Január 22-én Luigi Di Maio, az Öt Csillag Mozgalom (Movimento 5 Stelle, M5S) elnöke bejelentette távozását a párt éléről. Di Maio állítása szerint azért távozik, mert elvégezte a rábízott feladatot, és minden figyelmét a kormányzati munkára kívánja összpontosítani. Az alig 33 éves politikus felhívta a figyelmet arra is, hogy a legveszélyesebb ellenségek mindig azok között vannak, akikkel „közös célokért harcolunk”, ezzel a nem túl bajtársiasnak tűnő képpel pártbeli kritikusaira és a parlamenti frakciót az elmúlt közel két évben otthagyó 31 képviselőre utalva.

Luigi di Maio elnöksége alatt ért a csúcsra a 2009-ben zöld protestpártként alapított Öt Csillag, majd alig egy év kormányzás nyomán brutális zuhanásba kezdett. A párt a történelminek is mondható 2018-as választások után került hatalomra; a populista, establishmentellenes Öt Csillag Mozgalom és a szélsőjobboldali Liga viharos koalíciója pedig tavaly augusztusban kis híján a Matteo Salvini vezette Liga hatalomátvételéhez vezetett.

A tavaly tavaszi európai parlamenti választásokon a 2018-ban csupán még a szavazatok 17 százalékát megszerző Liga 34 százalékra tornázta fel a támogatottságát, miközben az egy évvel korábban még 32 százalékkal a legnagyobb erőnek számító Öt Csillag szavazói közel felét elvesztve a harmadik helyre szorult vissza. Salvini ezt kihasználva mondta fel a koalíciót az Öt Csillag Mozgalommal, lemondásra kényszerítve a független (de az M5S-hez közelebb álló) miniszterelnököt, Giuseppe Contét. Ám Salvini elszámolta magát: az Öt Csillag ugyanis az előrehozott választások elkerülése érdekében összeállt a balközép Demokrata Párttal (PD), amelyre korábban hosszú évekig esküdt ellenségeként tekintett.

Az elmúlt hónapok fejleményei azonban nem azt mutatták, hogy megtorpant volna Salvini előretörése, a Liga továbbra is az ország legtámogatottabb pártja. Az emberek többsége nem szívleli a balközép és az Öt Csillag kormányzását, és a regionális választások a Liga és szövetségesei töretlen erősödését és az Öt Csillag összeomlását hozták.

Legutóbb január 26-án Emilia-Romagnában tartottak tartományi választást, amelynek kimenetelét az elemzők döntőnek ítéltek meg a jelenlegi kormánykoalíció sorsát illetően. Amennyiben ugyanis az évtizedek óta baloldal kezén lévő, Bologna székhelyű régióban is a Liga jelöltje kerekedett volna felül, az könnyen vezethetett volna ahhoz, hogy a PD kiszáll a kormányból, és elkerülhetetlenné válik az új választás.

A közvélemény-kutatások szoros versenyt mutattak a baloldal és a Liga vezette jobboldali tömb között, emellett minden felmérés az Öt Csillag megsemmisítő vereségét jósolta. Végül a közép-olasz térség továbbra is „vörös” maradt, az Öt Csillag viszont 10 pontot vesztve, csupán 4,7%-ot ért el.

Nyilván az előre bejelentett kudarctól nem függetlenül jelentette be lemondását Luigi Di Maio, akinek utódjáról a párt következő kongresszusa dönthet, a pártelnöki funkciókat pedig átmenetileg Vito Crimi szenátor és a párt belső szabályaiért felelős bürokrata látja el. Bárki is jön Di Maio után, nehéz helyzetből kell kivezetnie a populista formációt, amely tavalyelőtt még a legtöbb szavazatot szerezte a parlamenti választásokon, ám a folyamatos rossz döntések miatt nemcsak támogatóinak felét vesztette el, hanem azt a politikai kezdeményezőkészségét is, amivel a karizmatikus komikus, Beppe Grillo vezetése alatt képesek voltak dominálni az olasz politikai diskurzust.

Az alábbiakban arra próbálunk választ adni, hogy a most lemondott Di Maio elnöksége mennyire járult hozzá ahhoz a nehéz helyzethez, amiben az Öt Csillag Mozgalom jelenleg van, illetve, hogy az elmúlt évek történéseit látva egyáltalán elkerülhető lett volna-e a mostani szituáció.

