Évek óta nem jártam Pride felvonulásokon sem Budapesten, sem máshol. Bár fontosnak tartom az ilyen események által elvileg képviselt ügyeket, taszított az események kommersz esztétikája és utcabál jellege. Bár ezen külsőségek a tőlünk nyugatabbra rendezett, szintén sikeresen depolitizált felvonulásokra is jellemzőek, olyan országokban, ahol legalább a homoszexuálisok jogi értelemben vett egyenlőségét már kivívta magának a melegmozgalom, mégiscsak több ok adódik az ünneplésre mint mifelénk, a fóliázós fasizmus hazájában.

Idén azonban úgy határozott a Karmelita fura ura, hogy nem adja meg nekem/nekünk a távolmaradás lehetőségének luxusát. A felvonulás előtt nem „érintett” közeli barátommal úgy tudtuk csak összefoglalni külföldről való hazautazásunk okait, hogy „a kurva anyjukat tiltsák be!”. A nap végére végül sokkal magasztosabb értelmet nyert az, ami pár órája még elkeseredett és üres antiorbánista gesztusnak tűnt.

Tekintélyelvű rendszer tekintély nélkül

A miniszterelnök, bár az utóbbi hónapokban sosem látott mértékben erőre kapó polgári ellenzéknek kívánt csapdát állítani, végül mégis maga rohant be tátott szájjal abba a bizonyos erdőbe, amiben nem alkalmazhatóak a nemrég hozott „gyermekvédelmi” szabályok. Az alapvető szabadságjogok ezen történelmi diadala egyrészt a főpolgármester karakán iránymutatásának, másrészt több százezer honpolgár bátor kiállásának volt köszönhető. A gőgös hatalom fenyegetése ellenére – vagy éppen amiatt – végül olyan szabadságünnep kerekedett Budapest utcáin, amiről elképzelhető, hogy nem csak átvitt értelemben látszott a holdról, a Karmelitából nézve pedig minden bizonnyal ijesztő látványt nyújtott.

A tekintélyelvű berendezkedés hülyét csinált magából, és jó úton jár, hogy végleg elveszítse minden maradék tekintélyét.

Bár az a tény, hogy Budapesten hatalmas tömeg vállalt szolidaritást egy hatalmi érdekből aljasul megtámadott, viszonylag népszerűtlen kisebbséggel, természetesen morális győzelem. Az eseményeknek ugyanakkor talán ennél is fontosabb jelentősége lehet az előttünk lévő év szempontjából. Mind a politikatudomány, mind Magyarország sorsa szempontjából időszerű gyakorlati kérdés, hogy mi történik, amikor egy választási autokrácia olyan választáson kényszerül megmérettetni magát, amit látványos manipuláció nélkül nem tud megnyerni. A korrupt autokraták sajnos gyakran fordulnak illegális vagy erőszakos eszközökhöz, attól való félelmükben, hogy amennyiben ellenzékbe szorulnak és neadjisten visszaáll az igazságszolgáltatás, különösképpen az ügyészség függetlensége, úgy nem csupán a szajré még az országban lévő része kerül veszélybe, de a szabadságvesztés sem kizárható kockázat. Az a tény, hogy a Pride-on a hatalom fenyegetése ellenére részt vett a magyar társadalom 2-4%-a, implicit figyelmeztetést is jelent a hatalmon lévők számára. A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy egy ekkora tömeg bőven elegendő egy erőszakmentes forradalom sikeres kivitelezéséhez, már amennyiben megvan benne a kellő elszántság. Ha a Tisza előnyét jelző közvélemény-kutatásokat ismerve eddig fel is merülhetett a hatalomban, hogy mondvacsinált okokból  letartóztassa a főpolgármestert – ahogyan a török rezsim járt el Karácsony isztambuli kollégájával-, netán kizárja Magyar Pétert a választáson való indulás lehetőségéből, vagy az eddig ismerteknél tisztességtelenebb eszközökhöz nyúlna a választás során, a történelmi Pride intő figyelmeztetés minden ilyen próbálkozás ellen.

Amennyiben véget ér a NER, akkor belátható, hogy mind az országnak, mind a dicsőséges nagyuraknak elemi érdeke az alkotmányos keretek között lezajló, rendezett, erőszakmentes átmenet.

