Hogy ne maradj le, értesítünk a nap 1-2 legfontosabb cikkéről a Mércén. Jöhet?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A fehérterror árnyékában: Héjjas Iván rehabilitálásáról

Kevés dologban mutatkozik meg jobban a maga valójában az, hogy mit jelent az Orbán által beharangozott „új korszak” Magyarország életében, mint az a félelmetes tempó, amellyel a kormány által gründolt háttérintézmények a nemzeti múltunkat írják át. Azok az írások, amelyek tíz éve még csupán a periférikus szélsőjobboldali nyilvánosság zugkiadóinál jelenhettek meg, most a centrális erőtér részévé váltak. Ennek is egy különösen megdöbbentő példáját nyújtja Domonkos László „Héjjas-nyárfa árnyékában” című könyve. A szerző a kormány által létrehozott és évente 300 millióval támogatott Rendszerváltás Történetét Kutató Intézet és Archívum nevű intézmény munkatársa.

Azt a Héjjas Ivánt kívánja rehabilitálni, mi több, hőssé avatni, akinek a lelkét, hírhedt különítményeseivel együtt, a fehérterror Kecskemét-környéki tömeggyilkosságai terhelik.

A könyv bemutatójára a szülővárosomban, Kecskeméten került sor szeptember végén, a kecskeméti Fideszes alpolgármester és Lezsák Sándor részévtelével. Méghozzá nem is akármilyen helyszínen: a rendezvénynek a zsidó származású magyar építész, Márkus Géza tervezte ikonikus szecessziós épület, a Cifrapalota adott helyet. Nem is állhatna távolabb ennek a könyvnek a szellemisége attól, amit a Cifrapalota képvisel: a befogadó, kreatív, modern, nyitott Magyarországétól. Az alábbi írás nem az egész könyvet, csupán Héjjas 1919-es tevékenységének bemutatását kívánja kritikai elemzésnek alávetni. Életének éppen azt a fejezetét, amelyet a könyv megpróbál elmismásolni.

Domonkos könyvének főszereplője egyfajta romantikus népi hős, egy Rózsa Sándor, egy Tenkes Kapitánya. Talpig becsületes magyar katona, aki a hazájáért harcolt és élt. Ezen a görbetükrön keresztül mutatja be az életét, tárja szelektáltan az olvasó elé és értelmezi a róla szóló forrásokat. Az eredmény nem történettudomány, sokkal inkább egy naivan együgyű, egyébként számomra leginkább az ’50-es évek árvalányhajas népieskedését idéző hőseposz. Nincs történész, aki részlehajlás vagy elfogultság nélkül írna, de ebben a könyvben a források kritikai, kiegyensúlyozott értelmezésének igényét sem találjuk meg. Módszere egyszerű:

mindent, ami a saját narratíváját alátámasztja, azt kritikátlanul elfogad és részletesen, sőt, érzékletesen kiszínezve ismertet. Azokat a forrásokat azonban, amelyek Héjjas bűncselekményeiről, gyilkosságairól, jellemének árnyoldalairól tanúskodnak, vagy teljesen elutasítja, hitelességét kétségbe vonja, vagy részleteit elhallgatja, relativizálja és bagatellizálja.

Azt elismeri ugyan, hogy történtek „atrocitások”, de ahelyett, hogy ezeket részletesen ismertetné, inkább jelentőségüket próbálja csökkenteni azáltal, hogy a vörösterrorra adott, egyébként szerinte ahhoz képest meglepően visszafogott reakciónak minősíti azokat.