2009-es alakulásakor az Öt Csillag Mozgalom tulajdonképpen egyetlen ember, a ’80-as években polgárpukkasztó, a politikai osztállyal bátran újat húzó humorával nagy népszerűségre szert tevő (ezért pedig humoristaként tulajdonképpen ellehetetlenülő) komikus, Beppe Grillo köré szerveződött. Grillo és alapítótársa, a 2016-ban elhunyt Gianoroberto Casaleggio számos olyan modern mozgalomszervezési technológiát (online aktivistahálózat, a közösségi média aktív használata) honosított meg az olasz politikában, amely a hagyományos pártok körében akkor még teljesen ismeretlennek számított.

Az is nagyban segítette a pártot a népszerűsége növelésében, hogy 2009 és a parlamentbe jutásukat elhozó 2013-as választás között Olaszország politikai krízisek egész sorát élte meg. A 2008-as világválság által kiemelten érintett dél-európai országban óriási elégedetlenség kísérte a szexbotrányaiba belebukó Berlusconi, majd utódja, a nemzetközi pénzügyi szervezetek nagyfokú támogatásával kinevezett technokrata miniszterelnök, Mario Monti megszorításait.

Ez remek lehetőséget biztosított Grillóéknak, hogy a népnyúzó politikai elitekkel szemben pozicionálják magukat. A 2013 és 2018 között kormányzó Demokrata Párt, amely a migrációs válságba és rosszul kivitelezett reformkísérleteibe belebukott, öt év alatt három miniszterelnököt fogyasztott el, és jó alkalmat adott arra, hogy az Öt Csillag úgy festhesse le magát, mint egy valós problémákra valós megoldásokat kínáló erő.

Grillo alatt az Öt Csillag végig megőrizte elitellenes mozgalmi jellegét: ez pedig nyilvánvalóan elnyerte az olasz választók tetszését, akik számára az elmúlt tíz évben a hagyományos politikai pártok eggyé váltak a népakarattal szemben végrehajtott megszorításokkal, korrupcióval és értelmetlen hatalmi harcokkal.

A pártvezér által képviselt elvhűség azonban hiába bizonyult népszerűnek és felszabadító erejűnek a szavazók körében, ha ez sok tekintetben ellehetetlenítette a pártot. Idővel Grillóék is ráébredtek, hogy ha valódi hatalmat szeretnének, akkor muszáj lesz változtatni az addigi működésükön, még akkor is, ha ez bizonyos mértékben az elveik feladásával jár.

A választásokhoz közeledve az is nyilvánvalóvá vált, hogy nem tartható az az állapot, hogy a párt vezetője nem vállal semmiféle politikai tisztséget – erre a hivatalos indoklás az Öt Csillag etikai kódexe volt, amely megtiltja a bűncselekményekért elítélteknek, hogy közhivatalt viseljenek a párt színeiben – Grillót pedig elítélték gondatlanságból elkövetett emberölésért, miután egy általa vezetett autó három utasa életét vesztette egy balesetben.

Az Öt Csillagnak tehát olyan vezetőre volt szüksége, akiből akár miniszterelnök is lehet a győzelem esetén. Így esett a választás az akkor 31 éves Luigi Di Maióra. Az egyetemet otthagyó Di Maio képviselővé válása előtt a nápolyi focistadionban dolgozott büfésként, a családjában pedig nem ő volt az első, aki aktívan politizált: édesapja, Antonio Di Maio a campaniai Avellino városában volt önkormányzati képviselő a neofasiszta Olasz Szociális Mozgalomban. Luigi Di Maio (vagy ahogy gyakran hívják: Gigi) is pártja jobboldalibb, pragmatikus szárnyához tartozik, amely számára az elitellenes üzeneteknél és az ideológiai tisztaságnál fontosabb, hogy az Öt Csillag meghatározó politikai erő legyen.

A fiatal politikus tulajdonképpen trónörökösként vette át a pártelnökséget: miután Grillo bejelentette, hogy 2018 után visszavonul a politikától, hamar egyértelművé vált, hogy Di Maiót szánja utódjául – az elnökválasztáson nem is indult a párt többi meghatározó politikusa, Di Maiót szinte egyöntetű támogatással, ismeretlen jelöltekkel szemben választották az Öt Csillag új vezetőjévé.

Az általa képviselt mérsékeltebb hozzáállás rövid távon igencsak kifizetődőnek bizonyult: az Öt Csillag Mozgalom a 2018-as választáson a szavazatok több mint 32 százalékát besöpörve végzett az élen, és bár ez nem volt elegendő az egyedüli kormányalakításhoz, de így is nekik lett a legnagyobb frakciójuk az olasz törvényhozás mindkét házában.

A Matteo Salvini vezette Ligával való szövetségkötésükkel 10 évvel a mozgalom megalakulása után, a politikai mainstream elleni dühkiáltásként induló Öt Csillag hirtelen a politikai mainstream közepén találta magát.