Ha ugyanis egy szabadnak szabad, de tisztességesnek nem mondható választást elvesztve önként távoznak, úgy nem csak a szajrét lesz még idejük külföldre vinni. Talán még egy esetleges ügyészi vádemelést is előre jelezne nekik valaki egy kis zsebpénzért, és így akadhat pár órájuk betömni pár Rolexet az asszony húszmillás tatyójába, hogy aztán úgy húzzák el a csíkot egy Mar-a-Lagoba vagy Moszkvába tartó magángéppel mint Kun Béla tette Kosztolányi fikciója szerint.

Karácsony Gergely előtt le a kalappal, amiért szimbolikus autoritásával hozzájárult az itt tárgyalt politikai csoda létrejöttéhez. Karácsony kiállásával megerősítette saját pozícióját, de ezzel az egész magyar közéletet is némiképp egészségesebbé tette. Bár a kormányváltás előreláthatólag a Tisza feladata lesz, a főváros körüli hatalmi góc és a felvonulók értékválasztásának van jelentősége.  Gátat szabhat ugyanis némileg annak a káros trendnek, hogy a politika egyre inkább arra a kérdésre redukálódik, hogy a Simicska Lajos által anno megfogalmazott híres állítás igaz-e vagy sem.

Magyar Péter ugyanakkor jól tette, hogy távol maradt az eseményektől. Míg Karácsonytól a budapesti baloldali és liberális szavazói joggal várhatták, hogy beleáll az ügybe, addig Magyar Péter részéről felelőtlenség lett volna a rezsimváltást kockáztatva besétálni Orbán csapdájába. Bár tőlem személy szerint távol áll Magyar Péter világnézete, és osztom a vele kapcsolatban a Mércén és egyebütt közzé tett baloldali kritikák többségét, tény hogy a közeljövőben vagy Magyar Péterrel lesz leváltva a NER, vagy sehogyan, és az is, hogy a NER leváltása az ország elemi érdeke akkor is, ha még csak a polgári értelemben vett politikai felszabadulás eshetőségét villantja fel, társadalmi felszabadulás nélkül. Ami a szexuális kisebbségeket illeti, Magyar Péter azáltal, hogy nagy mértékben hozzájárul Fidesz leváltásának eshetőségéhez, még akkor is többet tenne ezen csoportok érdekében, mint az összes progresszív NGO együttvéve, ha történetesen homofób nézetei lennének, bár erre nem utal semmi jel.

Nekem személy szerint politikai és esztétikai ellenérzéseim is vannak a Tisza jobboldali gazdaságpolitikájával és a TikTok világába illő esztétikájával kapcsolatban. Nem a Tisza hibája ugyanakkor, hogy a létező baloldal az utóbbi évtizedek során képtelen volt komolyan vehető alternatívát létrehozni, ami ki tud törni a nagyvárosi zárványokból, ahogy az sem, hogy aki ma választást akar nyerni, annak egy végletesen kommersz, a TikTok és társai által lebutított környezetben kell küzdenie. A hatalmas Pride-részvétel üzenete persze nem csak Orbánnak szólt. Ez a tömeg Magyar Péternek sem csak azt üzente, hogy „kihozunk, ha lecsuknak”, hanem azt is, hogy ne merészeljen túl mélyen belesüppedni az Orbánnak ácsolt trónba – már amennyiben a NER elleni népharag a Karmelitába röpíti.

A most felvillanó polgári értelemben vett politikai felszabadulás, azaz az alkotmányos demokrácia kereteinek helyreállítása persze még rengeteg fegyelmet, elszántságot és elővigyázatosságot követel meg, és rengeteg helyen félrecsúszhat az elkövetkező hónapok és évek során. Bár a főpolgármester és a felvonulók politikai bátorsága megnövelte a rendezett átmenet lehetőségét, és fontos értéknyilatkozatot tettek amellett, hogy az átmenet ne csak fejcsere legyen, továbbra is nyitott kérdés, hogy egy-két év múlva a varsói vagy a minszki közállapotokhoz fognak jobban hasonulni a hazai viszonyok. A demokratizálódás esélye mellett továbbra is fennáll a nyílt autokrácia felé továbbcsúszás kockázata, de még az sem kizárható, hogy a politikai átmenet során a jogállami intézmények helyreállítása az új kormány hatalmi érdekeibe, az elszámoltatás pedig a különalkuk reálpolitikai logikájába ütközik majd.

