Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Nagy Szilvi elment, ezt a tudást hagyta ránk

Halottról vagy jót vagy semmit, tartja a népi „bölcsesség”.

Nagy Szilvi, a Szivárvány Misszió Alapítvány (Budapest Pride[1] [2]) elnöke kifejezetten utálta ezt a mondást és az általa közvetített tabusítást. Ahogyan a hős narratívát sem szerette, a destruktív tempóban zajló munka dicsőítését, az önmegsemmisítéssel járó felhevültség romanticizálását. Többször kifejezte, hogy ha kimagasló egyének kezdenek el emberfeletti teljesítményeket nyújtani egy mozgalomban vagy egy szervezetben, amelyet aztán velük azonosítanak, ott valami baj van. A közösség erejében hitt, nem a pótolhatatlanságban. Utóbbit nem valamiféle érdemnek tartotta, hanem komoly szervezeti hibának, a tudásmegosztás elégtelenségének.

Szilvi sok mindenre megtanította a szervezőtársait, kitartó munkájával gyakran másokat hozott helyzetbe, míg ő maga háttérben maradt. Biztosak vagyunk abban, hogy most sem szeretné, ha piedesztálra állítanánk. Ő sem volt tökéletes. Elmesélései alapján sokáig éppen attól szenvedett, hogy megpróbált az lenni.

Mégis az van, hogy nagyon nehéz rosszat mondani Szilviről. Mi olyan embernek ismertük meg, aki nagyon tudott szeretni – támogató, megengedő, megbocsátó módon. Mert álmodni és megvalósítani, de elengedni is. Harcolni valamiért, vagy csendben maradni, ha éppen az volt a helyes válasz. Hihetetlenül eredeti, kreatív, okos és elképesztően vicces volt. Melegszívű. Kedves. Őszinte. És még sorolhatnánk.

Az utóbbi években sokat beszélt arról, hogy szeretne írni egy könyvet a demokratikus csoportszervezés módszereiről és a szervezetek emberi fenntarthatóságáról. Nagyon büszke volt arra a feminista alapokon nyugvó, antirasszista, az önismeretet értékként kezelő szervezeti kultúrára, ami a Budapest Pride csoport munkáját jellemzi, s amelynek kialakításában neki is óriási szerepe volt. Szerette volna összegyűjteni és más közösségek, szervezetek számára is használható tudássá tenni azokat a legfontosabb alapelveket és technikákat, amelyek a Pride-nál már beváltak.

Ez a könyv sajnos nem készülhetett el, így ezt a tudást most azok az emberek viszik tovább, akiknek az évek során volt alkalmuk együtt dolgozni Szilvivel. Akik ismerték, szerették őt, akik a barátai voltak. Közéjük tartozunk mi is. Az alábbiakban igyekeztünk összeállítani egy olyan anyagot, amely visszaadja Szilvi szemléletének főbb üzeneteit. A lista korántsem teljes, óhatatlanul a mi prioritásainkat is tükrözi.

#1 A személyes egyben politikai is, avagy a szupervízió fontossága

„Vannak szupervíziós alkalmaink is: ez egyfajta szakmai személyiségfejlesztés, ahol sor kerülhet személyközi konfliktusok megoldására, és a tevékenységünkkel járó szakmai és személyes problémák átbeszélésére. Ez egy önismereti folyamat is. […] Az egyik legnagyobb siker, hogy olyan teret alakítottunk ki, amibe baromira jó érzés bejönni, és ott lenni, és ott együtt dolgozni teljes átláthatósággal, nyitottsággal és szeretettel. Nagyon büszke vagyok rá, mert nagy részem volt és van benne, hogy ez így van.” – Nagy Szilvia, Közélet Iskolája interjú, készítette Németh Bálint[3]

Szilvi rendíthetetlenül vallotta, hogy a személyes ügyeink egyben politikai ügyek is. A tézis maga („the personal is political”) az 1960-as évek amerikai feminista és afro-amerikai feminista mozgalmainak alapköve volt. Eszerint személyes tapasztalataink szoros kapcsolatban állnak a körülöttünk lévő politikai és társadalmi szerkezettel, sőt, szinte elválaszthatatlanok.

