Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Így teszi még kiszolgáltatottabbá az állam a bántalmazott nőket

Az elmúlt hetekben számos olyan esetről számolt be a sajtó, amelyekben egy nő a családon belüli erőszak áldozataként életét vesztette. Az, hogy az utóbbi időben több ilyen esetre derült fény, nem jelenti azt, hogy mostanság szaporodtak volna el az ilyen történések. Egyszerűen csak az utóbbi időben alakult ki az a tendencia, hogy ezek az ügyek számot tartanak a közérdeklődésre, így a téma egyre nagyobb sajtófigyelmet kap.

Emellett (papíron) hatalmas előrelépés történt, ugyanis a megnövekedett sajtófigyelem és a nyilvános felhívások hatására több politikus is elismerte, hogy nem tökéletes a rendszer, valamint Varga Judit igazságügyi miniszter ígéretet tett arra, hogy felülvizsgálják a jogi szabályozást, és szigorítani fogják az életellenes cselekedetet elkövetők feltételes szabadlábra helyezését. „Imázsfilmjében” azt is elmondta, hogy 2020 az áldozatsegítés éve lesz. Ám azt is leszögezte, hogy a kormány továbbra sem fogja ratifikálni az Isztambuli Egyezményt, mert szerinte a jelenlegi magyar jogrendszer hatékonyabb és erősebb védelmet biztosít a nőknek. 

Átlagosan hetente egy nőt gyilkol meg aktuális vagy korábbi partnere, ami évente közel 50 áldozatot jelent. Az ilyen esetek nem váratlanul történnek, évekig tartó lelki és fizikai bántalmazás előzi meg őket. Bár a médiában nagyon gyakran úgy mutatják be, mintha egy-egy egyedi esetben megjelenő kapcsolati konfliktus vezetett volna a tragédiához, a valóság az, hogy a kapcsolati erőszak a nők alsóbbrendűségének vélelmének lecsapódása, és minden esetben a nemek közti hatalmi egyenlőtlenségek vezetnek hozzá.

A párkapcsolati erőszak nem egyéni, hanem társadalmi kérdés.

Az esetek nagy részében az a tapasztalat, hogy az áldozatok nem kapnak kellő segítséget és védelmet, ha a hatóságokhoz és az igazságszolgáltatáshoz fordulnak. Ennek egyik oka, hogy nagy eltérés van a jogi keret és a jogalkalmazás között. Bár a jogi keret számos ponton megfelelő – több hiányossága mellett –, a jogalkalmazás ezzel sokszor nem esik egybe, ugyanis az függ az eljárók szubjektív megítélésétől is. Ennek oka, hogy az intézményrendszerek képviselői nem kapnak megfelelő képzést a családon belüli erőszak jellemzőiről és természetrajzáról, ezzel szemben viszont nagyon gyakran osztják a társadalomban jelenlévő sztereotípiákat és előítéleteket a nőkkel szemben. Ez áldozathibáztatáshoz vezet, tehát a felelősséget az elkövetőről részben vagy egészben áthelyezik az áldozatra, miközben a bántalmazást racionalizáló tényezőket keresnek. Ez a komplex jelenség az intézményi árulás.

Intézményi árulásnak[1] nevezik az intézményi szakszerűtlenség egy különleges formáját, amely főként egy speciális csoportot érint.

Azt a jelenséget értik alatta, amikor a jogsérelmet szenvedett személy ki van szolgáltatva annak az intézménynek, amelyhez segítségért fordult, vagy az ellene erőszakot elkövetőnek, és az intézmény nem jár el hatékonyan az érdekében.