Ez a magyarázat azonban több sebből vérzik. Tény, hogy a földreform elmaradása és a földek államosítása, a rekvirálások és egyéb türelmetlen intézkedések (pl. hitoktatás betiltása) miatt a Tanácsköztársaság nagyon népszerűtlen volt a Duna-Tisza közén, amikor Héjjas és társai a románok támadásának hírére ellenforradalmi felkelést szerveztek ellene. Az is tény, hogy az ellenforradalmi lázadás leverése során a budapesti és a szegedi terrorcsapatok a város környékén nem bántak kesztyűs kézzel az ellenforradalmárokkal. Konkrétan Kecskeméten és konkrétan a Héjjas-családdal szemben azonban a megtorlás meglepően enyhének bizonyult.

Héjjasék ellenforradalmi lázadásának hírére ugyanis a város élére Sinkó Ervint, az Optimisták című regény későbbi íróját nevezték ki katonai parancsnoknak, aki krisztiánus és humanista meggyőződésből, Szamuelyvel szembeszállva, meggyőzte a városi direktóriumot, hogy kegyelmezzenek meg a lázadóknak. A legtöbbet elengedték, mások büntetése az volt, hogy olvasókörökön kellett részt venniük. Köztük voltak azok az ellenforradalmárok, akik néhány hónap múlva bestiális kegyetlenséggel gyilkolták meg azokat, akik megkegyelmeztek nekik.

Károlyfalvi József a „Kecskemét az első világháború és a forradalmak korában” című munkájában, amelyet Domonkos is idéz, és ami sok szempontból elfogult az ellenforradalom javára, 14-15-re becsülte a vörösterror környékbeli áldozatainak számát. Megjegyzi, hogy ezek közül 2-3 köztörvényes bűnözőnek minősülhet, többségük pedig fegyveres ellenforradalmár volt. Héjjas családjából senkit nem öltek meg, az ellenforradalmi lázadást szervező apja még a tanyáját is megtarthatta. Nem állja meg a helyét tehát az elmélet, amely szerint a vörösterror bestiális bűncselekményei váltották ki Héjjasék kegyetlenkedéseit.

Héjjas különítményeit ezenkívül a szerző úgy állítja be, mintha a román hadsereggel harcoló kuruc felkelők lettek volna. Bár kétségtelen, hogy a Nemzeti Hadsereg és a románok közötti viszony nem volt mentes a konfliktusoktól és összecsapásoktól. Héjjas maga gyűlölte a románokat, de a Nemzeti Hadsereg alapvetően a románokkal összehangoltan (ahogy Horthy 1919. augusztus 7-i hadiparancsa fogalmaz: „a románokkal egyetértőleg”), az ő nyomukban vonult be az ország területére. Héjjas a megszálló románok tudtával és beleegyezésével szervezte meg különítményeit csendőrség címen. Egyik legközelebbi embere tolmácsként és összekötőként hangolta össze a fehérszalagos csendőrök és a román katonák munkáját. Lehet ezt szépítgetni, de Héjjasék kollaboránsok voltak.

Miközben a vörösterrort az események után szinte azonnal és alaposan kivizsgálta Váry Albert ügyész, és az elkövetők nagy részét szigorúan megbüntették, a fehérterror alapos kivizsgálása, az elkövetők megbüntetése elmaradt. A legfelsőbb szintről állították le Váry ezirányú vizsgálatait. A „hazafias felbuzdulásból” elkövetett gyilkosságok elkövetői számára Horthy amnesztiát hirdetett. A szociáldemokraták jogvédő irodája, Fényes László újságíró és egyes parlamenti képviselők, így Drozdy Győző kisgazda politikus bátor tényfeltáoró tevékenységének köszönhetjük, hogy Horthyéknak az eseményeket nem sikerült teljesen a szőnyeg alá söpörnie. És még ha az emigráció által emlegetett több ezres áldozatszám túlzó is, tudjuk, hogy több száz áldozatot követelt Magyarországon a fehérterror, és ezek jelentős része Héjjasék lelkén szárad.