Ez többek között, a csoportszervezés kontextusában azt jelenti, hogy a személyes múltunk, identitásunk (szexuális irányultság, nemi identitás, etnikum, vallás, nem, stb.), küzdelmeink, traumáink, érzelmeink alapvetően befolyásolják azt, hogy miért döntünk az LMBTQ-aktivizmus vagy éppen más jogvédő tevékenység mellett, az hogyan hat ránk, hogyan végezzük ezt a munkát, hogyan bánunk önmagunkkal és hogyan tudunk egy csoporton belül együtt dolgozni.

Egy 10-15 fős csapat esetén pont ugyanennyi személyes csomag kerül be hirtelen egy térbe – ezeket csak úgy lehet összehangolni, ha nyitottan, őszintén, átláthatóan osztjuk meg és fogadjuk be egymás batyuját. Ez persze nem mindig könnyű. Leginkább rettentően nehéz és fájdalmas, és miután társadalmi tabukat döngetünk vele, szokatlan is.

Egy aktivista vagy egy jogvédő ugyanis erős, bátor, megállíthatatlan és fáradhatatlan! Hát persze. Hát persze, hogy nem. Ezt a mítoszt a társaink és önmagunk, ne adj isten, a nyilvánosság előtt megtörni, gyötrelmes és ijesztő tud lenni. De innen üzenjük mindenkinek, aki még nem tette meg: felszabadító és elengedhetetlen.

Volt köztünk olyan, aki a gyerekkorából származó hiányérzet miatt kényszeresen kereste az elfogadást és nehezen viselt bármiféle visszautasítás vagy kritikát. Volt, aki a szülői elutasítás után önbántalmazó lett, és velünk is bántalmazóként beszélt vagy viselkedett. Volt, aki megtanulta otthon, hogy a konfliktusokban ő a béketeremtő, és ezért ő maga soha nem vállalt konfliktust a csoporton belül. Volt, aki olyan élményekkel érkezett, hogy „kevés, esetlen, ügyetlen, túl ideges”, ezért soha nem mert nyilvános szerepet vállalni. Aki kétségbeesetten próbált megmenteni egy szülőt gyerekkorában, és később az aktivizmusban talált ugyanilyen megmentő szerepet.

A személyes történeteink megosztása, feldolgozása és a hatásukra való reflektálás azért is fontos, mert máskülönben nagyon sok olyan projekció jelenhet meg a csoport napi munkája során, amely az együttműködést és a kommunikációt alapvetően megnehezíti. Az ön-, illetve csoportismeret abban segít, hogy ezeket a dinamikákat szétszálazzuk, a negatív egymásra hatásokat konstruktív mederbe tereljük. A jogvédő és az aktivista munka során nap mint nap nehéz emberi sorsokkal találkozunk, illetve ki vagyunk téve az ellenünk irányuló támadások veszélyének is. Ezért is elengedhetetlen, hogy folyamatosan legyen információnk a saját és a csoporttársaink aktuális pszichés állapotáról, az érzelmi terhelhetőségük határairól. Ennek a kiégés megelőzésében és kezelésében, illetve az elvégzendő munka minőségének biztosítása szempontjából is komoly szerepe van.

#2 Az ügy sohasem fontosabb, mint az ember

„Nem a hatékonyság az első, hanem az ember. Ez alapvetésünk. Olyan nincs, hogy az ügy fontosabb az embernél. Mindig bejelentkező körrel kezdünk, ahol mindenki elmondja, hogy van, milyen állapotban érkezett dolgozni, azt is, ha sikerült a vizsgája és fel van dobva, és azt is, ha nagyon rosszul érzi magát valami miatt, és ezért nem tud teljesen a munkára koncentrálni.” – Nagy Szilvia, Közélet Iskolája interjú, készítette Németh Bálint[4]

Szilvi mindig hangsúlyozta, hogy az emberi jogi munka soha nem lehet fontosabb azoknál az aktivistáknál, akik azt nap mint nap végzik. Mindenki, aki emberi jogi vagy szociális területen dolgozik, tudja, hogy ez a munka egyszerre tud felemelő, biztonságos és jutalmazó, illetve érzelmileg megterhelő, kimerítő és lélekölő is lenni.

