Azokra, akik a kitörésre úgy emlékeznek mint a magyar történelem hősies részét képző bátor cselekedetre, nem nagyon lehet mást mondani, mint hogy buták.
A G-nap után különböző közkeletű illúziók kaptak szárnyra Orbán végével kapcsolatban, amelyeknek romboló hatását még ma is érezzük.
Ahogy normálissá válik a náci masírozás a budai hegyekben, úgy válnak normálissá az 1944-45-ös eseményeket illetően a szélsőjobboldali narratívák is a közbeszédben.
Megint fordítva ül a lovon a kormány, és ezzel csak súlyosbítja a problémát.
Épp a munkaviszonyok miatti kiszolgáltatottság, a kényszerű vendégmunkás élet az, ami a leginkább közös élethorizontja a ditróiaknak és a Srí Lanka-iaknak.
És még csak nem is az volt az egyetlen eset.
Egy szakmúzeum szétveréséhez nem kell sok idő. Utána viszont évtizedek kellenek, mire újraépítik.
Dorosz Dávid könyve szerint a kapitalizmusnak, amelyet nem lehet elkerülni, négy változata van. Mi olyat szeretnénk, mint a svéd kapitalizmus, és nem olyat, mint a törökországi.
Régebben fekete személyi, most külön wc-használat. A 20. század nagy rendszereiben vagonba zárás, vagy éppen kényszermosdatás járt a cigányoknak, ez most az orbáni rendszerben jogbiztonságból való kirúgást jelent.
Szomorú, bár nem meglepő, hogy a mainstream médiában – beleértve az ellenzéki sajtót – Auschwitz felszabadításának 75. évfordulóján is arról „illett” megemlékezni, hogy egy totalitárius diktatúrát képviselő hadsereg szabadította fel a haláltábort a még életben maradt foglyokkal.