Jellemző, hogy miközben Domonkos kérdés nélkül elfogadja Váry ügyésznek a vörösterror áldozataival kapcsolatos, egyébként erősen túlzó, harcban elesett fegyveres ellenforradalmárokat, köztörvényes bűnözőket, öngyilkosokat is tartalmazó számát (590), addig ugyanezen ügyésznek a fehérterrorral kapcsolatos, Horthy által leállított vizsgálatairól kétkedve számol be, megkérdőjelezve Váry szándékának tisztességét. Kritikátlanul átveszi a szerző ugyanakkor azt ez erősen kétséges értelmezést, hogy a kommün bukása után, 1919 őszén „spontán népítéletekre” került sor. Pedig tudjuk, hogy részletesen, előre kitervelt gyilkosságokról volt szó. Héjjasék az ún. Bagolyvárban tervezték meg a bosszút, az Ébredő Magyarok Egyesületének helyi főhadiszállásán. Itt az ÉME helyi tagjai, katonatisztek, rendőrtisztek, köztisztviselők, papok és egyetemisták egy feketelistát állítottak össze azokról az emberekről, akik szerintük részt vettek a forradalmakban vagy egyéb módon az ellenforradalmárok útjában álltak. Közéjük tartozott hat helyi rendőr, akik állítólag a kommün alatt is szolgáltak – a későbbi népbírósági tárgyalások során felmerült azonban a gyanú, hogy valójában Barna Tibornak, Héjjas rendőrfelügyelő barátjának álltak az útjában, mert tudtak korrupciós ügyeiről.

A románok kivonulása után a törvényszéki fogházból hurcolták el azt a 33 embert, akiket szintén a kommün alatti tevékenységükért zártak be – hogy tárgyalás és válogatás nélkül gyilkolják le őket az orgoványi erdőben.

Hasonló módon hurcoltak el és gyilkoltak meg embereket a környező falvakból és városokból is, így például Szolnokról.

Az áldozatok között voltak ismert kommunisták, mint Buday Rezső, a direktórium elnöke. De voltak olyan alacsony rangú hivatalnokok, tanítók, újságírók is, akik baloldaliak voltak ugyan, de semmi közük nem volt a vörösterrorhoz. És voltak olyan áldozatok is, akikre még azt sem lehetett ráfogni, hogy szocialisták voltak. Egyetlen bűnük az volt, hogy zsidónak születtek. Ezen ártatlan áldozatok között volt például Deutsch Imre banktisztviselő, Fekete Adolf kereskedő, dr. Fritz Rezső ügyvéd, tartalékos százados, aki részt vett az ellenforradalmi mozgalmakban, összekötő tisztje volt a budapesti ellenforradalmároknak és a proletárdiktatúra alatt bujdosott. 1919. november 22-én Lajosmizsénél a vonatról szállították le Fodor Zsigmond nagykereskedőt, Neubeuer Izidor gyufagyári igazgatót, Wertheimer Jenő tisztviselőt és Nemes Gusztáv főreáliskolai tanárt, akiket a közeli nyíri erdőbe hurcoltak, majd fejszével agyonvertek. A bűncselekmények hírére Kecskemétre érkező amerikai antant misszió 62 hullát talált az erdőben, közülük többet borzalmasan megcsonkítottak, egyesek még mindig a fán lógtak!

Héjjas különítményesei még 1919. októberében kegyetlenül meggyilkoltak és kiraboltak három zsidó származású izsáki kereskedőt, Beck Sándort, Schmidt Árpádot és Pánczél Zoltánt, akik nem voltak kommunisták. Sőt, mint kereskedők maguk is a Tanácsköztársaság kárvallottjai közé tartoztak. Ezért a bűncselekményért Héjjas embereit 1922-ben bíróság elé állították, de Horthy amnesztiája miatt nem lehetett őket elítélni, csak rablás miatt. Az izsáki zsidók többsége a gyilkosságok hatására Budapestre menekült, és a későbbi években sem mert visszatérni a Héjjas-féle banditák fenyegetései miatt, házaikat, üzleteiket kifosztották, földjeiket elbitorolták (Az Ujsag, 1921-07-16, 155. szám).

