Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Michelangelo széklábat farag: gondolatok a neoliberális felsőoktatásról

Ez a cikk több mint 5 éves.

Az utóbbi hónapokban magától értetődő okokból sokat beszélt az ellenzéki nyilvánosság a magyarországi felsőoktatást és kutatást fenyegető állami önkényről. Sajnálatos azonban, hogy a tudomány integritását világszerte fenyegető neoliberalizmussal szemben jóval kevesebb a kritikus állásfoglalás. Ez nem különösebben meglepő, hiszen a neoliberalizmus egy olyan ideológiai paradigma, amelynek hazai változatában úgy alkothat nagykoalíciót a NER és annak parlamenti és parlamentbe törekvő ellenzékének meghatározó része, hogy ennek tulajdonképpen egyikük sincsen egészen tudatában. Ne feledkezzünk meg arról, hogy a jelenlegi „demokratikus ellenzék” nagy része, amíg kormányon volt, neoliberális átalakításokat hajtott végre a felsőoktatáson, és ez ellen akkor pont a Fidesz lépett fel. Aztán jött a szerepcsere-helycsere.

A nézeteltérések a jelenlegi helyzetben sem abból adódnak, hogy az ágazati szakszervezeteket leszámítva bárkinek is komoly elvi aggályai lennének az oktatás és kutatás árucikké silányításával kapcsolatban. Ezek sokkal inkább a piacosítás mikéntjéből adódnak, amit kitűnően illusztrál Joób Sándor bevezetője a Corvinus átalakításával kapcsolatban az Indexen megjelent összefoglalóhoz, ami szerint

„Nem ördögtől való ötlet, hogy a Corvinus Egyetemet alapítványi fenntartásba helyezzék át… [az átalakítás] rugalmasabb működést, könnyebben bevonható vállalati forrásokat hozhat”.

Ebből természetesen nem következhet a NER és az ellenzék olcsó egykutyázása, hiszen a neoliberális felsőoktatás azon angloamerikai változata, amelyet az ellenzéki politika és értelmiségi holdudvar jelentős része idealizál, még mindig kívánatosabb, mint annak a NER által favorizált, a Kínai Népköztársaságban és hasonszőrű kapitalista diktatúrákban népszerű válfaja.

A konzervatív-liberális ellenzék hozzáállása részben a helyi szellemi és gazdasági elit a centrumországok elitjéhez mért kisebbségi komplexusából táplálkozó öngyarmatosító politikai reflexekkel magyarázható. A fejlett Nyugat mítosza a közpolitikáról való gondolkodás sok egyéb területével együtt az oktatásról alkotott elképzeléseinkre is rányomja a bélyegét.

Az egyetemeket és az Akadémiát az orbáni zsarnokságtól jogosan féltő hazai közvélemény így elsiklik afelett a nem mellékes körülmény felett, hogy a „fejlett nyugat” felsőoktatása és szellemi élete is egyre mélyülő válságban van, azzal a különbséggel, hogy Magyarországgal ellentétben nem elsősorban egy basáskodó állam, hanem piaci folyamatok, illetve a piaci elvek állam általi erőltetése taszította oda.

Csak a teljesség igénye nélkül említünk néhányat ezen válságtünetek közül. Az USA-ban lassan olyan mértéket öltenek a fejenként akár több százezer dollárt is elérő diákhiteltartozások, hogy már a jobboldali sajtó is arról spekulál, vajon veszélyezteti-e ez az ország gazdasági stabilitását, nem is beszélve arról, hogy az egy életre adósságterhet cipelő és a törlesztőrészleteket fizetni képtelen, de csődöt jelenteni sem tudó öregdiákok körében asztronómiai magasságokba emelkedik a depresszió és egyéb, többek között öngyilkossághoz köthető mentális betegségek mértéke.

Eközben az óceán innenső oldalán egy tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy minden huszadik brit diák kényszerül arra, hogy tanulmányait saját maga prostituálásával finanszírozza. A jelenség Magyarországon sem ismeretlen. Ugyanebben az országban nemrég a University College London diákjai lakbérsztrájkba (azaz a lakbér fizetésének kollektív megtagadásába) kezdtek, miután csótányhordák lepték el az egyetem által egy ügyeskedő főbérlő pofátlanságát megszégyenítő módon profitorientáltan üzemeltetett kollégiumot, ahol amúgy 154 fontnál (azaz kb 57 000 forintnál) kezdődik egy kétágyas szoba heti lakbére.

