyverek pedig jószerével azok kezébe juthatnak, akik egyébként sokféle hátrányuk következtében kevéssé reménykedhetnek polgári karrierben. Ők pedig – ahogyan a legutóbbi választások világosan megmutatták – kevéssé érzékenyek a politika komplexebb üzeneteire.

 

Címlapkép: Simicskó István az 1956-os hősök előtt tisztelgő megemlékezésen 2018-ban, Újbudán; forrás: Simicskó Facebook-oldala.

[1] – Délmagyar, 2017. 8.9.

[2] – Magyar Nemzet, 2017. július 27.

[3] – Szerzők: Hovári Éva és Kiss Dezső. Kiadó: HM Zrínyi Nonprofit Kft. 2016

[4] – Faludi Miklós: A honvédelmi oktatás és nevelés. Hadtudományi Szemle, 2012. 5. évfolyam, 3. szám, 279-284.

[5] – WILBUR J. SCOTT, PTSD in DSM-III: A Case in the Politics of Diagnosis and Disease. Social Problems Vol. 37, No. 3, August 1990.

[6] – Anna T. Prescott- James D. Sargent- Jay G. Hull: Metaanalysis of the relationship between violent video game play and physical aggression over time.

Olvass tovább!