Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

A többség nevében Az egyenlő oktatástól való megfosztástól, a jogállam szembe köpésén át, a nemzetből való kizárásig

Ez a cikk több mint 3 éves.

Már az év első sajtótájékoztatóján egyértelművé tette Orbán Viktor, hogy a több mint egy évtizede szegregált oktatásban részesített gyöngyöspatai roma diákok ügyében meghozott bírósági döntés ellen minden kommunikációs eszközt megragad, hogy elvitassa a diákok morális győzelmét.

Tette ezt azt követően, hogy a bíróság első, majd másodfokon is a diszkriminatív bánásmód miatt a diákok javára ítélt, és az érintett intézményeket kártérítés kifizetésére kötelezte. Bár, ahogy maga is utalt rá, a kormányfő jogász végzettségű, mégis szándékosan és következetesen átminősítette az ügyet. E torzító, áldozathibáztató narratíva révén pedig visszarendezte a sorokat: az igazságszolgáltatás jogának elvitatásával meghatározta többség, kisebbség viszonyát és a nemzethez való tartozás jogát.

Az elmúlt félévben azt láthattuk, hogy a teljes kormányzati kommunikációs apparátust Horváth László, a térség országgyűlési képviselőjének segítségére vezényelte, az ügy kirobbanásakor napi szinten, kiemelten foglalkoztak a témával. Már januárban, a Hír Tv Élőben című műsorában látni lehetett, milyen irányba terelné Orbán Viktor az ügyet: a tendenciózusan megfogalmazott kérdések, melyekkel telefonos szavazásra buzdított, előkészítették a nemzeti konzultáció tervét, mely végül nem valósult meg. Hiszen, ahogy arra civil szervezetek rámutattak, a konzultáció kivitelezésének költsége meghaladta volna a kártérítés összegét.

Egy olyan diskurzus vette kezdetét, amely túlmutat a romák szegregációjának kérdésén, és alkalmas arra, hogy az állampolgárok alapvető jogbiztonságba vetett bizalmát ingassa meg. A regnáló kormány újradefiniálta a kártérítés fogalmát, illetve viszonylagossá próbálta tenni annak érvényességét, attól függően, hogy kik a kár okozói és annak elszenvedői.

A pert pénzszerzési akciónak nevezte, a károsultakat kizsákmányolónak állította be, felmentette a felelős intézményeket, és a diákokat és családjukat okolta a kialakult helyzetért. Sérelmezőből elkövető, elkövetőből áldozat lett.

Nem csoda, hogy a demokráciát és a jogállamot féltő nem roma állampolgárok is kifejezték aggodalmukat, egyrészt az említett jogi kategória csűrése-csavarása miatt. Másrészt sokan nehezteltek a példa nélküli nyomásgyakorlás miatt, amelyet a kormány a független bíróságra gyakorolt azzal, hogy egyértelművé tette, milyen ítéletet szeretne az ügyben látni.

Május 12-én a gyöngyöspatai szegregációs per körül kialakult kormányzati feszültségkeltés egy újabb fejezetéhez érkezett: a Kúria elutasította az iskola fenntartóinak felülvizsgálati kérelmét, miszerint pénz helyett természetben kártalaníthassák a diákokat. A diákok tanfolyamokkal való kárpótlása érdekes módon csak akkor pattant ki a fejekből, amikor a bírósági ítélet elől már nem volt hova hátrálni.

Az, hogy Orbán Viktor a Kossuth rádióban a Kúria által megítélt kártérítést támogatásként említi, a „magyar” embereket szembeállítva a romákkal beazonosítható „kisebbséggel”, az igazságszolgáltatást a jogszolgáltatással, manipulatív és szándékos károkozás, megbélyegzés, gyűlöletbeszéd.

Olyan kommunikációs háború indult el, amellyel elvitatta a hátrányos megkülönböztetés sérelmezhetőségét egy kisebbségi közösségtől, sőt, megkérdőjelezte az intézményi mulasztás súlyosságát, és legitimálta azt. Amikor úgy fogalmaz, hogy az emberek igazságérzete sérült, a miniszterelnök egyszerre állítja szembe a kisebbséget a többséggel, és vitatja el a diszkriminált romáktól az igazságérzet és igazságszolgáltatás jogát.

Súlyos következményei vannak ezeknek a szavaknak is: „Én is jogi végzettséggel rendelkező ember vagyok, és azt kell, hogy mondjam, ez a bírósági ítélet úgy, ahogy van, igazságtalan”.

Tehát az az igazság, amit a többségre hivatkozó kormányfő jelen esetben a roma kisebbséggel szemben igazságosnak tart. Hiszen a többség akarata mégiscsak fontosabb, ebből pedig mindenki félre nem érthetően leszűrheti magának azt, hogy az igazság sosem lehet a romák oldalán.

Orbán Viktor akkor is uszít, amikor munkavégzés nélkül szerzett pénznek nevezi a kártérítést:

„Én nem vagyok gyöngyöspatai, de ha ott élnék, megkérdezném, ez hogyan van? Valamilyen okból, a velem egy közösségben élők egy nagy összeget fognak kapni, munkavégzés nélkül, miközben én meg itt keccsölök. „

Ezek a kijelentések rendkívül bántóak és megbélyegzőek a roma közösségre nézve. Persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy az orbáni politika hosszú évek gyűlöletpropagandájával megerősített előítéleteiben egy széles társadalmi réteget, amelynek ez a beszéd zeneként cseng a fülében. Amikor a miniszterelnök „keccsölő” többségről beszél, akiket a munka nélkül jövedelemhez jutó, „etnikailag jól körülhatárolható népcsoporttal” állít szembe, azaz azt sugallja, hogy a romák élősködnek az államon, tulajdonképpen azoknak az érzéketlenségére apellál, akikből a szolidaritás írmagjat is sikerült kiirtani.