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

A fejlett Nyugaton, különösen az angloamerikai egyetemeken nem csak a diákok sínylik meg a hatékonyság és racionalizálás címszó alatt az intézményekre erőltetett piacosításokat. Egyre nő a különböző bizonytalan szerződésekkel vagy részmunkaidőben foglalkoztatott, így teljes létbizonytalanságban élő oktatók száma. A neoliberális egyetem tömegével taszít doktori fokozattal rendelkező, főként fiatal akadémikusokat, köztük generációjuk legkiválóbb elméit a középosztályból a proletariátus vagy a prekariátus soraiba. Kérdem én, hogyan beszélhetünk a szellem szabadságáról ilyen körülmények között?

Ezen tünetek nem véletlenül ütötték fel a fejüket, hanem egyenes következményei a hegemón ideológiának megfelelő közpolitikának, ami a mérhetőség tévképzetét felhasználva az élet minden területét a piaci verseny és a termelés logikájának kívánja alávetni.

Amikor a neoliberális egyetem magát a gondolatot, valamint a tudás és az igazság keresését aprópénzre váltható árucikké silányítja és hajítja húscafatként a globális óriáscégek kiéhezett kutyái elé, az a „piaci társadalom” utópiája realizálásának egy olyan előrehaladott fázisa, amit a kifejezést megalkotó Polányi Károly valószínűleg még rémálmaiban sem tudott volna elképzelni.

A neoliberális egyetemen a diák feladata elsősorban nem az önmagában értéket jelentő személyes szellemi gyarapodás keresése. Az egyetem a diák számára itt elsősorban instrumentális értékkel rendelkezik: későbbi profit reményében végrehajtott befektetés.

Ezen sorok írója korábban egy már említett nyugati neoliberális egyetemen folytatott tanulmányokat, ahol a diákok jelentős része öltönyös gyíkembernek készül a City of Londonba. Amikor egy modern német filozófiával foglalkozó, egyébként csodálatos kurzus a végéhez ért, egy furcsa kérdőívet kapott a kezébe, ami arra szólított fel, hogy fogyasztóként értékeljük a terméket. A legbizarrabb kérdés az volt, hogy egy 1-től 5-ig terjedő skálán értékelje, hogy mennyire segítette hozzá a kurzus a diákot a munkaerőpiacon hasznosítható, transzferálható képességek (transferable skills) elsajátításában, mintha ezért olvasna az ember Nietzschét vagy Habermast.

Az akadémikusok helyzete még ennél is kétségbeejtőbb, különös tekintettel a tudomány világába idealisztikus elképzelésekkel belépő, nagyrészt fiatal kutatókra és oktatókra. A neoliberális állam a (leginkább gazdasági értelemben vett) „hasznosság” objektíven mérhető bizonyítékát követeli az egyetemektől a „keményen dolgozó hétköznapi családok” adójából finanszírozott állami támogatásért cserébe, az egyetem pedig hasonló „objektív” mércével méri saját dolgozóinak produktivitását. Ilyen objektívnek álcázott hatékonyságmérő csodatáblázatok az ELTE több karán a hetekben végigsöprő kirúgási hullám során is előkerültek. Ennek egyik következménye a „publikálási kényszer”.

Az egyetem dolgozói, akik karrierjüket csak a tudományos cikkek ontásával tudják bebiztosítani, akkor is publikálnak, ha nincs különösebb mondanivalójuk. Az excel táblázatok és külső könyvelőcégek által kormányzott egyetemen három erőltetett publikáció többet „hoz a konyhára” mint egy valódi elmélyülést igénylő remekmű. Ami talán még ennél is problematikusabb az az, hogy a kutatók minden publikációját ismeretlen összetételű panelek numerikus értékkel látják el, így sokan nem mernek a mainstreamtől jelentősen eltérő álláspontot képviselni.

A neoliberális egyetemen tehát a szellem szabadsága és a gondolat önmagáért való művelése helyébe az ipari termelés kíméletlen logikája lép.

Slavoj Žižek szerint a civilizáció ott kezdődik, ahol az emberek elkezdenek első ránézésre „haszontalan” dolgokat magas szinten művelni. Amikor egy jobboldali populista politikus például az ókori nyelvek vagy a társadalmi nemek viszonyainak kutatóin a tevékenységük gazdasági racionalitását kéri számon, az annak a jele, hogy a barbarizmus egy új korszaka fenyegeti világunkat. Hazai kontextusban ennek az a vicc felel meg, amikor (a pedagógus végzettségű) Németh Szilárd elküldi kapálni a sumerológus professzort, hiszen semmi haszna érthetetlen kőtáblákat bogarászni és egyébként is annyit ér a bölcsészdiploma, mint vászontarisznyán a lakat. (Nem mintha a kapálás nem volna becsülendő.)

