Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Miért nem szabad a kultúra?

Tíz éve van a Fidesz hatalmon, és kulturális politikájának liberális kritikusai 2013-as jelentésük után újabb átfogó elemzéssel álltak elő. Az Oktatói Hálózat tagjai által összeállított dokumentum részletes és közérthető összefoglalója azoknak a változásoknak, amelyek az utóbbi tíz évben az intézményrendszer területén történtek. Azonban a kiadványnak az okokkal, mechanizmusokkal és a megoldási javaslatokkal foglalkozó része nem haladja meg a régi liberális kultúraértelmezés kereteit.

A 2010 előtti kultúrpolitika ugyan törekedett minél inkább az állam hatáskörén kívülre terelni a kultúrafinanszírozás terhét, ám mivel ez folyamatosan kudarcba fulladt, a döntéshozók kénytelenek voltak korrigálni, méghozzá az államon keresztül.

Például a most olyannyira védett Nemzeti Kulturális Alap (NKA) a világgazdaság centrumországaiban létrehozott, államon kívüli alapítványok mintájára készült (pl. NEA az USA-ban vagy a Arts Council az Egyesült Királyságban). Egy ilyen alapítványnak az lett volna a feladata, hogy befogadja a piaci szereplőktől kapott támogatásokat, és azokat különböző szakmai testületek útján, a kulturális munkások által felállított szempontok szerint újraossza.

Az NKA azonban nem váltotta be a szakma által hozzáfűzött reményeket, a pályázati rendszere elsősorban az erőforrások szűkülését palástolta, és a döntései során gyakran politikai szempontok is érvényesültek. Emellett a piaci szereplőket sem sikerült kultúrafinanszírozásra ösztökélni, hiszen a külföldi cégek profitja nem itt realizálódik, a helyi cégek nagy része pedig a sportfinanszírozást használta marketingcélokra, hiszen fogyasztóik elsősorban sporteseményeket néztek.

Mindeközben az állami intézményeket elsősorban különböző frakciók használták a saját szövetséges kulturális elitjük újratermelésére. Tehát 2010 előtt politikailag és történeti kialakulásukat tekintve különböző csoportok között osztódtak szét a támogatások, amelyek esztétikailag és ideológiailag a nyugat-európai trendek mintájával legitimálták a tevékenységük, azt nevezve szakértelemnek. Ezzel párhuzamosan a közművelődési intézményrendszert, ami hagyományosan a kultúrához való hozzáférést külvárosi, vidéki terekben lehetővé tette, lassan leépítették.

A Fidesz 2010 után saját elképzelései szerint kezdte el a kulturális termelési rendszert átalakítani, viszont az új hegemón létrejöttének történetét nagyon nehéz a régi hegemón szókincsével, elemzési keretével megérteni, számon kérni.

A Helyzet Műhely kultúrával foglalkozó tagjainak a Fordulat őszi számában jelent meg egy írása, amelyben az Orbán-rendszer kultúrpolitikáját elemezték. Eszerint a rezsim nem önmagában áll, hanem egy nagyobb globális viszonyba, a kapitalista világrendszerbe ágyazódva manőverezik.

A tőkefelhalmozás rendszerével kritikus értelmezésünk szerint a kapitalizmusban a kultúra sosem független, mert piaci folyamatoknak alárendelt, és az uralkodó osztállyal szövetséges értelmiségen belüli viták eszköze.

Maga a függetlenség fogalma is a (globális) kapitalizmus logikáját és ezt a pozícióharcot fedi el. Így az OHA által megjelentetett anyag és az ott kiemelt függetlenség-fogalom is elsősorban arra hivatott, hogy a szerzőik saját pozícióit korábbi beágyazottságukkal együtt elfedje.

A jelentés kultúráról szóló része erősen kritizálja az állami túlhatalmat, de üdvözli a film és zene területén végbement piacosító változásokat, az intézményrendszer átalakítását pedig szakmaiatlannak, koncepciótlannak és hataloméhesnek tartja. Mivel továbbra is egy ideális piaci alapú intézményrendszer szerint képzeli el a reformokat, így a helyi állam működésének „megjavításán” keresztül látja megvalósíthatónak azokat.