Ezek az üzenetek persze túlmutatnak az oktatás helyzetén. Hiszen ahogy a kormánynak nem áll szándékában a szegregáció visszaszorítása, úgy a dolgozói szegénység felszámolása sem. El sem ismeri ezek létezését, egyik nyilatkozatában ezért is nevezi „felzárkóztatásnak” a roma gyerekek kényszerű elkülönítését.

Amit „cserébe” kínálni tud, az csak a fehér felsőbbrendűség hamis illúziója, amit akár vigaszdíjként is értelmezhetünk. A munkásosztály etnikai alapon történő megosztása, egymással szembefordítása ellehetetleníti a szolidaritást, atomokra bontja ezt a széles társadalmi réteget, ahelyett, hogy hosszútávú szakpolitikát dolgozna ki a helyzet javítása érdekében.

Amikor azt állítja, hogy a döntés ‘jogot szolgáltat,  igazságot nem’, a kormányfő szándékosan és rendkívül veszélyesen manipulál. Mert szerinte az az igazság, amit ő maga gondol, kijelölve ezzel terve újabb állomását: olyan törvénymódosításra készül, amely megakadályozza, hogy újabb hasonló döntés születhessen a romák javára.  Törvényben szentesítené a diszkriminációt, szegregációt, hogy máskor ne fordulhasson elő az, hogy a romák érvényesíteni tudják állampolgári jogaikat.

Inkább felszámolná a kisebbségi sérelmek jogorvoslatának lehetőségét. Ez szembemegy a jogállam szavatolta egyenlő esélyek biztosításával, amely jogi eszközökkel szavatolja a diszkrimináció felszámolását. És amelynek nem az a célja, hogy  a többség szempontját visszaigazoló „igazságérzetet” erősítse, hanem az, hogy hátrányt elszenvedő kisebbségek számára biztosítson egyenlő esélyeket. Amit Orbán Viktor művel, nem jogalkotás, hanem jogfosztás.

Hasonló eset a transznemű embereknek a törvényhozás révén történő állami vegzálása, ami szintén nem szolgálja a többség érdekét, viszont az egyébként is marginalizált kisebbségi csoport életét teljességgel ellehetetleníti.

A gyöngyöspatai ügy jelentőségét egy másik okból is nehéz lenne alábecsülni: hiszen  jól láthatóak azok az egymásra épülő megnyilatkozások, amelyekkel a roma közösség nemzethez tartozását vitatja el a miniszterelnök.

„Ezt a kérdést elvi alapon kell megközelíteni. S nagyon egyszerűen én úgy közelítem meg, hogy otthon érezhetik-e a magyarok saját magukat a saját hazájukban? Ideértve a saját városukat is meg a saját faluikat is. Hogy olyan világ van-e Magyarországon, ahol egy kisebbség képes olyan rendszert, hálózatot fölépíteni, amivel rendszeresen rákényszeríti az akaratát a többségre? Vagy egy olyan országban akarunk élni, ahol persze van kisebbség is meg többség is, tekintettel kell lenni egymásra, de azért mégis a többség a többség. S a többségnek is otthon kell magát éreznie. Az nem fordulhat elő, hogy annak érdekében, hogy a kisebbség otthon érezze magát, a többségnek meg idegennek kell éreznie magát a saját városában, falujában vagy hazájában. Ez nem fogadható el. S amíg én leszek a miniszterelnök, nem is lesz ilyen. Mert ez mégiscsak a bennszülöttek, tehát ez a mi országunk,” (OV, 2020. május 15.)

Nincs ezekben a mondatokban semmi ködösítés, kristálytisztán fogalmaz, amikor  világossá teszi, hogy ez az ország nem a romák hazája. Kendőzetlenül vágja oda, hogy a fehér magyarok prioritást élveznek a magyar romákkal szemben. A látszatát sem akarja kelteni annak, hogy eltérő etnikai háttérrel rendelkező, de mégiscsak egy nemzetközösség állampolgárait látja bennünk. Törzsi keretrendszerbe helyez bennünket, ahol bennszülöttek vagy éppen jövevények vagyunk.

A nemzetből való kirekesztéssel Orbán Viktor bizonyos értelemben messzebbre megy, mint a Jobbik radikális korszakában. Sokan emlékezhetünk meg a Jobbik-szlogenre, amely úgy hangzott, hogy „Magyarország a magyaroké”. Amit sokféleképpen lehetett értelmezni, és nyilván a szélsőjobboldali politikai mozgalom retorikája nem szorítkozott csupán erre a rövid mondatra. De cigánygyűlölő kommunikációjukban mindig hagytak egy kiskaput „az építő és nem romboló romáknak”, igazolva az igazolhatatlant, hogy politikájuk nem feltétlenül etnikai alapokon nyugszik.

Bárcsak ne lenne szükség a jövőben arra, hogy a Kúria hasonló ügyekben hozzon ítéletet, hiszen a roma szülőknek abszolút nem érdeke, hogy gyermekeik ötszázezer forintot kapjanak egy-egy elfuserált tanévért cserébe.

Felháborító, hogy amíg a miniszterelnök lánya egy olyan svájci egyetemen végzett, ahol az éves tandíj 15 millió forintba kerül, addig a miniszterelnök igazságosnak tartja azt, hogy a gyöngyöspatai fiatalok a saját településükön nem kaphatják meg azt a tudást, ami minden további képzésnek az alapja.

Ezek a fiatalok nem álmodoztak svájci egyetemekről, csak az állam által mindenki másnak nyújtott minőségi oktatásról, az iskolai közösséghez tartozásról, informatika órákról, uszodába járásról és farsangi bálról.