Zugló lehetséges városközpontját a kormány nemzetgazdaságilag kiemelt beruházássá tette, majd a fejlesztőtől 2023-ban fel is vásárolta a területet. Az átadás közeledtével az államigazgatás jelentős része fog ideköltözni a belvárosból. A beruházás funkcióját és esztétikai színvonalát egymáshoz hasonlítva nemcsak az elmúlt tizenöt év politikájáról kaphatunk sajátos leletet, de a kollektív kulturális énképünk is visszatükröződni látszik benne.

Egy kései tragikomédia

A Zuglóban felhúzott, új kormányzati negyed építészeti minőségben a kelenföldi Etele Plázát idézi, avagy nemcsak idézi, de mintha egyenesen előképének, sőt kánonnak tartaná. A Váci út mentén vagy éppen a Mol Campus környékén folyamatban álló beruházások láttán sok szakavatott tekintély húzta már fel szemöldökét, és senki sem érti, hogy

30-35 év úgymond szabadság után itthon hogyan tarthat a fejlődés mércéjének tekintett nagyberuházások építészete ott, ahol; miért képtelen érvényesülni egy szükségmegoldásokon és szükség–esztétizáláson túlmenő igényesség? Ebben a szabadnak elgondolt légkörben miért mond le a kortárs hazai szcéna a lehetséges önkifejezési formák felkutatásáról, létrehozásáról?

Miért ismétli saját stílusjegyeit – látszólag – bármiféle külső kényszer nélkül először a redundanciáig, majd az önfelszámolásig?

Ahogy Zuglóban lassan lehull a lepel e tragikomédia legújabb felvonásáról, a Zsuppán András által kormányzati falanszternek nevezett irodakomplexumról,

elénk tárul 15 év (parlamentáris) teljhatalom építészeti nyelve: a hatalom egy külvárosi dobozáruház (vagy parkolóház) nívójával kívánja (vagy tudja) elképzelni államiságának reprezentatív tereit.

Önnön értékeit kiárusító és felszámoló logika ez, de erről még később. Leírhatatlan bája van annak, hogy egy politikai hatalom önként (de vélhetőleg nem tudatosan) teszi magát tragikomédia tárgyává, mert nem képes sem elég elnyomó, sem elég toleráns, sem elég szuverén, sem eléggé dependens lenni ahhoz, hogy egy önmagának tetsző végső formára találjon, melyben teljes valója meg tudna jelenni. Avagy éppen ez a teljes valója, a tragikomédia tárgya: a felemás karakter, a köztességekben ragadás – ami nem egyenlő a köztes egyensúlyok meglelésével. A sivár politikai félmegoldások képződnek meg építészetileg is a kormányzati negyedben.

Kezdjük azzal, ahogy az irodanegyed a közvetlen városi környezetében feltűnik. Az új épületek léptéke, formavilága egyaránt testidegen ebben a városi szövetben. A Csömöri út szemközti oldalán zártsoros beépítésű, két-három emeletes lakóházak térfala. Délkeletre a Bosnyák téri piac a maga egyszintes, bádogtetős épületeivel, rakodó platformjain tanácstalanul várakozó biciklisfutárok. Délre, a Bosnyák utca túloldalán szintén egy lakóövezet, de már sokkal esetlegesebb tipológiával, mint a Csömöri úton. A Rákos patak túloldalán pedig egy MTK-edzésközpont. Hamisítatlan autenticitású miliő ez, a bel- és a kertvárosok közti átmeneti zónák sajátja. Azaz egyik irányban sem az a – itt kifejezetten megalománnak ható – lépték, amivel a most felépített kormányzati épületek bírnak.

Arról nem is beszélve, hogy a fejlesztés részét képző üzletkorzón Fressnapf kisállatfelszerelés és -eledelbolt található, Pepco, Aldi, Flying Tiger, stb. Oda a haza méltósága! Micsoda konzervativizmus ez?! Téri minőségben hogy lehet eljutni ily’ rövid idő alatt a Horthy-időket idéző újarisztokratikus tetszelgésből a mélyen lesajnált kertvárosi konzumerizmusig?

Másfelől – noha ebben már nincsen semmi meglepő, nincs visszafejlődés – az épületek pillérvázas-függönyfalas építési módja továbbra sem képes továbblépni a már említett szükség-esztétizáláson. Értve ez alatt, hogy a homlokzatokon megjelenő, azokat szervező nagy kompozíciós egységeket a belső terek kialakítása egyáltalán nem követi le, a kettő között nem valósul meg semmilyen párbeszéd. Belül sematizált, homogén terekkel találkozunk. A homlokzatokon megjelenő, egymástól finoman elmozdított, elcsúsztatott kubusok nem képződnek meg semmilyen szinten a belső terek elrendezésében, azaz a különböző anyaghasználat vagy kiosztási arányok, amik akár valamilyen hierarchiát is jelezhetnének, valójában csak egy kétdimenziós sík-architektúrát hoznak létre.