Domonkos kételkedés nélkül elfogadja a különítményesek későbbi védekezését a tárgyaláson, miszerint ezeket a zsidókat azért ölték meg, mert ők 150 ezer koronát ajánlottak fel a románoknak, hogy tartsák még pár hétig megszállva a környéket. „Ugyan kiben ne vetne lángot a vér, kiben ne váltana ki vad, netán gyilkos indulatokat az olyan arcátlan, vérlázító hazaárulás,” védi az elkövetőket a szerző. Nos, aki indokot keres a zsidókkal szembeni gyűlöletének alátámasztására, abban bizonyosan könnyen kivált gyilkos indulatokat. Ugyanakkor még a Horthy-rendszer kommunista-barátsággal nem vádolható bíróságának sem volt elfogadható ez a védekezés. Számos tanút meghallgattak, de a különítményes tiszteken kívül egyik sem erősítette meg a hazaárulás vádját, még az izsáki községi bíró sem. Az áldozatok hozzátartozói ugyanakkor arról számoltak be, hogy mind a vörösök, mind a románok kifosztották őket – erről persze Domonkos könyve hallgat.

Hogy miként került sor az izsáki gyilkosságokra, azt egyetlen mondatban elintézi a szerző. A sértetteket egy kis erdőbe vitték, ott felakasztották, majd elásták, írja. Tiszta munka, hazaárulók kivégzése, népítélet, gondolhatja az olvasó. Nem véletlen, hogy a szerző mellőzi a részletekről való beszámolót, hiszen az igen rossz fényt vetne Héjjas legközelebbi embereinek jellemére.

Az eredeti vádirat szerint ugyanis egyértelműen antiszemita rablógyilkosságokról volt szó, amelyet bestiális kegyetlenséggel követtek el. „Nyisd ki, zsidó! Magyar csendőrök vannak itt!” – dörömböltek be Pánczél Zoltán kereskedő ajtaján a „hős hazafiak”.

A lakásba hatolva családja szeme láttára össze-vissza verték a szerencsétlent, rá is lőttek, majd arra kényszerítették, hogy 120 ezer korona pénzt és 60 ezer korona értékű ékszert és ruhaneműt adjon át nekik, és vegye fel az ünnepi ruháját („Jó lesz ez még nekem!”). Aztán összekötözve feldobták a szekérre. Hasonló módon rabolták ki a többi áldozatot is. A boncolási jegyzőkönyvek szerint az áldozatokat megkínozták, és csak utána akasztották fel, majd az erdőben elföldelték. Később a hatóságok megtalálták a rabolt ruhák és ékszerek egy részét, amit az elkövetők elrejtettek. A hasonló bűncselekményeket még hosszú oldalakon keresztül lehetne idézni.

Abban egyetértünk a szerzővel, hogy a második világháború után indított népbírósági eljárás, amelynek eredményeként Héjjast 1947-ben távollétében halálra ítélték, valóban nem volt a jogszerűség mintapéldája. Koncepciós pernek azonban semmiképpen nem nevezhető, hiszen Héjjas valóban elkövette azokat a bűncselekményeket (vagy legalábbis azok egy részét), amelyekkel vádolták. Domonkos könyve jól illeszkedik a NER több fronton képviselt emlékezetpolitikai törekvésébe, hogy a Horthy-rendszert és annak vezéralakjait tisztára mossa a történelmi bűneiktől. Ebben a törekvésben

most eljutottak egészen odáig, hogy egy szadista bűnözőt állítanak példaképül az ifjúság elé.

Nem csak a megkínzott és meggyilkolt áldozatok emlékének, de az utókornak is tartozunk azzal, hogy nem engedjük feledésbe merülni ezeket a bűnöket, köztük Héjjas gonosztetteit.

Ez a cikk először a Pendulum blogon jelent meg.

Olvass tovább!