Szilvi nagyban hozzájárult ahhoz a Budapest Pride-ban kialakított munkakultúrához és biztonságos légkörhöz, ahol lehetett nemet mondani. Ahol oké volt segítséget kérni, amikor nem ment egy feladat, és csak tologattad magad előtt hetekig. Ahol rendben volt, hogy ezen a héten nem jössz megbeszélésre, mert szükséged van egy kis szerelmi töltődésre a pároddal. Ahol támogatást és empátiát kaptál, amikor felálltál az asztaltól és egyszerűen ki kellett szállnod. Nemet mondani nemcsak oké volt, hanem szinte elvárás ahhoz, hogy tudjuk: mindenki annyit és úgy vállal be, hogy nem megy rá lelkileg és/vagy fizikailag.

Sokunknak ez nagyon új volt akkor, sőt, a mai napig komoly kihívást jelent odafigyelni arra, hogy ne vállaljuk túl magunkat. Ne hajtsuk túl magunkat csak azért, hogy bizonyítsunk, hogy valakinek könnyebb legyen, hogy jobban szeressenek minket vagy hogy elkerüljük a konfrontációt. Hidd el, nincs az a társadalmi ügy vagy munkahelyi cél, amiért érdemes volna feláldozni a testi vagy a mentális egészségedet. Egyszerűen nem éri meg.

#3 Ha támogatsz minket, mögénk állj be, ne elénk

„Senki más nem fogja képviselni úgy az érdekeidet, mint te magad, és hasonlóképpen, ha mások kénye kedve szerint élsz, akkor nem élsz igazán.” – Nagy Szilvia, 2018, Budapest Pride Megnyitó[5]

Szilvi részt vett 500 fős felvonuláson (2010-ben) és vezetett 20.000 fős menetet is (2015-től). Már csak ezért is úgy vélte, hogy az LMBTQ-emberek társadalmi és jogi egyenlőségét szövetségesek nélkül lehetetlen lenne elérni. Magyarországon végképp, hiszen a helyzet nem túl rózsás, és a támogatás igencsak elkél. Ennek az állításnak a végére azonban Szilvi és az egész Pride csapat beszúrta azt a kitételt, hogy a szövetséges feladata alapvetően az, hogy az LMBTQ-embereket meghallgassa, és magát leginkább a háttérbe szorítva segítsen.

A jó szövetséges egyik alapvető ismérve tehát az, hogy az általa támogatott csoportot nem megmenteni vagy képviselni, hanem meghallani probálja és olyan módon segíti az ügyet, ahogy azt a csoport kéri – nem pedig úgy, ahogy ő azt jónak gondolja. A Pride-ban lefektetett szabály az is, hogy reprezentatív funkciót (interjúk, szóvivői posztok, stb.) csak és kizárólag LMBTQ-ember tölthet be. Cisznemű és heteroszexuális szövetséges akkor sem, ha elegendő tudással rendelkezik és egyébként fantasztikus szövetséges a csoporton belül.

A mi láthatóságunk ugyanis fontos. Elengedhetetlen. Forradalmi. Félreértés ne essék, Szilvi soha nem gondolta, hogy a láthatóság kötelező lenne. De ha van rá lehetőség, akkor megragadjuk. Szüksége van rá az LMBTQ-közösségnek és a társadalomnak is. Ettől függetlenül persze vannak olyan helyzetek, amikor egy szövetséges láthatósága és kiállása közelebb visz minket a céljaink eléréséhez, pl. hírességek esetén.

Az azonban tévhit, hogy akármilyen segítség hasznos az LMBTQ-emberek számára, ha egy hírességtől jön. Példaként említhetnénk azokat a támogató videókat, amelyekben elsőként álltak ki ismert személyek (köztük írók, zenészek, színészek) az LMBTQ-emberek és a Pride mellett: nem volt mindig könnyű kibányászni egy-egy használható mondatot a felvett anyagokból, ha előzetesen nem egyeztettünk a szereplőkkel. Teljesen oké az, ha egy szövetséges először nem tudja pontosan, mit kellene mondania és hogyan. Ilyenkor jobb hátralépni, utánaolvasni, vagy az adott kisebbségi csoport tagjait megkérdezni (akiknek persze abszolút jogukban áll nemet mondani, hiszen iszonyúan fárasztó ezt az oktatói munkát végezni napi szinten). Csak úgy tudsz érdemi segítséget nyújtani nőknek, roma, hajléktalan, fogyatékossággal élő vagy LMBTQ-embereknek, ha megismered a valós igényeiket, és nem takarod ki őket a képből, miközben az őket érő elnyomásra hívod fel a figyelmet.