A minimális szükségesztétika okán a homlokzat nem lehet annyira sivár és ötlettelen, mint a térszervezés, de ezen képtelen továbblépni – felöltöztetik, elfedik az épületet, de nem képesek tartalommal megtölteni. Ilyen módon válik szellemtelenné, ha úgy tetszik: hazuggá az építés

– ha ez még egyáltalán kategorizálható építési aktusként, és nem csak egy katalógusból kiolvasott összeszerelés-szekvenciaként.

Harmadrészt: a Váci vagy a Dombóvári út tucatirodaházainak homlokzatkompozíciói bár lelketlenül parafrazálják és ismételgetik monoton egymás lamelláit, de legalább képesek a vertikalitás eleganciáját magukra ölteni – Zuglóban még/már ez sem valósul meg. A homlokzatokon itt nagyrészt vízszintes tagolási eljárások dominálnak. Ezzel önmagában még semmi gond nincs, félreértés ne essék, de a szintmagasságot egyáltalán nem követő, annál három-négyszer sűrűbben sorolt, és a köztes üvegfelületekhez képest amúgy is vastag párkányok használata összepréselt vizuális hatást eredményez. Az épületek mintha a talaj felé roskadnának, képtelenek volnának felfelé lendülni.

Ugyanakkor fontos megjegyezni,

nem a hatalom költözik ki a külvárosba, hanem a hatalmat kiszolgáló és működtető apparátus. Ha másból nem, ebből világosan megmutatkozik végtelen cinizmusa. Nemzetvíziójában a rang egyedül önmagát illeti meg: a Vár egyik leglátványosabb pontján székel, mint a legnagyobbak oly’ hosszú sora előtte. Az állam reprezentáns terei azonban egy elhibázott külvárosi ingatlanfejlesztés területére száműzetnek.

Olyan téri hierarchiák kelnek itt felemás módon életre, amit az elmúlt húsz-harminc évben a világ más országaiban vagy felülírtak, vagy többszörösen megerősítettek (az utóbbira példaként: Új-Kairó Egyiptomban vagy Nusantara Indonéziában) – de mindkét esetben határozott énképpel létrehozva az önreprezentációra szánt új épített környezetüket.^[1]

Arctalanságában önmagát tükrözi vissza

Mit mond el egy állam énképéről az, ha önként árusítja ki évszázados értékeit (vö. a kiürülő belvárosi minisztériumi épületeknek egy részét máris értékesítették – ki tudja avagy ki nem, hogy kinek)? Mennyire szimptomatikus, hogy mindezek helyett egy sebtében felhúzott, helyi értéket, illetve önidentitást alig vagy semennyire sem tükröző térbe menekíti át magát?

Kiossev az öngyarmatosító kultúrák terminusával írja le a félperifériális nemzetek tudathasadásos énképét, amely mostantól az új kormányzati negyedben is tükröződni fog. „A világ modern globalizálódása felől nézve vannak olyan kultúrák, amelyek nem eléggé centrálisak, nem eléggé korszerűek és nagyok a „Nagy Nemzetekhez” képest. Ugyanakkor nem [is] eléggé idegenek, nem eléggé távoliak, és nem eléggé elmaradottak […]. Ezért van, hogy saját zavart állapotuk egy generatív kétely közegéből ered valahol a civilizáció peremén. Európaiak vagyunk, de talán nem eléggé. Ez egy elég különös identitás és egy elég különös modernizáció előfeltétele.”^[2]

Kiossev bár egy történelmileg rögzíthető szituáció, a 19. századi polgári forradalmak és a nemzeti öntudatra ébredés sajátos keleti-európai ontológiájának kapcsán írja le az öngyarmatosítás mechanizmusait, következtetései ma is ható és érvényesülő tapasztalatként fogalmazódnak meg. Így ami látszólag jócskán különbözik a kétszáz évvel korábbitól, a mai helyzetre is alkalmazható: „…az önkolonializáló kultúrák maguk importálnak idegen értékeket és civilizációs modelleket, és előszeretettel kolonializálják saját autenticitásukat ezekkel az idegen modellekkel.”^[3]

A kései kapitalizmus jelenében ez látszik úgy érvényesülni Magyarországon, hogy az állam lemond azon értékeiről (és kiárusítja azokat), melyeket az önálló nemzetképének megszületése óta eltelt évszázadokban ugyan tőle idegen, elkülönböző kulturális minták alapján hozott létre, de a saját hasznára halmozott fel, és tudott később sikeresen sajátszerűvé tenni. Még ha a felhasznált formák idegenek maradtak is, idővel azok elrendezése és helyhez rögzítettsége okán ismerőssé váltak.

