Az elmúlt hónapokban több, különböző témájú, új vagy frissített „civil minimum” követeléscsomag is megjelent a nyilvánosságban. Ezek egy része kimondottan a közelgő választások miatt, míg másik része vélhetőleg ebből kifolyólag látott napvilágot. Bár  érdekvédelmi egyesületek és hasonló szervezetek rendszeresen beszámolnak az általuk tapasztalt hiányosságokról, és javaslatokat osztanak meg, szakpolitikai ajánlásokat tesznek a döntéshozók felé (is), viszonylag újszerű megoldás, hogy a követeléseiket pontokba szedték és – egyes esetekben – petíció formát adtak neki. 

Annak, hogy több civil szereplő és csoportosulás egyidőben folyamodott ehhez a megoldáshoz, valószínűsíthetően (legalább) két fő oka van. Egyrészt a magyar civil szervezetek jelentős része rendkívül túlterhelt, és az eddig is szűkös anyagi erőforrásaik az elmúlt években még bizonytalanabbá váltak. A kormány pedig erős hangulatkeltő retorikával és ahhoz kapcsolódó korlátozó intézkedésekkel él, mint pl. a 2017-es „Lex NGO” a külföldről (is) támogatott szervezetek (lásd Ökotárs-ügy) politikai tevékenységével kapcsolatban, vagy a tavalyi híres poloskás beszéd, és a hozzá kapcsolódó T/14967. törvényjavaslat (amelyről a szavazást az áprilisi választások utánra halasztották).

Több szervezet biztonságos működését is súlyosan érintette továbbá a USAID bő egy évvel ezelőtti felszámolása. Azok a szervezetek, amelyek valamilyen konkrét szolgáltatást nyújtanak hátrányos helyzetű és/vagy rászoruló egyének vagy csoportok számára (jogsegély, anyagi támogatás, lakhatás, egészségügyi szolgáltatás), ezt a tevékenységet kívánják fenntartani és biztosítani minden erővel.  Az erőforrások szűkülésével és az adminisztratív terhek növekedésével azonban kevesebb kapacitás marad a szakmai ajánlások megfogalmazására, a média- és sajtórészvételre, PR-tevékenységre, a szervezetek közötti stratégiai összefogás kiépítésére és a döntéshozó szervezetekkel vívott szélmalomharcra is.

Jellemző, hogy a kevésbé jártas közönség úgy véli, hogy a problémás területeken működő ismertebb szakértői szervezetek megléte már a probléma megoldását is jelenti egyben. Ha párkapcsolati erőszakról van szó, lehet fordulni a NANE-hoz és a Patenthez, ha jogsegélyre van szükség, ott a TASZ és a Helsinki Bizottság, ha lakhatásról van szó, akkor például az Utcáról Lakásba Egyesület vagy A Város Mindenkié segít. Pedig hiába végeznek civil szervezetek kimagasló munkát a szociális ellátórendszer és érdekképviselet tátongó repedéseinek befoltozásában, nem képesek és végső soron nem is hivatottak ezt a szerepet egyedül betölteni, főleg a működésüket akadályozó, korábban említett erőforráshiány mellett.

A másik oka annak, hogy több szervezet vagy összefogás a választások idejére állt elő „minimum”-jellegű követeléscsomagokkal, az, hogy az ezekben foglalt pontok egy része a legtöbb párt programjában csak érintőlegesen, vállalások nélkül szerepel. Márpedig a mindenkori magyar kormány és a döntéshozók felelőssége, hogy egyrészt bevonják a releváns civil szakértőket a stratégiaépítésbe és a jogalkotásba, másrészt hogy kiépítsenek egy olyan szociális ellátórendszert, amely legalább részben tehermentesíteni tudja a civil szereplőket.

A szociális-civil szférából eddig az alábbi több pontból álló követeléscsomagokat tették közzé (a lista valószínűleg nem teljes):

• A Magyar Szakszervezeti Szövetség 10 Pontja
• Lakhatási Minimum
• Női Minimum
• Roma Civilek Önrendelkezési Deklarációja Magyarországért
• A Civil Közoktatási Platform 2025-ös 100 Pontja
• Civil Minimum

Ezek minden esetben az adott területen működő, jelentős szakértelemmel bíró szervezetek közös munkájának eredménye: a Magyar Szakszervezetek Szövetsége 25 szakszervezetet képvisel, a Lakhatási Minimum 9, a Női Minimum 17, a Roma Civilek Deklarációja 11 szervezet részvételével jött létre, a Civil Közoktatás Platform összesen 51 aktív szervezetet tömörít, míg a Civil Minimumhoz e cikk írásakor már 113 szervezet csatlakozott.

A magyar civil szféra meghatározó szereplőinek példátlan összefogásáról van tehát szó.

A követeléscsomagokat érdemes egyben tekintenünk, hiszen míg ránézésre különböző problémákkal foglalkoznak, számos közös gócpontot is tartalmaznak – igaz, más és más nézőpontból mutatnak rá a rendszerszintű hiányosságokra, összefüggő problématérképet kirajzolva. Ilyen gócpont többek között a nyugdíjrendszer reformja, a családtámogatások fejlesztése és átalakítása, a valódi (esély)egyenlőség megteremtése az oktatásban és a munkaerőpiacon, vagy a lakhatás. Egyfelől ezek valóban univerzális szükségletek és problémák, másfelől az, hogy a „minimumok” több kiszolgáltatott társadalmi csoport szemszögéből is specifikus igényeket fogalmaznak meg, elősegítheti átfogó és mindenki számára előnyös szakpolitikai megoldások kidolgozását. Ezenfelül lehetőséget teremtenek az együttműködésre azoknak a szervezeteknek is, amelyek korábban nem vagy csak ritkán egyeztettek, mivel „papíron” különböző társadalmi csoportokkal foglalkoznak, másokat képviselnek.