A neoliberális egyetemen a specifikus tudás hatékony termelése érdekében egyre fontosabb a specializáció és a professzionalizáció. A klasszikus sartre-i értelemben vett értelmiségieknek nincs, vagy egyre kiszorítottabb helyzetben van helyük az ilyen intézményekben, helyükbe az agyonspecializálódott szakértők lépnek. A szakértő specifikus ismeretei alapján objektív megoldásokat kínál problémákra és kérdésekre, de a „klasszikus értelmiségivel” szemben nem mozgósítja univerzális ismereteit a kérdések és problémák általánosabb, a kérdésfeltevések módjának, keretezésének kritikájára.

Magyarországon jelenleg két nagyszabású, de egymással versengő neoliberális vízió van jelen a felsőoktatásban, amelyek leglátványosabb megnyilvánulásai a New York felé tekintő CEU, és a pekingi kötelékekkel rendelkező új Corvinus Egyetem. A CEU neoliberális alapokon álló nyugatos intézmény, egy valódi értelemben vett magánegyetem, ami bizonyos értelemben mindig is egy anomália volt. A valóban nemes indíttatású alapító célja az volt, hogy a centrum országaira jellemző felsőoktatást valósítson meg a félperiférián.

Ahogy a zavaros ’90-es évek felzárkózás-mítosza szertefoszlott, és beköszöntött Magyarországon a félperifériás féldiktatúra, már csak idő kérdése volt, hogy úgy lökődjön ki Magyarországról a CEU, mint ujjbegyből a faszálka, amikor már túl sok genny gyülemlett fel körülötte.

A Corvinus esete valamivel ambivalensebb, mivel a Fidesz oktatási ideológiája nem tiszta neoliberalizmus, de mindenképp használja a neoliberalizmust posztfasiszta céljainak elérésére. Sok kormánypárti politikus például legszívesebben a nemzet dicsőségét zengő úttörőkórussá változtatná a bölcsészettudományi karokat, ami nem felel meg semmilyen piaci logikának, de mivel erre kapható komoly szakember nemigen akad, így marad az egész humán és társadalomtudományi oktatás szétbarmolása.

Ami a felsőoktatással történik, az tökéletesen illusztrálja a neoliberizmus és a kulturális reakció dicstelen szövetségét. A Társadalmi Nemek Tanulmányának betiltásakor a kormány a munkaerőpiaci igényekre és gazdasági racionalitásra hivatkozott, de ugyanebben a körben jelent meg a Corvinuson az egyértelműen ideológiai motiváltságú, és semmiféle racionalitással nem magyarázható „családtudományi” szak.

A privatizáció ellenére persze ne legyenek kétségeink a Corvinus jövőjét illetőleg. Ebből az egyetemből soha nem lesz a CEU-hoz hasonló autonóm, önfenntartó, tisztán neoliberális értelemben vett magánegyetem. Paradox módon nem azért privatizálták, hogy kikerüljön az állami fennhatóság alól és valódi piaci szereplővé váljon, hanem épp ellenkezőleg azért, hogy így a pártállam azt közvetlen irányítás alá vonhassa, és így a közszolgákra vonatkozó szabályok a továbbiakban ne akadályozzák a kellemetlenkedő vagy nem kívánatos oktatók és kutatók haladéktalan eltávolítását.

A felsőoktatás kommodifikációjával, árucikké silányításával nem csak az a baj, hogy a tehetősekre korlátozza a hozzáférést. Ahogy a Harvard Egyetem marxista elhajlásokkal aligha vádolható kommunitárius sztárfilozófusa, Michael J. Sandel fogalmazott, gyakran a dolgok lényege változik meg attól, hogy árcédulát helyezünk rájuk.

Természetesen nem kell szótlanul tűrnünk a felsőoktatás neoliberaliziációját. Meg kell akadályoznunk, hogy a neoliberális nagykoalíció árucikké silányítsa a tudást, a gondolatot és a hallgatókat. Az ellenállás azonban csak a szektorban érintett szereplők széles és szervezett mobilizációja esetén lehet sikeres.

Ha oktató vagy, csatlakozz valamelyik érdekvédelmi szervezethez, például az Oktatói Hálózathoz vagy a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetéhez. Ha diák vagy, lépj be a Hallgatói Szakszervezetbe. Ha a te egyetemeden ez a szervezet még nincs jelen, alakíts helyi sejtet. Foglalj tantermet, alapíts olvasókört, indíts folyóiratot, és töltsd meg élettel és politikával az egyetemi tereket.

Legyetek „haszontalanok”.

Tudatosan tégy az atomizáció ellen, építs közösségeket. Az oktatók, a diákok és egyéb egyetemi munkások vagy együtt cselekszenek, vagy bukásra vannak ítélve.

Diákok, büszke diplomás és diploma nélküli munkások és munkanélküliek! Be a romkocsmák félhomályába! Álmodjunk olcsó bortól lángoló elméinkkel egy jobb, emberségesebb és spontánabb világot!