A most vizsgált esetben ez a reformkor/dualizmus korában kiépült belváros és közelebbről így a minisztériumok jelenleg még otthonaként szolgáló épületeket is jelenti (pl. Pénzügy- vagy Belügyminisztérium, melyek műemléki védelem alatt is állnak már). Ezek mind olyan előképek szerint születettek, melyek egy más, organikusan fejlődő identitású régió^[4] sajátjai voltak, importálásuk hiánypótló kísérlet volt – noha Kiossev érvelése szerint a hiánypótlás előtt maga a hiány sem létezett. Ezekről az értékekről ideális esetben az államnak gondoskodnia kellene – nem a pillanatnyi haszonelvűség szerint elpazarolnia őket.

Amikor tehát rövidlátóan lemond róluk, és egy külvárosi dobozáruházat választ otthonául az államszervezet, ismét öngyarmatosító gesztust végez a nemzeten, csak ezúttal már a Kiossev által megnevezett kulturális szimbólumok használatára sincs szükség ahhoz, hogy kiszolgáltassa önmagát a (magát jellemzően a fejlődés hangzatosságával álcázó) tőkének:

„Lévén semleges, racionális és univerzális, a pénz- és piacgazdaság nem érheti el saját határait, és önmagában nem képes kifejezetten nemzeti gazdasággá válni. Meg kell kettőződnie egy másikban – az identitás szimbólumainak és modelljeinek ökonómiájában, amely szabályozza a nemzetek és csoportok önmagukhoz és a Másokhoz való viszonyát. És az önkolonializáló kultúrákban ezek a már említett szimbólumok és modellek a hiány szimbólumai.”^[5] 2026-ban azonban – ellentétben mondjuk a reformkorral –

úgy látszik, már szükségtelen egy olyan kulturális mező vagy narratíva megalkotása, amelyen keresztül a tőkelogika rejtett módon érvényesíthetné magát, nincs szüksége önmaga elrejtésére.

Utópia

Milyen következményekkel jár az, hogy az épületek nem beazonosíthatóak, nem rendelkeznek olyan egyedi karakterrel, ami egyenként, egymás között és mint összkompozíció meg tudná különböztetni az állam téri reprezentánsait egy tucatberuházástól?

Megkülönböztethetetlenné válnak Augé nem-helyeitől. Az antropológus e fogalom alatt olyan, a klasszikus modernitás után született tereket nevezett meg, melyeket elsősorban a globális konzumerizmus eszközeiként hoztak létre (bevásárlóközpontok, repülőterek, vidámparkok, stb.). Az ilyen építménykomplexumok funkciójukból következően képtelenek az emberi individuumok és közösségek kultiválására, feladatuk éppen az ellenkezője. Tereiket használva a humánum és az ő természetes szükségletei, igényei, illetve vágyai mind monetizálható eszközzé válnak, amiből a „kedvezményezett” csak látszólag tud profitálni. „Ahogy az antropológiai terek szerves társadalmiságot, úgy a nem-helyek magányos szerződéses viszonyokat hoznak létre.”^[6]

A kormányzati negyed ilyen szavakkal írható le: steril, arctalan, személytelen, szellemtelen – csupa-csupa fosztóképző. Paramodern épületek ezek, egy olyan kor lenyomatai, ahol az ember már nem létezhet autonóm szubjektumként, csak mint tényező a tőke koordinátarendszerében. És amiben a tér és a térhasználók egyaránt externáliává fokozódnak le, ha az egyetlen valós létező a haszon.

Az új kormányzati negyed tereiben számos különböző tevékenység fog zajlani párhuzamosan. A terek sematizációja, homogénné tétele azonban a bennük zajló tevékenységekre is homogenizáló hatással van. És amint tevékenységeink (elméletben fennálló) különbözősége látszólagossá válik, úgy a tereinket is egyre inkább csak eszerint tudjuk már kialakítani. Ebben a folyamatban nincs eredeti ok és okozat. Folyamatos kölcsönhatás eredménye, amiben a terek és használóik kölcsönösen számolják fel, gyengítik egymás és önmaguk sajátosságait.