Általános jellegükből adódóan ezek a témák természetesen a pártok 2026-os választási programjaiban (a cikkhez a Tisza, az MKKP és a Mi Hazánk programját, illetve Dobrev Klára vállalásait vizsgáltam) is megjelennek. Azonban ezek a programok a legtöbb esetben nem vagy csak nagyon kevés ajánlást tartalmaznak az egyes kérdésekben, vagy ahol szerepelnek is konkrétumok, azok alig egyeznek a civil követelésekkel, például a Tisza lakhatási programja esetében a Lakhatási Minimum, vagy a menstruációs szegénység felszámolásának esetében a Női Minimum követeléseivel. Tehát – a konkrét politikai ígéretek hiányában – civil követelések érvényesítése és megvalósítása érdekében, a mindenkori kormányra  kell nyomást gyakorolni, illetve ideális esetben azzal együttműködni, ahogy azt a legtöbb dokumentum bevezetője nyíltan ki is mondja.

Nem meglepő, hogy talán a leguniverzálisabb követelése a „minimumok” alkotóinak a „semmit rólunk nélkülünk” elv – mind az érintettek, mind az ügyeikben jártas civil szakértők bevonása a döntéshozásba. Ehhez képest a civil együttműködésre vonatkozó pártprogram-ígéretek leginkább

a hiányos és a homályos kombinációját alkotják.

Valamilyen módon, valamilyen formában mind a négy vizsgált programban (a Fidesz programjának tekinthetjük a mostani megélt valóságunkat, ha már a megírásával ismét nem fáradoztak) szerepel a civilekkel való együttműködés, a civilek finanszírozásának, anyagi helyzetének javítása és újragondolása. Ez akár biztató is lehetne, de konkrétumok nélkül nehéz bízni abban, hogy ezek valódi nyitottságot és kezdeményezőkészséget jeleznek.

Jellemző az is, hogy a civil szférát külön pontban tárgyalják a programok, anélkül hogy specifikálnák, pontosan melyik civilekről van szó, melyik pártnak kik a „hasznos” civilek, és kik az „ellenség”. Olvasható például a Tisza programjában az állami pénz elsikkasztására használt „álcivil” szervezetek felszámolása (a finanszírozás fokozott átláthatósága mellett), de a Fidesz-kormányzás tapasztalataiból kiindulva ez újfajta megbélyegzés eszközévé is válhat. Beszél a Mi Hazánk is a civil szektor erősítéséről, de az „LMBTQ-lobbi” felszámolására vonatkozó ígéreteik fényében egyértelmű, hogy például az ebben a témában tevékenykedő, illetve a hasonló értékek mentén dolgozó feminista, érdekvédelmi, jogi stb. szervezetek nem tartoznak az általuk kívánatos szereplők közé. Önmagukban tehát a civilekre  vonatkozó többé-kevésbé hangzatos ígéretek nem garantálnak valódi érdemi együttműködést, de – a 12-i eredmények függvényében – nyomásgyakorlási eszközt vagy az elszámoltathatóság alapját képezhetik.

A programok egy másik hiányossága, hogy a civil szféra említésén túl kevés egyéb konkrét pontban említik a civil szervezeteket. Bár hangsúlyozzák a szerepüket az új megoldások kidolgozásában, ezek jellemzően olyan kevésbé konfliktusos területeket érintenek, mint az állatvédelem vagy a környezetvédelem (egyes formái). Ezek mellett a Tisza programja a menstruációs szegénység felszámolása kapcsán, a DK-é és az MKKP-é a hajléktalanellátással összefüggésben szól a civilek fontosságáról. A Tisza még a roma esélyegyenlőségi programok kidolgozásánál veti fel a civil együttműködés szükségességét, míg az MKKP a lakhatási szegénység felszámolásánál és a drogprevencióban. Ez elsősorban azonban a civilekkel kapcsolatos tervek és szándékok töredezettségét és homályosságát illusztrálja.

Így a minimumok által kirajzolt problématérkép nemcsak ígéretes kiindulópontul szolgál egy nagyobb léptékű együttműködésre, de rendkívül fontos feladatot is állít a résztvevők és támogatóik felé: olyan célorientált nyomást gyakorolni a mindenkori kormányra, amiben a lehető legtöbb érdekcsoport szükségletei egyszerre és integráltan jelennek meg. Erre kiváló alapot jelenthetnek a közös kiállásban részt vevő számos szervezetek által már korábban kidolgozott szakpolitikai csomagok és javaslatok, de ennél most lehetőség kínálkozik egy lépéssel tovább menni. Azután, hogy az egyes specifikus minimumok megfogalmazásához összeálltak a területek releváns civil képviselői, a közös minimumcélok elérésére széles körű, hálózatos együttműködésre nyílik lehetőség. Egyszerre növelheti a döntéshozók felé irányuló nyomásgyakorlási potenciált, és járulhat hozzá az egyes ügyek mögött álló támogatói bázis bővüléséhez. Emellett olyan közösségi szerveződéseknek is alapot biztosíthat, melyek mindenki számára hozzáférhetők, nyitottak, melyekhez könnyű csatlakozni.

Kétségtelenül elképesztő mennyiségű munka áll még előttünk egy ilyen összefogás előremozdításában, de – a Női Minimum egyik kezdeményező szervezetének tagjaként – úgy vélem, páratlan lehetőség is áll előttünk, amit hiba lenne nem megragadni.