A nagy médiafigyelmet kiváltó szokatlan koalíció mindkét résztvevő számára meghatározó következményekkel járt: az Öt Csillag lehetőséget kapott a status quo politikájához képest merőben más elképzelései megvalósítására, a korábban regionális rétegpártként korlátozott (Északi) Liga pedig országos jelentőségű erővé válhatott. Ehhez pedig mindkét esetben új vezetőség, ideológiai, stílusbeli és stratégiai változások kellettek.

A Ligánál ez elsősorban a korábbi fő üzenet, a vagyonos észak-olasz tartományok függetlenné válásának háttérbe szorítását és a bevándorlásellenes retorika középpontba állítását jelentette. Ezt Salvini úgy tudta kivitelezni, hogy a kecske is jóllakott, és a káposzta is megmaradt. Miközben északon a Liga megőrizte a szeparatizmust támogató híveit, a legszegényebb déli térségekben felzárkózott, néhány esetben meg is előzve az ott korábban első erőnek számító Öt Csillagot. Így végső soron pártja alapelképzeléseinek megváltoztatása nélkül tudta növelni a táborát.

Di Maio vezetésével az Öt Csillag azonban meghatározó kérdésekben kezdte el a szöges ellentétjét képviselni korábbi nézeteinek. Már maga az a tény, hogy a 2018 márciusi választások után koalícióra léptek egy másik párttal, nehezen összeegyeztethető azzal, hogy januárban Beppe Grillo még úgy nyilatkozott, hogy amennyiben a mozgalom nem szerez abszolút többséget a törvényhozásban, akkor ellenzékben kéne maradnia.

Ez a kijelentés könnyen tűnhet a realitásokat figyelmen kívül hagyó idealista álmodozásnak, ugyanakkor érdemes észben tartani, hogy 2018-ban egyáltalán nem tűnt annyira lehetetlennek az abszolút többség, mint azt gondolnánk. A többségi és arányossági törekvéseket vegyítő olasz választási rendszer ugyanis – a göröghöz hasonlóan – igen erős győzteskompenzációt alkalmaz, aminek következtében az a párt vagy pártszövetség, amely megszerzi a szavaztok 40 százalékát, automatikusan megkapja az abszolút többséghez szükséges bónusz mandátumokat.

Ez elviekben az Olaszországban szinte sohasem megvalósuló stabil kormányzati többséget kívánta biztosítani, ám a nagy szövetségi blokkokra épülő pártstruktúra miatt még mindig az egymással acsarkodó kisebb-közepes méretű formációk dominálják a törvényhozást.

A legutóbbi választáson a Liga is Berlusconi Forza Italiájával és a neofasiszta Olaszország Fivéreivel közösen indulva szerzett 37 százalékot (a Ligát magát a szavazók 17 százaléka támogatta csupán, ami csak a jobboldali szövetségen belüli elsőbbségre volt elegendő). Ám ezeknek a nagy szövetségi tömböknek az instabilitását jelzi, hogy a választások után Salvini szakítva a Forza Italiával lepaktált az Öt Csillaggal. A Di Maio vezette párt viszont bármiféle szövetséges nélkül szerzett 32 százalékot, tehát még relatíve ők álltak a legközelebb az egyedüli kormányzáshoz.

Az eurozóna 2010-es évek elején csúcsosodó válsága kiemelten érintette Olaszországot, így nem meglepő módon az Öt Csillag Mozgalom határozott euroszkeptikus, még pontosabban euróellenes álláspontot képviselt. Beppe Grillo pártelnöksége alatt a mozgalom még népszavazást is akart kezdeményezni a valutaunió elhagyásáról – ehhez képest minimum meglepő, hogy Di Maio úgy nyilatkozott, az ország jelenleg nem áll készen az önálló fizetőeszköz bevezetésére, a népszavazásra pedig legeslegutolsó lehetőségként tekintett.

A párt korábbi antiglobalista szellemiségébe még az Afganisztánban és Irakban állomásozó olasz katonák visszahívása is belefért, a fiatal pártelnök viszont egy Washingtonban tett látogatásán hazája elkötelezettségét fejezte ki a NATO-val kapcsolatban. Egyébként hiába ígérte meg azóta többször is az olasz kormány a közel-keleti csapatkivonást, összesen még mindig közel háromezer katona teljesít szolgálatot Irakban, Afganisztánban és Libanonban.

Di Maio elnöksége alatt ugyan az Öt Csillag Mozgalom sikeresen épült be az olasz politikába, ugyanakkor ez az intézményesülés óhatatlanul hozzájárult annak az intézményellenes karakternek az elvesztéséhez, amelyre támaszkodva a mozgalom óriási tömegeket volt képes mozgósítani és valódi hatalomra szert tenni.

