Orbán Viktor megint megpróbálja eladni a „Bécsben cukrászdát” ígéretet

A korábbi évekhez hasonlóan Orbán Viktor miniszterelnök szerdán újra beszédet mondott a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara évnyitó rendezvényén, amelyen újfent felvázolta a kormányzat gazdasági elképzeléseit. És újfent megerősítette azt a tavalyi választások óta egyre erősödő érzést, hogy Orbán Viktor valójában csak újracsomagolja az évtizedek óta jól ismert felzárkózásmítoszokat, anélkül, hogy azok már megtapasztalt korlátaival bármit is kezdene.

A 2018-as választások után, a beiktatási beszédében a miniszterelnök már felvázolta ugyanazt a víziót, amelyet most a magyar üzleti lobbi előtt megismételt, és amelynek központi üzenete az ambíció, hogy 2030-ig „az Európai Unió öt legjobb országa közé kerüljünk, ahol a legjobb élni, lakni és dolgozni.”

Ez a cikk a Mérce napi véleményrovatának, az AMércének a mai cikke. A rovat célja, hogy naponta tudjunk nektek adni egy olyan véleménycikket, ami kitekint a mindennapi megszokott nézőpontokból, új dinamikákat ad a gondolkodásunknak, leveri azokat a falakat, amiket a politika körénk épít. A rovat többi cikkéért kattints ide!

Szerdai beszédében e mellé a főcél mellé még öt másikat is megjelölt Orbán, olyanokat, mint a népességfogyás megállítása, az öt legversenyképesebb európai ország közé kerülés, a Kárpát-medence és Közép-Európa gazdasági integrációja, illetve az ország energiafüggetlenségének garantálása.

A konkrétumok szintjén ennél több részletbe nem nagyon bocsátkozott a beszéd, mindenesetre a jól kirajzolódó gazdasági filozófia kapcsán Orbán megint hangsúlyozta annak újszerűségét is. A múlttal való leszámolás, az új paradigmák bevezetése végigvonul a Fidesz 2010 utáni kormányzásán, a fülkeforradalom gondolatától a „rendszerváltás lezárásán” keresztül egészen az iparkamarai beszédig, amelyben elhangzott:

„nem reménykedhetünk abban, hogy ha mindent úgy csinálunk, ahogy eddig csináltuk, akkor visszalendülünk oda, mármint mi, európaiak, benne mi, magyarok visszalendülünk oda, ahol a 2008-as válság előtt voltunk.”

Ez a sajátos, orbáni „magyar modellről” való beszéd azt a látszatot kelti, hogy valami új van kialakulóban a magyar gazdaságpolitikában. Viszont ha ránézünk a kimondott elképzelésekre, a nem ritkán egymással is összeférhetetlen célkitűzésekre, akkor valami teljesen mást látunk.

A beszéd első felében Orbán elejtett egy fél mondatot, amelyből akár arra is következtethettünk volna, hogy valami irányváltás következik: „az úgy nem megy, hogy minden haszon a magánembernél van, és minden terhet meg a közösség visel”, mondta a miniszterelnök. De figyelmeztetésének végül csak annyiban lett folyománya beszédben, hogy megismételte a szokásos segélyellenes dumákat, amelyek oly jellemzőek a Fidesz politikájára.

Állt a miniszterelnök a magyar üzleti élet színe-java előtt, beszélt a magánhaszon és a közösségi teherviselés kapcsolatáról, de egy szót sem szólt az adóparadicsomi alacsonyságú kilenc százalékos társasági adóról, amelynél a ténylegesen befizetett adók szintje még alacsonyabb is.

Állt a miniszterelnök, akinek egyik közeli tanácsadója pár éve arról beszélt, hogy „amit korrupciónak neveznek, az gyakorlatilag a Fidesz legfőbb politikája”, és arról szövegelt, hogy egyéni teljesítmény nélkül senki ne kapjon támogatást. És ezt nem a közpénzből feltőkésített NER-burzsoáziára, nem saját vejére vagy a „leggazdagabb magyarra” értette, hanem a szegényekre, akiktől még a jóléti transzferek gondolatát is elvitatja.

Persze ez sem újdonság, sőt még az sem mondható, hogy a korábbi kormányzatok idején ez a gondolatmenet ne lett volna a kormánypolitika része, de mindenesetre a dolog kiterjedése tipikusan fideszes, és ennyiben szakítás a múlttal.

De minden egyéb, amit mond, az újracsomagolása csupán a rendszerváltás és a 2008-as válság közötti időszak uralkodó mítoszának, a nyugathoz való felzárkózás ígéretének.

Az ambíció persze első ránézésre tök jó, ki ne akarná még mindig utolérni az osztrák életszínvonalat, ki ne akarna az Unió öt legélhetőbb országa közé tartozni. (Jó, talán Parragh László iparkamara-elnök kivételt képez.)

A probléma a kivitelezéssel van, ugyanis egyértelműen látszik, hogy a megoldási javaslatokban alapvetően semmi újszerű nincs a kilencvenes és kétezres évekhez képest.

Szigorú költségvetéspolitika? Nemzetközi Valutaalap likes this.

Újraiparosítás? Nemzetközi befektetések bevonása? Az a helyzet, hogy a rendszerváltás óta ez a legfontosabb folytonosság a különböző kormányzati ciklusok között, és ez nem véletlenül van így. Orbán Viktor is tudja, ki is mondja, hogy tőkeszegény régióban élünk, ezért nemzetközi működőtőke nélkül döglött lovak lennénk a vízben. Újraiparosítottunk már a kilencvenes években is, amikor a megszűnő állami ipar képzett, tapasztalt munkásságát a benyomuló multik szívták fel, és mazsolázták ki a meglévő infrastruktúra legjavát.