Amire nem lát rá, az a kulturális termelés és termelők globális beágyazottsága, valamint a kultúrához való egyenlőtlen hozzáférés egyenlőtlenségeket újratermelő jellege.

Természetes, hogy azok, akik a 2010 előtt uralkodó liberális hegemóniához tartoztak, ezen érvek mentén kritizálják a kormányt. Nekünk azonban, akik a kapitalizmust és annak egy kelet-európai gazdasági-politikai formációját egyszerre próbáljuk vizsgálni és kritizálni, érdemes mélyebbre ásnunk annál, hogy hogyan lehetne a 2010 előtti status quot egy lehelettel igazságosabban visszaállítani.

Az elmúlt évek magyar gazdasági fellendülése a világgazdaság centrumának a válságából fakad, amelyben a globálisan már nem nyereséges ipari termelést Nyugat-Európából Magyarországra, illetve Kelet-Európába telepítik át. Ez a válságból eredő fellendülés Magyarországon egy új politikai rezsimmel is együtt jár (ennek az elemzését lásd itt).

Ezt a 2010 utáni politikai rezsimet olyan hegemóniaépítő rezsimnek látjuk, amely részben továbbviszi a 2010 előtti gazdaságpolitikát, és kiszolgálja a nyugati tőkét – gondoljunk csak a nem kis részben a német járműipari cégek által tollba mondott rabszolgatörvényre; ugyanakkor épít egy saját nemzeti tőkésosztályt is (elsősorban az olyan, helyhez kötött iparágakban, mint az építőipar, a bankszektor vagy a mezőgazdaság).

Ennek a félperifériás kettős tőkefelhalmozási rezsimnek megvan az a kockázata, hogy erősen függ olyan világgazdasági folyamatoktól, amelyeket nem tud befolyásolni, valamint az, hogy a felhalmozás költségeit a munkára terheli. Ennek olyan eredményeit láthatjuk, mint a kivándorlás és a munkaerőhiány, vagy az informális reproduktív megoldások elszaporodása a lakhatástól az ápolásig.

Hogy kapcsolódik mindez a kulturális termelés területéhez?

A hegemóniaépítés nemcsak a gazdasági, hanem a gazdasági és az ideológiai-kulturális tényezők együttes formálását jelenti, mivel az anyagi dolgokat ugyanúgy nap mint nap hozzuk létre, mint a kultúrát. A hegemóniaépítés pedig nemcsak a kultúra egy sajátos szegletét jelentő professzionális kultúrában, hanem a mindennapi élet területein is létezik.

Ez a hegemóniaépítés nemcsak erőszakra, hanem konszenzusra is épül, és egy új „normálist” és új normákat épít. Ennek jellemző példája az, hogy a rezsim nemcsak gazdasági eszközökkel hozza létre a nemzeti burzsoáziát, hanem folyamatosan kulturális eszközökkel is erősíti ennek a fontosságát és legitimitását.

A rezsim építésével járó konfliktusok, harcok és kizsákmányolás elfedését célozza a konszenzust sugalló „Nemzeti Együttműködés Rendszere” kifejezés is.

Ez a hegemóniaépítés ugyanakkor nem jelenti azt, hogy egységes rezsim épül. Sokkal inkább egy dinamikusan változó és heterogén rezsimről van szó a kultúra területén is, ahol számos irány él együtt a Liget Projekttől a Nemzeti Szalonig, a Saul fiától a Nemzeti Színházon át a Brain Barig.

A kulturális termelés piacnak közvetlenül kitett területein elsősorban az inkorporáció, azaz bekebelezés az uralkodó stratégia (gondoljunk csak a filmesek és a zenészek által szinte konszenzuálisan elfogadott, alapvetően projektorientált szemléletben működő Nemzeti Filmalapra és Hangfoglaló Programra; vagy a kreatívipar kiszolgálása jegyében újjáépített MOME-ra) – e területek piacosítását, racionalizálását, nem meglepő módon üdvözli a jelentés.