#4 Az önkéntes munka láthatatlansága nem oké

„A legnyilvánvalóbb örömöm az aktivizmusban az, amikor július eleje van, és emberfeletti munka után ott vagyunk az Andrássy úton az otromba walkie-talkie-val a fülünkben. Mindenkinek millió dolga van, de néha szemkontaktust létesítünk a többiekkel, és azt az érzést nem lehet leírni. Az, hogy ezt nagyjából tíz ember hozta össze önkéntes munkával, munkaidő után, heti három esténként, az nagy büszkeség.” – Nagy Szilvia, Közélet Iskolája interjú, készítette Németh Bálint[6]

Néhány évvel ezelőtt egy interjúban az merült fel, hogy Alföldi Róbert vezette a több ezres tömeget, fontos szerepet vállalva abban, hogy ennyien csatlakoztak a felvonuláshoz. Persze az LMBTQ-hírességek bátor kiállása sokat jelent a mindenkori közösségnek, az ő jelenlétük rengeteget segít a figyelemfelhívásban, a láthatóság növelésében.

Lényeges azt is hangsúlyozni azonban, hogy egy nagyjából tíz fős szervező csapat javarészt fizetetlen munkája és több száz önkéntes részvétele kell ahhoz, hogy minden évben létrejöhessen a Pride. A felvonulást nem mellesleg éveken keresztül Szilvi vezette, ő ment legelöl, walkie-talkieval a fülében, folyamatosan egyeztetve a rendőrökkel, a menetkísérő koordinátorokkal és a csapattal. Szilvi amúgy is rengeteget dolgozott a Budapest Pride programjainak megvalósításáért, a csapat működésének fenntartásáért – munkájának nagy része komoly felelősséggel járt, kívülről jövő, látványos elismeréssel alig.

Az önkéntes munka láthatatlansága óriási problémát jelent és rettentően káros tud lenni. Ez a láthatatlanság aránytalanul érinti a nőket, illetve azokat, akikre nőként tekintett valamikor a társadalom.

A Budapest Pride-ban ezt úgy próbáltuk ellensúlyozni, hogy minden feladat elvégzését megköszöntük egymásnak. Ez elsőre apróságnak hangozhat, de többünk számára egészen újszerű élmény volt, amit korábban nem tapasztaltunk meg az önkéntes vagy a fizetett munkáink során. Talán időpazarlásnak tűnik mindenkinek mindent megköszönni, de amikor azt érzed, hogy a munkádat látják, megbecsülik, az rengeteg erőt és önbecsülést tud adni.

Szóval innen üzenjük mindenkinek, aki valaha, bármilyen formában dolgozott, dolgozik és dolgozni fog az LMBTQ-emberek és más kisebbségi csoportok jogaiért, társadalmi egyenlőségéért: köszönjük. Fontos a munkád, Te is fontos vagy!

#5 A csoporton belül sem vagyunk egyenlők

„Töltsük fel végre a hozzá méltó jelentéssel azt a kicsit már kiüresedett szót, hogy sokszínűség. Ahhoz, hogy valódi mozgalomként erősödhessünk tovább, meg kell tanulnunk kritikusan tekinteni saját helyzetünkre a közösségen belül, és megvizsgálni, vajon nem takarunk-e ki valakit a képből. Tudnunk kell úgy előre mennünk, hogy közben senkit nem hagyunk hátra.” – Nagy Szilvia, 2015, Budapest Pride Megnyitó[7]

Leszbikus nőként Szilvi sokat beszélt arról, hogy a szexizmus és a nőgyűlölet hogyan határozta meg azt a normakövető, visszahúzódó és engedelmes magatartást, amivel gyerekkorában azonosult vagy amibe beszorították. A legtöbb beszédében azt is kiemelte, hogy az LMBTQ-emberek csoportja korántsem homogén, és a társadalmi hierarchiáért felelős hatalmi struktúrák a közösségünkön belül is ugyanúgy jelen vannak.

