Egy társadalompolitikai területen dolgozó politikustól a közvélemény gyakran két dolgot vár el: 1. Oldja meg a problémát! 2. Tüntesse el a problémát, a problémás egyéneket, lehetőleg személyesen.

Az általam íróként szeretett, civil aktivistaként tisztelt Bódis Kriszta, a hitelességét bizonyítandó szociális munkásnak állt a kamerák kereszttüzében október első napjaiban, az általa létrehozott mobil team segítőjeként.

Az apropó a sajtóban felkapott, általam csak „palackháborúnak” csúfolt jelenség, ami a mélyszegénység utóbbi időben történő közterületi megjelenése. A probléma ugyan régi, de a láthatósága miatt most a szociális szakembereken kívül sokan  lépéskényszerként élik meg és próbálják rövid távon orvosolni a „jelenséget”. Csak azért rövid távon, mert erre van eszközük, és mert ezzel szereznek láthatóságot, népszerűséget, és talán majd szavazatra váltható lájkokat. Hiszen a palackgyűjtők többsége nem szavaz/szavazhat. Ők a zavaró tényező, eltüntetni vagy felszólítani őket, hogy tűnjenek el, olcsóbb, gyorsabb megoldás, mint közösen gondolkodni, összefogva lépéseket tenni, kérni, fejleszteni.

Bár Bódis többször is hangsúlyozza, hogy nem ettől a busztól kell a csodát várni, a hitelesség demonstrációja helyett a végeredmény egy teljesen közönséges „jóemberkedés” lett.

Érteni vélem a célt. Szakmai szempontból sem ördögtől való. Ami eddig összeállt számomra, az az, hogy a busz valójában egy közbiztonsági kríziskezelő pilot lenne, ami majd feltárja az ellátórendszer hiányosságait, a valós szükségleteket. Nah, ez nem jön át a videóból, de az igen, hogy „a valós szükséglet, hogy tűnjenek el, ellátórendszer pedig nincsen”. Ehhez azonban nincs szükség videókra, ezt eddig is tudtuk.  Csakhogy a videó azt üzeni,  hogy vannak könnyű megoldások.

Sokan szeretik, ha a felelős vezető lemegy a sűrűjébe, és igazságot oszt. A teát osztó színész/énekes/püspök mellé tehát most bejön a politikus. Addig se nekünk, az állampolgároknak kell szabadidőt, pénzt, adót áldozni a gyors megoldás érdekében. Nagyon régóta így van ez, amióta az ember lelkiismerettel van a környezete iránt. Illetve amióta problémamentesnek, de mégis szolidárisnak akarja látni a közös használatú tereket.

Nem tudom megszámolni egy kezemen, hány politikussal, kvázi sztárral osztottam teát, játékot, kézfogást; látogattam terepen, intézményben erdőben, aluljáróban, közterületen. Az motivált: hogy hátha. Hátha megérti, hátha intézkedik, hátha több forrás, hátha több elismerés, figyelem jut arra, amit csinálunk, jelesül a segítésre, hogy az érintetteknek aznap és másnap jobb legyen. Nem sok sikerélménnyel gazdagodtam sajnos, ezt be kell, hogy valljam.

Felhozhatnánk persze Tito marsall példáját, aki az 1963-as szkopjei földrengés után átköltözött a katasztrófa sújtotta területre, és személyesen felügyelte az újjáépítést. De ma a politikusoknak csak annyira futja, hogy házi eszközökkel betömjék a kátyút, vagy közterületi otthontalanokat mutogassanak a Facebookon – ami azért is aggasztó, mert már szinte rendszeres.

Bódis Kriszta Facebook-videója is pont ilyen, sajnálatomra. Nehéz kimondani, ráadásul előre elnézést kell kérjek ismerőstől, kollégától, akik a videóban szerepelnek – de ez az egész teljesen öncélú.

Mit látunk?

A hitelességet hangsúlyozva, egy politikus, aki egy fehér, elegáns ruhában lévő, feltehetően szociális szakemberrel és egy mobil teammel (csak céloznak rá, hogy rendőr, közterület-fenntartó – és kompetens személyek vannak a buszban) kimennek egy aluljáróba, megkérdezik, ki menne szállóra, és elviszik.

Azta, tehát a probléma csak annak a pár száz méternek a megtétele? ( Akkor meg minek a kocsiba ennyi szakember?)

Majd összegzik a tapasztalataikat. A politikus megállapítja, hogy a tüdőszűrő-igazolás hiánya bizony akadály, mert enélkül senkit nem engednek be a szállókra, de bizony dolgozik a megoldáson.

A videót csak egyszer bírtam megnézni. Ennek alapján nem derül ki, hányszor, hány órát voltak, kivel beszéltek és milyen szolgáltatást kap, aki feltehetőleg egy éjszakára bekerül oda, ahova vitték. Ha valaki csak ebből a videóból tájékozódna a budapesti helyzetről, talán meglepetésként éri, de:

Már létezik egy olyan szolgáltatás, hogy krízisautó!

