A változás az erőszak és a zaklatás kérdéskörében nem jött el a #metoo-val, de még eljöhet, ha lesz majd olyan politizálni, a társadalmat megváltoztatni hajlandó erő, amely rendelkezik képességekkel is a változtatásra.
A közösségi média alapvetően nem közelebb hozott minket egymáshoz az elmúlt évtizedben, aminek nagy részében a kirekesztő és végletekig megosztó kormányzati diskurzus uralkodott, hanem a lehető legtávolabbi kis buborékokba száműzött bennünket.
Minden szempontból két történelmi interjúról van szó. És ami a leghátborzongatóbb, hogy ma el se tudnánk képzelni, hogy ezek közel ebben a minőségben akár adásba kerüljenek egy ilyen helyzetben.
A korban mindenki tudta, miről volt szó igazából: a nép ragadta magához a hatalmat. Ez volt megbocsáthatatlan.
Nincs honnan kilépni, nem adhatjuk vissza a kitüntetéseinket: már kiléptünk, visszaadtuk.
A különböző elnyomott identitások körüli fontoskodás egészen elképesztő mértéket öltött, emberek úgy gyűjtik a diszkriminációról szerzett tapasztalatokat, mint Leonyid Brezsnyev a Szovjetunió Hőse kitüntetéseket
Evangélikus Egyház:
Katolikus Egyház:
Református Egyház:
Ha egy ipar nem működhet anélkül, hogy a benne lévő nők egy bizonyos százaléka tetemes érzelmi abúzusnak, testi sérülésnek és szexuális erőszaknak nézzen elébe: mennyire kell becsülnöd a gecidet ahhoz, hogy igazold magadnak a pornóipar létezését és fennmaradását?
Vajon mi történt ezzel az országgal, hogy egy ilyen esemény így szalad el mellette, hogy inkább becsukja a szemét, hogy ne kelljen szembesülnie azzal, hogy muszlimokat öldösnek halomra a fehér faj és a kereszténység védelmében?
Míg 2016-ban alacsonyabb ismertséggel és ellenségesebb médiahangulatban szállt szembe egyetlen erős jelölttel, ma egy többmilliós tömegmozgalom élén, szinte mindenkit felülmúló ismertséggel és népszerűséggel száll be egy sokszereplős, fluid mezőnybe.