A köztünk lévő hatalmi egyenlőtlenségek (nem, transz státusz, etnikum, iskolázottság, osztály, stb.) a Pride-ban való szerepünket és viselkedésünket jelentősen formálták, és tudatosan kellett azon dolgoznunk, hogy mindezt láthatóvá tegyük, nevesítsük és kezdjünk is vele valamit. Szilvi mindig az elsők között adott visszajelzést arról, amikor valaki dominánsan kezdett el viselkedni, és a többiek nehezen érvényesültek mellette. A meetingeken külön technikákat vezettünk be arra, hogy a szocializációjukból, társadalmi pozíciójukból adódóan túltengésre hajlamos emberek (például férfiak) hátrébb lépjenek, a félénkebbek pedig előre.

Ugyanis önmagában az, hogy elviekben bárki szabadon hozzászólhat egy témához, még nem teremti meg az egyenlő térhasználat lehetőségét. Ez maximum látszat-egyenlőség, ahol még nagyon sok gát munkálhat. Ezen segíthet, ha még egy 4-5 fős találkozónak is van moderátora, aki aktívan odafigyel a térhasználatra, és ennek érdekében bevezet különböző struktúrákat, például egy-egy kérdés megválaszolásánál körbemegy a csoport, így mindenki el tudja mondani a gondolatait.

Az is hasznos, ha a – többnyire a privilégiumaiknak köszönhetően – dominánsabb tagok jelentkeznek, illetve mindig várnak legalább egy percet, mielőtt feltennék a kezüket. Ha pedig többen kérnek szót egyszerre, akkor először azok kapnak lehetőséget, akikről tudni lehet, hogy nagyobb kényelmetlenséget jelent számukra mások előtt beszélni, kevésbé privilegizáltak, vagy még kevesebbszer szólaltak meg az adott alkalmon.

Szilvi úgy gondolta, hogy a civil szervezetek és aktivista csoportok csak akkor lehetnek hitelesek, ha a saját működésükre vonatkoztatva is szem előtt tartják azokat az értékeket, amelyekért más kontextusokban kiállni hivatottak.

#6 A humor, mint megküzdési eszköz

„Szeretném, ha a Pride olyan örömünnep lehetne, mint egy focigyőzelem. […] Szeretném, ha nem mocskos buziznának fekete ruhába öltözött férfiak gyerekkel a nyakukban, kordont zörgetve, köveket dobálva. Szeretnék sportszerű ellentüntetőket. A mostaniak helyett kérem vissza azt a fiatalembert, aki ’98-ban a Vörösmarty téren álldogált csendesen egy „buzi go home” felirattal.” – Nagy Szilvia, 2016, Budapest Pride Megnyitó[8]

Buzi go home, nyögte be időnként valamelyikünk, amikor egy-egy hosszú meeting után dög fáradtan szedelőzködni kezdtünk az irodában. Ezen mindig jót nevetgéltünk. A magyarországi felvonulások történetének első ellentüntetője – aki egyébként később nyílt levélben kért bocsánatot a viselkedéséért – valószínűleg álmában sem gondolta volna, hogy milyen gyakran idézgetjük a szavait.

Bármennyire is törekedtünk a keretek betartására (például, hogy ne legyenek éjszakába nyúló vagy hétvégi gyűlések, munkáról pedig csak e-mailben kommunikáljunk egymással), volt az a kimerültségi szint, amit nem volt könnyű átvészelni.

Ráadásul abból is rengeteg feszültség származik, hogy LMBTQ-emberként nap mint nap egy hetero- és cisznormatív világban kell boldogulnunk. A kisebbségi léttel járó nehézségeket pedig nagyon sokan próbálják meg szerhasználattal (alkohol, nikotin, drogok) enyhíteni. Az LMBTQ-közösségek esetében az alkoholfogyasztás már csak azért is különösen nagy problémát jelent, mert a szervezett találkozás helyszínei szinte kizárólag bárok, klubok, bulik.

A Budapest Pride néhány éve teljes alkohol-moratóriumot hirdetett (azaz soha nem isznak együtt Pride-szervezők, sem a felvonulás után, sem szilveszterkor, sem szülinapokon). Így a Pride-ban ma már alapvetően más eszközök segítenek a nehéz időszakok átvészelésében – például a humor. Szilvire ezen a fronton mindig lehetett számítani, a humor volt az egyik szuperereje. Általában azért viccelődött, hogy össze tudjon kapcsolódni másokkal, erősítse önmagát és a többieket, vagy valamilyen rendszerkritikát fogalmazzon meg. A sértő, megalázó, sztereotipizáló, agresszív poénokat nem szerette, ezeknek a csoportban sem volt helyük. A fenti focis hasonlat ellenére, a sporttól egyébként még az a kisajátító, nacionalista retorika sem tudta elvenni a kedvét, amit Orbán Viktor politikája szőtt a sport köré az elmúlt évtizedben.