Intézményi árulást elkövethetnek például a hatóságok, az igazságszolgáltatás résztvevői, az orvosok vagy a gyermekvédelmi intézmények. Az állam által működtetett intézményrendszer szakszerűtlen működése komoly problémát jelent. Mikor egy bántalmazott nő segítséget mer kérni, ám az intézmények nem tudnak számára megfelelő megoldást nyújtani, sőt, őt hibáztatják azért, ami vele történt, az sokszor még kiszolgáltatottabbá teszi az áldozatokat, így még jobban traumatizálva őket. Ez mind tovább fokozza kétségbeesésüket, tehetetlenségüket és reményvesztettségüket. Mindezt látva pedig egyre kevesebb nő fog a hivatalos szervekhez segítségért fordulni, így egyre jobban fenntartva a kilátástalan helyzetet. 

De mégis milyen hibákat vétettek az intézményrendszerek néhány konkrét esetben, ahol a partnerbántalmazás végül gyilkossággal végződött? Milyen jellemző, gyakran előforduló rendszerhibák vannak? Milyen veszélynek vannak kitéve a bántalmazott nők, akik még megtehetik, hogy megosztják a történeteiket, ám a rendszer nem nyújt számukra kellő védelmet? Ezeket a kérdéseket járjuk most körbe.

2019. augusztus 22-én a második kerületi Zöldlomb utcában[2] egy férfi megölte élettársát és négyéves kisfiúkat (sőt, még kutyájukat is), majd öngyilkos lett. A családhoz kilenc hónap alatt legalább háromszor hívták ki a rendőrséget. A rendőrök két nappal korábban is voltak a családnál, a férfi ugyanis elvette a nő kulcsait. Rövid intézkedés után úgy találták, hogy „rendezték a köztük lévő vitát”, így távoztak. A gyilkossággal járó furcsa zajokat egy szomszéd hallotta, aki ki is hívta a rendőrséget, de ők akkor már ki sem mentek a helyszínre. Többen is jelezték, hogy valami nincs rendben a családnál, a szomszéd mellett az elkövető anyja, valamint a lakás tulajdonosa is értesítette a hatóságokat, így nyilvánvaló, hogy súlyos mulasztás történt. Bár a rendőrség fegyelmi eljárást indított ügyeletes kollégájuk ellen, az ORFK közleményében azt állítja, hogy „nem igaz, hogy a rendőrség addig nem intézkedik, amíg vér nem folyik”, és tagadják, hogy felelősek lennének a tragédiáért.

A rendőri mulasztás nem eseti: számtalan beszámoló tér ki arra, hogy ha egyáltalán ki is mennek a rendőrök, nem intézkednek. Többrétű problémáról van szó, amely egyik alappillére, hogy Magyarországon „családi ügynek” tekintik az ilyen jellegű bántalmazást: sokszor az áldozatok sem mernek szólni, ahogy az ismerősök, rokon sem, végül pedig, ha ki is megy a rendőrség, nem foglalkoznak elég komolyan az ilyen ügyekkel. Jelentős probléma például, hogy a feleket nem külön-külön, hanem együtt hallgatják ki (sőt, sokszor csak a férfiakat kérdezik), ám a bántalmazott nő értelemszerűen nem mer bántalmazója előtt őszintén vallani. Már csak azért sem, mert a rendőrök távozása után semmi sem garantálja, hogy a bántalmazás ne fajulna bosszúból gyilkosságig – ahogy ez több esetben is megtörtént már. 

A Zöldlomb utcai eset továbbá arra is felhívta a figyelmet, hogy – a közhiedelemmel ellentétben – nem csak a szegényebb nőket érinti ez a probléma. A családon belüli erőszak ugyanis nem köthető vagyonhoz vagy iskolai végzettséghez, bármilyen társadalmi közegből származhat a bántalmazó.

Szintén kérdéses a rendőrség felelőssége a december végén Mélykúton történt [3]tragédia kapcsán. Az ott meggyilkolt nő aznap járt a rendőrségen, hogy segítséget kérjen, mivel párja, aki ideiglenesen lakott nála, többször megfenyegette. A nő azt szerette volna, hogy a férfi költözzön el tőle, ám mivel fizikai bántalmazás még nem érte, végül nem tett feljelentést, mondván, hogy még átgondolja. A rendőrök haza is vitték, és beszélni szerettek volna a férfival, ám nem találták ott, így kérésére elvitték a nőt és gyerekeit testvére házába. Ám a férfi rájuk talált, és veszekedést követően leszúrta élettársát, majd magával is végezni próbált, végül magukra gyújtotta a házat. A nő a szúrás következtében azonnal meghalt, ám a férfit a tűzoltóság kimenekítette a házból – a kórházban meg is tette beismerő vallomását. 