Ezzel egyidőben a piacnak közvetetten kitett területeken, ahol elsősorban szimbolikus tétek uralkodnak, inkább az ideológiai elhatárolódás a tipikus. De ezek sohasem tisztán szétváló stratégiák, hanem tér, idő és művészeti ág szerint változnak, gondoljunk csak a Térey-ösztöndíj elfogadásának legitimitása körülötti szimbolikus vitára, amiben rövid idő alatt sokat változott a rezsim és az azzal kritikus értelmiségiek álláspontja is. Írásunkban pont ezért „Dinamikus hatalomnak” neveztük a NER kulturális rezsimjét.

A kultúrharcnak nevezett vita, amely a NER hátországának különböző szereplői között folyik, nem a hegemóniaépítők és a szabadkultúra-pártiak küzdelme. Hanem sokkal inkább arról szól, hogy mi a kulturális hegemóniaépítés megfelelő modellje: egy inkorporáló, a 2010 előtti elit erre nyitott részeit is magába olvasztó stratégia; vagy egy ideológiailag lehatároltabb, markánsabb, az új rezsimet közvetlenebbül támogató módszer.

Az inkorporáló stratégiát a rezsimen belülről azért kritizálják, mert elmossa az új kulturális hegemónia határait; az ideológiailag tisztábbal szemben azt szokták felhozni, hogy nem lesz elég hatékony.

Az aktuális rezsimmel szembeni ellenállást nem szimbolikus, hanem anyagi szinten érdemes elemezni. A kritikai megszólalások sohasem semleges térből érkeznek, és épp ezért a materiális adottságok nagyban befolyásolják azt is, hogy kinek lesz lehetősége hangos kritikát gyakorolni.

Az állam túlhatalmának kritikája vagy a szakmaiatlanság bélyege az új hegemónia által is használt ellentétpárokba illeszkedik. Ilyenek az autentikusan magyar vs. európai, liberális vs. nemzeti ellentétpárok, melyeket a rezsim és annak liberális kritikusai egyaránt használnak, csak ezt ellenkező előjelekkel teszik a 2010 utáni, illetve a 2010 előtti rezsim legitimálására.

A szimbolikus, diskurzív ellenállást („addig nem lépek be ebbe a múzeumba, amíg ő az igazgató” jellegű bojkottot) csak a mező domináns, befutott szereplői engedhetik meg maguknak, míg a be nem futottaknak csak az inkorporálódás vagy a mezőből való kilépés marad.

Ma egy hegemóniabomlást és -épülést látunk közelről, ami egyrészt rámutat a társadalmi gyakorlatok érdekvezérelt jellegére, másrészt lehetőséget adhat a kulturális termelés olyan újragondolására, amelyben az alternatívaépítés nemcsak diskurzusok, hanem valódi intézmények felépítésén keresztül szerveződik.

Mivel az Orbán-rezsim nemcsak politikákat és intézményeket termel, hanem a félperifériás kapitalizmus terméke, ezért a bármilyen kultúrával foglalkozó politikának egyszerre kell figyelembe vennie a kultúratermelők piaci kiszolgáltatottságát, az állam ideológiatermelő szerepét és a kulturális alapellátás hiánya által is okozott társadalmi egyenlőtlenségeket.

Az állam kultúrával való viszonyában mindig központi helyet fog kapni, hogy ezen keresztül legitimálja és teszi természetessé saját hatalmát. A globális kapitalizmus válságában megsokasodó autoriter rezsimekben élők számára nem az a kérdés, hogy a Pierre Bourdieu fogalma szerinti „örökösök” (azaz a történetileg felhalmozott vagyon és műveltség birtokosai) hogyan tudják maguk között újraosztani jól körülhatárolt szakmai szempontok szerint az egyre szűkülő erőforrásokat.

Hanem az, hogyan tudjuk a kultúráról alkotott fogalmainkat radikálisan újragondolni. Hogy a kultúra ne játékszer, hatalmi eszköz, áru vagy a felsőbb, vagy épp alsóbb társadalmi osztályoknak nyújtott szolgáltatás legyen, hanem élő és alakuló, az egyenlőbb társadalom kialakulásának folyamatába szervesen ágyazott folyamatok és tárgyak összessége.

Kiemelt kép: MTI/Szigetváry Zsolt