Persze, racionálisan (aminek abszolutizáló „kikezdhetetlensége” mögé a tőkelogika például nagyberuházásoknál is rejteni szokta magát) nehéz megindokolni, hogy miért van szükség tereink differenciálására. Hiszen itt a fényes példa rá: az államigazgatás feladatai ugyanolyan eredményességgel elvégezhetők azokban a terekben, amelyekben az ötperces bevásárlás is kiskedvencünknek. Ennek a magas szinten művelt racionalizmusnak (igénytelenségnek) azonban súlyos következménye a totális liminalitás. Azaz nem csak tereink, de vele együtt a használói is állandó, köztességben ragadt állapotba száműzetnek, amiben mind az állampolgárságunk, mind a reprezentatív tereink, épületeink felszámolódnak mint saját, önálló – pedig alapesetben identitásképző funkciójuk lenne.

Noha amennyiben az építészet alaptézise itt is érvényesül, hogy funkció tükröz formát, az épületek sajnos teljességgel megfelelnek rendeltetésüknek: végtelenig ismétlődő elemek soroltatnak egymás mellé, és a jelek arra mutatnak, hogy a hatalom éppen így tekint az államigazgatásra. Szükségszerű, hogy létezzen, hiszen bizonyos feladatok nem végezhetők el nélküle, de ezen a puszta funkcionálóképességén túl mindentől megfosztható.

„A kelet-európai országok kétségkívül meg fogják találni helyüket a világméretű kereskedelmi és fogyasztási rendszereken belül. De az ezekhez kapcsolódó nem-helyek terjeszkedése mögött – empirikusan megszámlálható és elemezhető nem-helyek, melyek meghatározása elsősorban közgazdasági – a politikusok már most lemaradtak, és csak azért töprengenek egyre inkább azon, hogy merre menjenek, mert valójában egyre kevésbé tudják, hogy hol is vannak.”^[7] – Augé ezt 1992-ben írta. Nos, azóta csak…

Jóllehet, ha jobban belegondolunk, aggodalomra semmi ok: ez a művi, szofista nem-helykedés tán nem ismeri, hogy az utópia fogalom eredetileg éppenséggel ugyanezt jelenti görögül!^[8] Ha az új kormányzati negyed valóban megkülönböztethetetlen a nem-helyektől, akkor ez a saját jelentései szerint is maga kell legyen a lehetséges világok legjobbika is mindegyszerre. Csakhogy amíg az utópiák a megvalósíthatatlan jellegüknél fogva felkínálhatnak (elméleti szinten) alternatív társadalmi és téri modelleket, mint lehetséges jobbat, addig a nem-helyek sematizmusa éppen ezen alternatívákat üresíti ki, semmisíti meg, hogy saját formája véglegesnek mutatkozhasson.

Epilógus egy tragikomédiához

Arctalan épületek fordulnak egymás felé Zuglóban. E kései pillanat tragikomédiájában a tartalom szerepét a forma vette át (vö. „eszméből esztétika”): a tartalom veszélyt jelent, úgy viselkedik, mint egy prizma, amiben hét színre hullik szét a fény, ez az oszlopos egyértelmű. Miért nem lehet már egyszer, az isten szerelmére, egyszerűen csak gyönyörködni a formában? A forma az látványos, avagy: nélkülözhetetlen. Mint a fény. Miért nem elég prizma nélkül?

De az elején mindenki azzal kezdi, hogy prizmát épít magának: a láthatót tetszése szerinti fénytörésben felmutatni. Kinek a valóságképe szegényedik el, ha egy idő után ezt a prizmát feleslegesnek tartja, elveszíti? Ha csak egyenes néz a töretlen, durva fénybe, ki fog a végén megvakulni? Ha visszanéz a fényből és szédülten körbehordozza tekintetét, kinek fog káprázni a szeme? A tartalom szerepét a forma vette át, de ha csak a forma marad, a határvonal, és ha térfogatát nincs ami kitöltse belülről, tartalom, ami belsőoldali támaszték lehetne, akkor végső soron kinek jár végleges következménnyel, hogy a kormányzati intézmények új helyén nem-helyeket hoztak létre?

Nem megalapozatlan azt látni az új zuglói negyedben, hogy az ezt felépíttető hatalom a maga véglegesítését kísérli meg vele. Ha ennyire homogén, letisztult (mily’ korszerű és haladó jelző) környezetet alakít ki az őt kiszolgáló apparátusnak, az lehet annak a jele is, hogy saját előrehaladottságát elég véglegesnek találja ahhoz, hogy minden esetlegességtől mentesnek, a maga tiszta valójában láttassa magát. Tehát a leghitelesebb, végső formájára lelt. Könnyen lehet azonban, hogy ha lezárja a saját alternatíváit, belső megújulási lehetőségeit, az önmaga számára is kontraproduktívvá válik. E felnagyított tükörteremben, a sokemeletes magasságú felületek között a látvány önmagát keríti be. Ez egy önkéntelen izoláció. De véglegesnek valóban lehet, hogy végleges lesz.