Bár a rendőrök helyesen jártak el abban, hogy többször is rákérdeztek a nőnél, hogy biztosan nem szeretne-e feljelentést tenni, és elfogadták a nemleges döntését, fontos megjegyezni, hogy a rendőrök feljelentés nélkül is léphetnek a hozzátartozók közötti erőszakkal kapcsolatos ügyekben, ha bántalmazásra utaló megalapozott jeleket találnak.

Az eset rávilágít egy másik komoly jelenségre is: bántalmazás esetén a nőknek kell elmenekülniük otthonukból, és nem a bántalmazót távolítják el.

A hatóságoknak ugyanis nincs meg az eszköztáruk erre, de úgy tűnik, ez egyáltalán fel sem merül. Így a nőknek gyakran azt a lakást kell elhagyniuk, amit ők fizetnek, vagy ők a tulajdonosai. A biztonsághoz jutás felelősségét így az áldozatokra hárítják, amellett, hogy a bántalmazott nők azért is kiemelten kiszolgáltatott helyzetben vannak, mert jellemzően gazdaságilag függenek partnerüktől. A bántalmazott nők a csekély számú védett ház vagy anyaotthon egyikébe menekülhetnek. A helyzetet ráadásul nagyon megnehezíti, ha közös gyerekek is vannak. Ráadásul gyermekbántalmazás esetén sem az apát szokták eltávolítani, hanem a gyereket emelik ki a családból és veszik gyámságba, ha az anya nem tud biztonságos közeget teremteni számára – ugyanis utóbbit is az anya felelősségeként tartják számon, ahogy az is, hogy ne a gyerek szeme láttára legyen bántalmazva. 

2019. december 14-én egy győri férfi megfojtotta két fiát, majd magával is végzett, míg legfiatalabb harmadik gyereke, egy kislány is a lakásban volt. A volt feleségét – gyermekei anyját – még együttélésük alatt többször bántalmazta. 2016. május 9-én egy kalapáccsal kísérelte meg álmában megölni. A nő az első ütést követően felébredt és próbált elmenekülni, míg a férfi több módszerrel (a kalapácsot követően papírvágó szikével és késsel) is próbált végezni vele, mialatt a gyerekek is a szobában tartózkodtak. A férfit végül 5 év szabadságvesztésre ítélték gyilkossági kísérlet és kiskorú veszélyeztetése miatt, de 3 év után jó magaviselet miatt feltételesen szabadlábra helyezték. Még börtönben ült, amikor kimondták a válást, ami során a szülők közös felügyeletben állapodtak meg. Az első találkozásra került sor, ráadásul felügyelet nélkül, amikor végzett a gyerekekkel.

Ebben az esetben hibát követtek el az intézmények akkor, amikor feltételesen szabadlábra helyezték a férfit. A helyzet azonban az, hogy a teljes büntetés leülésével is csak késleltetve lett volna a tragédia, és a férfi nagy valószínűséggel ugyanígy elkövette volna a gyilkosságokat. Hibát követett el a pszichológusszakértő és az elmeorvos is, ugyanis tudniuk kellett volna, hogy a bántalmazóknak nincs pszichés rendellenességük, így csak az alapján diagnosztizálni elégtelen. A bántalmazó férfiak a külvilág számára teljesen normálisak és rendesnek tűnő emberek is lehetnek, akik nagyon jó manipulációs képességgel rendelkeznek – így azt sem szabad elfelejteni, hogy, mivel nehéz felismerni őket, gyakorlatilag bárki lehet potenciális bántalmazó. A bántalmazás hátterében nem pszichológiai rendellenesség vagy mentális zavar áll: azért követik el őket, mert partnerüket tulajdonuknak tekintik, akivel úgy érzik, bármit megtehetnek.

