Az integrációt úgy is végre lehetne hajtani, hogy a helyi közösség felismeri nemcsak a szükségességét, de megbizonyosodik arról is, hogy ez szolgálhatja akár mindenki javát is.
Ma már „az érintettek bevonása” olyan szókapcsolat, amely nélkül nem kerülhet pecsét egy pályázatra sem.
Égető kérdés, mégse folyik arról érdemi társadalmi párbeszéd, hogy mi lenne a „nemzeti minimum” a közszolgáltatások terén, ami mindenkit megillet.
Amit Orbán Viktor a cserben hagyott szegényeknek, dolgozóknak kínálni tud, az csak a fehér felsőbbrendűség hamis illúziója, amit akár vigaszdíjként is értelmezhetünk.
Az emléknapi nyilatkozatok nem a holokausztra mint történelmi eseményre kell emlékeztessenek bennünket, hanem arra a folytonos munkára, ami a holokauszt tapasztalatából következik.
Az Opre Roma-féle autonómia lehetősége egyszerre fejezi ki a végső rasszista vágyat: a cigányoktól való megszabadulást, és tölti el az ábrándozót félelemmel a nemzetre és az állam egységére veszélyes kisebbségtől.
Magunkra maradtunk ezeknek a sebeknek a gyógyításával.
A gyilkosok számára egyetlen dolog volt fontos, hogy az áldozatok magyar romák legyenek. A magyar társadalom mégsem tekint rájuk saját halottjaiként.
Az emberek mindennapjait valóban érintő problémafelvetések képviseletre várnak, és ha nem lesz szolidaritásra épülő, a teljes magyar érdekképviseletet felvállaló ellenzéki erő, akkor marad a menekültektől való félelem, ami az európai értékekkel szemben már a nappalinkban van.
Világszerte augusztus 2-án emlékezünk a roma holokauszt áldozataira, emlékezésünk azonban nem teljes akkor, amikor az áldozatok védtelenségéről, kiszolgáltatottságáról nem ejtünk szót, ennek van ugyanis mai politikai üzenete.