#7 A Pride-ra mindig szükség lesz

„Nem tervezem, hogy bárhová elmegyek innen. Itt leszek addig, amíg hozzá tudok tenni a Pride munkájához szívvel, lélekkel, készségekkel. Minden nappal egyre több embert kell tudatosabbá tenni, így lesz a társadalom napról-napra egy kicsit elfogadóbb és élhetőbb közeg.” – Nagy Szilvia, Közélet Iskolája interjú, készítette Németh Bálint[9]

Szilvi azok közé tartozott, akik szerint a felvonulásra mindig szükség lesz. A Pride ugyanis nemcsak egy szivárvánnyal és kacagással teli ünnep, hanem alapvetően egy tüntetés. A jogegyenlőség még csak-csak elérhető lenne valahogy, és Magyarország jogi szempontból még csak nem is a lista végén kullog. A társadalmi egyenlőséget tekintve azonban igencsak. A Pride nélkülözhetetlen ahhoz, hogy ez megváltozzon. Szilvi nemcsak szükségesnek tartotta, de imádta is a felvonulást, annak minden nehézségével együtt. A Budapest Pride csoport munkája azonban a kezdetektől fogva több volt az évi egyszeri felvonulás megszervezésénél: kulturális események, workshopok, médiakampányok, közösségi programok, érdekérvényesítő akciók létrehozása egyaránt hozzá tartoznak a mindenkori csoporttagok munkájához. Sok erőt kívánunk nekik ahhoz, hogy Szilvi szellemiségét megőrizve, a jövőben is tovább vigyék ezeket a feladatokat. Vigyázzatok magatokra és egymásra, veletek vagyunk.


Rengeteg düh van bennünk a rákkal szemben, hogy nem volt hajlandó visszavonulót fújni. Szilvi, itt lenne a helyed még. Vár Gabi, vár a Jani, várnak a Pride-os szervezőtársaid, a barátaid, és várunk mi is. Dodónál a függőágy a fa alatt. Dominál a BL-meccsek és a finom lecsó. Reméljük, jössz majd hozzánk.

A szerzők egykori Pride szervezők.

[1] – A Budapest Pride csoport manifesztóját az alábbi linken lehet elolvasni.

[2] – Szilvi Mi az a Pride? címmel írt összefoglalót a Budapest Pride honlapjára arról, hogy mi mindent jelent a felvonulás.

[3] – Németh Bálint (2016). Nagy Szilvia: „Olyan nincs, hogy az ügy fontosabb az embernél.” Az interjú a Közélet Iskolája által kiadott Velünk beszélj, ne rólunk! című kötetben jelent meg.

[4] – Németh Bálint (2016). Nagy Szilvia: „Olyan nincs, hogy az ügy fontosabb az embernél.” Az interjú a Közélet Iskolája által kiadott Velünk beszélj, ne rólunk! című kötetben jelent meg.

[5] – Szilvi Budapest Pride Megnyitó ünnepségeken tartott beszédei az alábbi linkeken érhetők el: 2013, 2014, 2015, 2016, 2017, 2018, 2019.

[6] – Németh Bálint (2016). Nagy Szilvia: „Olyan nincs, hogy az ügy fontosabb az embernél.” Az interjú a Közélet Iskolája által kiadott Velünk beszélj, ne rólunk! című kötetben jelent meg.

[7] – Szilvi Budapest Pride Megnyitó ünnepségeken tartott beszédei az alábbi linkeken érhetők el: 2013, 2014, 2015, 2016, 2017, 2018, 2019.

[8] – Szilvi Budapest Pride Megnyitó ünnepségeken tartott beszédei az alábbi linkeken érhetők el: 2013, 2014, 2015, 2016, 2017, 2018, 2019.

[9] – Németh Bálint (2016). Nagy Szilvia: „Olyan nincs, hogy az ügy fontosabb az embernél.” Az interjú a Közélet Iskolája által kiadott Velünk beszélj, ne rólunk! című kötetben jelent meg.

Kiemelt kép: Nagy Szilvi, a Budapest Pride szervezője a 2016-os megnyitón (kép: Budapest Pride)