Nem szól másról, mint a hatalomról és annak gyakorlásáról. Miután pedig egy kapcsolat véget ért, a bántalmazó férfiakra jellemző, hogy a gyermekek láthatását vagy a felette gyakorolt felügyeleti jogot arra használják fel, hogy a volt partnerüket tovább bántalmazzák, ám már a gyermekükön keresztül, hiszen volt partnerükhöz már közvetlenül nem férhetnek hozzá. Ez tehát az eszköztáruk része: a gyermekláthatás emiatt fontos számukra – nem azért, mert gondoskodó apák. A jogszabály elvben a gyermek érdekeit tartja szem előtt azzal, hogy biztosítani szeretné, hogy mindkét szülő részt vegyen az életében, ám teljes mértékben figyelmen kívül hagyja azt, ha az apa bizonyítottan bántalmazó vagy büntetett előéletű, ezáltal hatalmas veszélynek téve ki a gyerekeket. Épp ezért hatalmas hibát követtek el, amikor nem csupán engedték az apa számára a láthatást, de ezt felügyelet nélkül tehette meg. 

Ez csupán néhány eset, ahol a családon belüli erőszak halálos kimenetelű volt, ám jelenleg is minden 5. nő él bántalmazó kapcsolatban. Az ügyek nagy része négy fal között marad, de sok esetben annak sem lesz semmilyen következménye, ha rendőrségi bejelentést tesznek róla. Számtalan ponton tud ugyanis egy ügy kihullani az intézményrendszerek kezéből: mint láthattuk, nagy felelősség hárul a rendőrségre, de a nyomozati és a bírósági szakaszban is számos mulasztás léphet fel: előbbiben például kellő bizonyíték hiányában (vagy erre való hivatkozásban) ejthetik az ügyet, míg utóbbiban gyakori, hogy nem minden bizonyítékot vesznek számításba, a nők pedig lekezelő, áldozathibáztató attitűddel találkoznak. A kiszabott büntetések is gyakran aránytalanul enyhék, emberölési kísérletért általában csak felfüggesztett börtönbüntetést szabnak ki, a férfi így továbbra is veszélyt jelent.

Az intézményrendszereknek tehát nincs megfelelő protokollja és tudása a nők elleni és családon belüli erőszak kezelésére. Sokkal nagyobb figyelmet kellene szentelni a prevencióra, tehát a bűnmegelőzésre, mert életet utólagos büntetéssel már nem lehet visszahozni, ahogy a túlélők traumái is gyakran egy életre szólnak.

Mi tehát a helyzet azokkal a nőkkel, akik még el tudják mondani bántalmazásuk történetét? Ám csak bízhatunk benne, hogy ez így is marad, biztonságukat ugyanis semmi nem garantálja.

Orosz Bernadettet, egy hat gyerekét egyedül nevelő anyát november 10-én vert majdnem halálra volt párja. A nő a rendőrséghez fordult segítségért, személyi védelmet és távoltartási végzést kért, ám nem kapott, így a nyilvánossághoz fordult: Facebook-bejegyzésben osztotta meg a vele történteket. Ennek hatására megkapta a négy hónapra szóló távoltartást, ám valójában ez sem tudja garantálni se az ő, se gyerekei biztonságát. Varga Juditnak írt hát nyílt levelet[4], amire válaszul pszichológiai és jogi segítségnyújtást ajánlottak föl neki, védelem helyett. Az elmúlt hetekben több sajtószereplésben is felhívta a figyelmet arra, hogy mekkora problémák vannak az áldozatvédelem kapcsán jelenleg Magyarországon. Elmondta, hogy semmit nem tesznek meg a védelme érdekében, annak ellenére, hogy bántalmazója szabadlábon van. Helyette viszont folyamatos áldozathibáztatás éri. Így úgy véli, hogy alapvető jogai sincsenek biztosítva. Az eset jól mutatja, hogy a civil támogatás, valamint a nyilvánosság és az abból fakadó kontroll nélkül szinte lehetetlen helyzetben van egy egyébként is kiszolgáltatott helyzetben lévő áldozat.