Miben ajánl ehhez képest újat Orbán? Semmiben: ugyanaz a lefelé tartó adóverseny, ugyanaz a munkaerő-kiszolgáltatás (apropó, nem adunk segélyeket), minden ugyanaz. Ami újdonság, az csak a retorika. Az, hogy mindenre van valami mondás, amely természetessé teszi a kormány intézkedéseit, mintha azok nem is tudatos lépések, hanem a „magyar néplélek” következményei lennének.

Éleződik a bérharc, egyre több helyen szerveződnek a dolgozók azért, hogy ők is részesülhessenek az elmúlt évek globális gazdasági fellendüléséből? Orbán gyorsan rá tudja tolni a magyar néplélekre, miért is nem szabad engedni a bérköveteléseknek:

„Figyeljünk arra, hogy a magyar ember, ha egy sikeres szakaszba lép, akkor azt gondolja, hogy a siker a következő évben természetes, mert megvolt már az előző évben. Itt azért a két lábbal a földön maradás politikáját javaslom mindenkinek…”

Tiltakoznak az emberek a rabszolgatörvény által önkényesen és drasztikusan megemelt túlmunkakeretek ellen? Hát persze hogy a magyar néplélek a magyarázat:

„a magyarok, ha sikeresek, és bebizonyosodott, hogy tehetségesek, akkor elengedik magukat. […] És miután most éppen egy intenzív gazdaságra való áttérésre van szükségünk, ez a legrosszabb tulajdonságunk, hogy a sikerben elengedjük magunkat, mert most elértünk egy sikeres szakaszt, de hogy sikeresek maradhassunk, egy versenyképességi javuláson kell átmenni, mely a munka minőségének meg az intenzitásának a javulását követeli”.

És a beszéd tartalmaz még pár ilyen gyöngyszemet, amelyek egyetlen célja, hogy a gazdasági mechanizmusokat, tudatos döntéseket és strukturális megkötöttségeket homályos és alapvetően nem létező nemzetkarakterológiai jellemzők által természetessé tegye.

És ezzel elhitesse: nincs alternatíva.

Ha nem tudnánk, milyen hatásai is voltak, vannak ennek a nagyvállalatbarát, dolgozóellenes kormányzásnak, akkor akár fel is nézhetnénk arra, hogy Orbán zseniálisan tud saját szavai erejével összebékíteni összebékíthetetlen folyamatokat, zseniálisan tud egyensúlyozni az egymásnak ellentmondó célkitűzések és ellentétes irányba ható kötöttségek között. Gazdasági megújulást hirdet úgy, hogy közben semmi nem változik. Unortodoxiát hirdet a konstantinápolyi pátriárka.

Ugyanez a versenyképesség növelése és a régiós gazdasági integráció kettősségében is érezhető.

Azt nem vitathatjuk el, hogy a régiós versenyképességi pozíciónk javult az elmúlt években. Persze nem úgy, hogy szakképzettebb lett a magyar munkaerő, vagy a globális termelési láncokon belül javult volna a többiekhez viszonyított pozíciónk. De a régióban azért senki nem maxolta annyira ki a külföldi tőkebevonzási trükköket, mint Magyarország. A már említett adóparadicsomi kondíciók és „munkaerő-flexibilizálási” (értsd: kiszolgáltatási) intézkedéseken túl ott vannak még a nagy multiknak adott rekordmagas készpénz-támogatások is. Ebben nemhogy szakított volna a korábbi húsz évvel a Fidesz, hanem egyenesen túlszárnyalta azokat.

Ennek azonban van egy olyan hatása is, hogy éleződik a kárpát-medencei és közép-európai verseny is. Amelyik céget magunkhoz csábítjuk, azt jó eséllyel a szomszédainktól csábítjuk el: a debreceni BMW ügye kiváló példája ennek.

Ezek között a viszonyok között a régiós gazdasági integráció és a versenyképesség növelése egymásnak ellentmondó célok – és ebben a konfliktusban az elmúlt években és ezután is a versenyképesség fog győzni.

Ennyit az újszerűségről.

A helyzet úgy áll, hogy a magyar gazdasági kormányzat szörfözik az elmúlt évek általános globális fellendülésén.

És a hullám tetején lovagolva újracsomagolja ugyanazt a felzárkózási ígéretet, amit harminc éve folyamatosan hallgatunk, és ennek gazdasági valószerűségét ugyanúgy elhallgatja, ahogyan elődei is elhallgatták.

Persze mindez nem jelenti azt, hogy ne lehetne másképp csinálni, ne lehetne ténylegesen tenni azért, hogy Magyarországon jobb legyen élni, lakni, dolgozni. Lehetne például támogatni nem csak a tehetősek lakhatását, lehetne szociális bérlakásokat építeni, lehetne csökkenteni az unió legmagasabb áfáját, a munkabérek túladóztatása helyett a nagyvállalatokat is be lehetne vonni a közteherviselésbe, lehetne többet fektetni az EU-s szinten is alulfinanszírozott oktatásba és egészségügybe, és a régiós gazdasági együttműködéseknek is vannak más módjai, mint az egymásra taposás, vagy a „hozzunk ki több pénzt a szomszédainktól, mint amennyit kivisznek tőlünk a multik” Orbán által felvázolt gyarmati álmodozása.

Igazán több értelme lenne kipróbálni valami ilyesmit is, mint harminc éve újracsomagolni ugyanazt, és eltérő eredményeket várni tőle.

Kiemelt kép: MTI/Koszticsák Szilárd
Olvass tovább!