„Krízisautó szolgáltatásunk budapesti hajléktalan emberek számára nyújt közvetlen, személyes segítséget. A gépkocsival közlekedő, szakképzett szociális munkásokból álló csapat célja, hogy elérjenek mindenkit, akinek szüksége van rá: legyen szó sürgős orvosi segítségkérésről, meleg ruha, élelmiszer vagy gyógyszer átadásáról, vagy éppen arról, hogy valakit megfelelő szálláshelyre, egészségügyi vagy szociális intézménybe juttassanak el.”

Forrás: Menhely Alapítvány. Személyesen tapasztaltam: létezik és folyamatos.

És egy olyan szolgáltatás is van már, hogy utcai szociális munka!

„Az utcai szociális munka keretében biztosítani kell az utcán tartózkodó hajléktalan személy helyzetének, életkörülményeinek figyelemmel kísérését, szükség esetén ellátásának kezdeményezését, illetve az ellátás biztosításához kapcsolódó intézkedés megtételét.”

Forrás: 65/E. § (1), 1993. évi III. törvény a szociális igazgatásról és szociális ellátásokról.

Négy évig dolgoztam ezen a területen, utcai szociális munkásként, az ügyfeleinket ismertük, kísértük, hol szállóra, hol munkába, hol kórházba, hol idősotthonba, hol az utolsó útjukra. Kamerák nélkül általában – két szakember, leginkább este.

Erre alapozva, azt gondolom, hogy hiteles szociális szakember vagyok, és az a rossz hírem van, hogy a közterületen megjelenő mélyszegénység problémája nem oldható meg egyszerűen a jelenlegi ellátórendszer eszközeivel.

Többek között azért, mert:

• Nincsen lakáspolitika (és benne megfizethető lakhatás).
• Nincsen méltó éjjeli menedékhely, ami azonnal fogadja az utcán élőket, a frissen otthontalanná váltakat.
• Nincsen az újfajta pszichoaktív szerekre specializálódott intézményes rehabilitáció.
• Nincsen elég idős, demens, idősotthoni és elég rehabilitációs pszichiátriai férőhely.

A szociális munkásokat pedig nem fizetik meg úgy, mint a politikusokat.

Ami nagyon fájó, hogy a kormánybiztos munkáját látnivalóan nagyon sok egyeztetés, tárgyalás előzte meg. Az internet hemzseg a témában hiteles írásoktól, riportoktól, podcastektől.

Mindenki számára nyilvánvaló megélés, hogy nehéz ezt az ügyfélkört (azokat az embereket, akik az utcán látunk) intézményi keretek között segíteni, ugyanis ehhez olyan intézmények kellenek, amelyek befogadják őket, sőt, olyanok, amelyek versenyképesek az aluljáróval. Sajnos, aki járt már éjjeli menedékhelyen, tudja, hogy ez nem feltétlen igaz.

Minimális logikával, ismerettel nagyon könnyű belátni, hogy egy kormánybiztos számára, busznyi szakemberrel, rendőrrel együtt, hirtelen bármelyik intézmény megnyitja kapuit egy éjszakára, sőt, sokkal többen akarnak beszállni a buszba is, mint máskor.

A kamera azonban már nem követi, mi történik ezután.

Orbán Viktor, Pintér Sándor, Semjén Zsolt, Gyurcsány Ferenc, de még Fülöp Attila is volt szállón és terepen gyerekotthonban. Azért tették, mert mintha része lenne a politikusi identitásnak, PR-nak a jóemberkedés.

Bódis Kriszta tovább megy, kiszolgálja a lakosság álmait, és eltünteti a problémát, közben folyamatosan hangsúlyozza, hogy nem oldja meg – és ennek ellenkezőjét is: hogy azért ezek az embereket mégiscsak sikerült eltüntetni az aluljáróból.

Elviszi őket egy jó helyre, ahol segítséget kaphatnak (mert eddig nem voltak ott, nem tudták, hogy van ilyen hely , nem tudtak elmenni). Igen, erre való egyes esetekben, a meglévő utcai gondozó szolgálat, vagy ha sérültről van szó, az Országos Mentőszolgálat, de azt kell mondjam, ugyanennyire hatékony lehet és olcsóbb is: egy taxi.

Csakhogy rövid távon az ellátórendszer fejlesztésénél, a szociális munka megbecsülésénél olcsóbb a kamera előtti jóemberkedés.

Nem tudom elképzelni, hogy a politikussal dolgozó szociális munkások ne jeleznének vissza, ne osztanák meg tapasztalataikat. Továbbá,  engem külön bánt a kiszolgáltatott emberek arctalan, hanyag megjelenítése.

Reméljük, lesznek intézményes változások is, és lesz valós megbecsülése a segítőknek is. A mélyszegénység szociális, társadalmi probléma marad és hajléktalan ember is lesz (mert ez a szó jelző és nem főnév, ahogy a videóban halljuk).

De amíg a politika nem változik, addig marad az, amit a videóban szereplőkkel  szolidáris szakemberként nagyon nehéz leírni: a Cirkusz.