A kormány februárban vitát indít arról, hogy szigorítsák-e az életellenes bűncselekményekben elítéltek feltételes szabadságra bocsátását, ám nagyon fontos kiemelni, hogy a bántalmazók (csak úgy) nem változnak meg, így teljesen mindegy, hogy 3 vagy 5 évvel később szabadulnak: ugyanúgy veszélyt jelentek a korábbi és jövőbeli partnereikre. 

Ezt támasztja alá a 2020 január elején bekövetkezett Menyecske utcai eset[5] is. Az itt megtámadott nőt volt partnere próbálta meg leszúrni, életét a lakásban épp a férfi távoltártása miatt dolgozó lakatos mentette meg. A támadó korábban már ült börtönben amiért volt partnerét szintén megpróbálta megölni amiatt, mert nem tudta elfogadni, hogy szakít vele – annak a nőnek egy szomszéd mentette meg az életét. A férfit akkor különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkossági kísérlet miatt tíz év szabadságvesztése ítélték, ám jó magaviselet miatt hat év után – tavaly tavasszal – szabadulhatott.

Az, ha a börtönben jó az elkövető magaviselete, és emiatt korábban szabadulhat, egyáltalán nem jelenti azt, hogy a nők szabadulásokat követően biztonságban lennének, ráadásul a legtöbb szakember úgy látja, hogy a törvénymódosítás nagy károkat is okozhat. A kedvezményes szabadulás lehetősége biztosítja ugyanis azt, hogy az elítéltek betartsák a börtönök szabályait, ennek megvonása pedig a megfelelő viselkedés iránti motivációtól fosztaná meg a rabokat. Azt sem szabad továbbá elfelejteni, hogy ebben a szigorításban a bántalmazók csupán kis része érintett, hiszen az esetek nagy része nemhogy a bíróságra, de még a rendőrségi feljelentésig sem jut el. Ez tehát egy nagyon felszínes megoldási javaslat csupán, ami a valódi probléma megoldása közelében sincs. 

Mindezek fényében érdemes fenntartásokkal kezelni Varga Judit igazságügyi miniszter kijelentését, miszerint 2020-at az áldozatsegítés évének nyilvánította.

Egy egyszerű törvénymódosítás nem segít felismerni és időben megelőzni a bántalmazást, ahogy a bántalmazott nők se nagyobb védelmet, se megfelelő bánásmódot nem kapnak tőle.

Kérdés tehát, hogy látszatmegoldást szeretne, vagy valódi változást elérni? Ezekhez megfelelő és komplex intézményi protokoll, szakmai képzések és olyan jogszabályi keret és jogalkalmazás lennének szükségesek, amik valóban az áldozatok igényeire reflektálnak. Ehhez átfogó keretet az Isztambuli Egyezmény nyújthatna.

[1] – http://nokjoga.hu/alapinformaciok/az-intezmenyi-arulas

[2] – https://index.hu/belfold/2019/08/26/zoldlomb_utca_gyilkossag_rendorseg_112/

[3] – https://24.hu/belfold/2019/12/19/melykut-emberoles-rendorseg/

[4] – https://168ora.hu/itthon/isztambuli-egyezmeny-kapcsolati-eroszak-agresszio-varga-judit-orosz-bernadett-csaladon-beluli-eroszak-179198

[5] – https://index.hu/belfold/2020/01/14/hat_ev_utan_feltetelesen_szabadult_ugyanugy_akart_olni_a_kobanyai_keselo/

Kiemelt kép: Mécsesek égnek a Néma Tanúk felvonulásán a Parlament előtti Kossuth Lajos téren, 2018 (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)