Ez a változás önmagában még nem vetne negatív fényt a nemrég lemondott pártvezér munkásságára – a különböző politikai mozgalmak világszerte küzdenek azzal a dilemmával, hogyan tartsák meg azt az eredeti működésmódjukat, aminek révén a merőben más dinamikák vezérelte intézményesített politikai térben is megvethették a lábukat.

Ezt látjuk a megszorítások elleni Ingdignados mozgalomból kifejlődő spanyol Podemosnál, amely bár jelenleg kormánypártként tevékenykedik Spanyolországban, de az elmúlt évek folyamatos választási közepette képtelen volt érdemben növelni a táborát. Ez vezetett többek között a görög Sziriza bukásához is, amelynek kormánypártként olyan döntéseket is fel kellett vállalnia, amelyekkel szemben korábban meghatározta önmagát. Ebből is látszik, hogy nem elsősorban a mozgalmi jelleg elvesztésével van a gond.

A probléma forrása inkább ott keresendő, hogy Luigi Di Maio nem csak Beppe Grillo nagy tömeget megmozgató Vaffanculo-Day-eit hagyta hátra, hanem azt az álláspontot is, hogy a hatalomvágy nem előzheti meg az emberek szolgálatát.

Amint megszületett a kormányalakítási megállapodás a Ligával, Di Maio nekilátott a saját kezébe összpontosítani a hatalmat, a miniszterelnök-helyettesi poszt mellett párhuzamosan két minisztérium vezetését is megszerezte magának, illetve folyamatosan háttérbe kezdte szorítani a párton belüli kritikus hangokat, aminek következményeként az Öt Csillag frakciójából 31 képviselő távozott.

Az alig egyéves kormányzás végére a Liga nem csak a kormány politikája felett vette át a vezetést, hanem a pártok népszerűségi listáján is, így a nyárvégi krízis hatására felmerülő előrehozott választás megakadályozásához a hatalmat épphogy csak megszerző Di Maio foggal körömmel ragaszkodott.

A Liga győzelmének veszélyét látva ugyan Beppe Grillo is a balközéppel való összefogásra szólította fel egykori pártját, de Di Maio számára valószínűleg fontosabb volt a kormányzati szerep megőrzése, mint a szélsőjobb előretörésének és Olaszország fasizálódásának feltartóztatása.

Ha ma tartanának választásokat, az Öt Csillag csupán a 2018-as eredményének felére számíthatna, Di Maio azonban csak feljebb lépett a ranglétrán az új kormányban: jelenleg külügyminiszterként szolgál – úgy, hogy angolul nem beszél, diplomáciai tapasztalatai nincsenek, és még néha az amerikai külügyminisztert is összekeveri a kereskedelmi miniszterrel. Ehhez a pozíciójához továbbra is ragaszkodik, azonban kérdéses, hogy a hamarosan megválasztásra kerülő pártvezetés mennyire akar szakítani a Di Maio-érával, illetve, hogy mennyi támogatója maradt a leszerepelt pártelnöknek.

Luigi Di Maio alig kétéves pártelnökségéről nehéz egyértelmű mérleget vonni. Egyrészről kétségtelen, hogy a Beppe Grillo által vitt megalkuvás nélküli politizálás nem feltétlenül volt összeegyeztethető az olasz politikai élet mindennapjainak fájó realitásával, így a pártnak szüksége volt egy olyan személyre, akinek a segítségével a társadalmi elégedetlenség által felszabadított energiákat valódi változások eléréséhez lehet becsatornázni.

Ám a folyamatos kompromisszumok nyomán az Öt Csillag elvesztette azt az erkölcsi fölényét, amivel a mainstream pártok elvtelenségével szemben tartósan építkezhetett volna, és hosszú küzdelmek árán, de alapjaiban reformálhatta volna meg a mára már szinte működésképtelen olasz politikát.

Kérdéses, hogy az új vezetés milyen irányba akarja majd elmozdítani a pártot – visszatérnek-e a Grillo-éra elitellenességéhez, vagy végérvényesen belesimulnak a rendszerbe. Ha az utóbbi elképzelés győzedelmeskedik, akkor nem lehetetlen, hogy a jövő rendszerellenes mozgalmai majd a változás üzenetével megalakult Öt Csillag Mozgalomra is egy olyan tényezőként fognak tekinteni, amelynek jelenléte útjában áll egy olyan politikai berendezkedés megvalósulásának, amelyet a jobb sorsra hivatott Olaszország megérdemelne.