A Pride sikerének fényében az is sejthető, hogy a magyar társadalom lényegesen kevésbé homofób mint a kormánya. Bár a felvonulást követő beszédek gyakran említették a társadalmi elfogadás fontosságát, a fennálló politikai körülmények ismeretében az is nyilvánvaló, hogy a magyarországi szexuális és nemi kisebbségek jogfosztásának enyhítése, eltörlése vagy legalább további diszkriminatív törvények megakadályozása elképzelhetetlen anélkül, hogy az országon jelenleg basáskodó garnitúra eltakarodnék. Amennyiben azonban erre sor kerül, úgy a homoszexuálisok jogegyenlőségének kivívása is látható távolságban lesz még akkor is, ha ez nem igazán várható el Magyar Péter jobboldali pártjától.

Ebben a helyzetben különös felelősség hárul a hazai érdekvédő szervezetekre, hogy ragadják meg a lehetőséget, és ne baltázzák el azzal, hogy kritikátlanul emelnek át nyugatabbról olyan identitáspolitikai diskurzusokat, melyek egyrészt ott már a homoszexuálisok jogegyenlőségének megvalósulása után nyertek teret, másrészt az angolszász világban is komoly muníciót szolgáltattak az időközben előretörő sötét reakció erőinek.

A másik Magyarország

Nade miről is szólt akkor a Pride? A szexuális kisebbségek jogairól, vagy a magyar demokráciáról? A történelem fontos pillanataiban gyakori, hogy konkrét csoportok konkrét törekvéseiben nyilvánulnak meg az absztrakt értelemben vett egyetemes emberi fejlődés mozzanatai. Marx szerint például a munkásság kizsákmányolás elleni konkrét küzdelme magában hordozza az egész emberiség felszabadulásának lehetőségét. Amikor 1963. augusztus 28-án Dr. Martin Luther King vezetésével a George Washington emlékét őrző hatalmas obeliszktől Abraham Lincoln szobra elé vonult úgy negyedmillió ember, „munkát és szabadságot”  követelve, akkor annak ellenére is az amerikai alkotmány szelleme kísértette az ország fővárosát, hogy ezen dokumentum szövegét rabszolgatartók fogalmazták meg. Hasonlóképp, ami múlt hét szombaton Budapest utcáit járta – talán negyedmilliónál is több, a szexuális és nemi kisebbségekkel szolidáris honpolgár formájában -, az nem volt más mint a valaha volt, és talán eljövendő magyar alkotmányos demokrácia élő teste.

A felvonulás Magyarország legszebb demokratikus hagyományaira épített, talán csak részben tudatosan. A görénykurzus ^[1] megosztó és kirekesztő nacionalizmusával leszámoló, inkluzív alkotmányos hazafiság volt belőle kiolvasható. A hatalom szavára fittyet hányó tömeg úgy hömpölygött át az Erzsébet hídon, ahogyan Mundruczó Kornél zseniális filmjében rohantak ugyanitt a szabadság felé egy fellázadt sintértelep négylábú lakói, csak épp sokkal többen, és az ellenkező irányba. A Pestről Budára vonuló tömeg végül az 1956-os forradalom egyik szimbolikus helyszínéhez ért. Amit az itt történtekből a propagandasajtó kiragad, az talán nem fért bele sokak ízlésvilágába. A kokárdának öltözött drag queen szereplése ennek ellenére nem csak azért volt fontos és felemelő, mert Orbán győzött volna azzal, ha a szervezők teljes egészében a kispolgári ízléshez igazítják a műsort, hanem azért is, mert a cenzúrára Petőfiékhez hasonlóan fittyet hányó fellépőnek minden giccses magyarkodása ellenére több köze van 1848 örökségéhez mint a Karmelita önnön ifjúkori eszméit napi rendszerességgel arcon köpő urának. Az esemény csúcspontja talán az volt, amikor Pogány Judit sokaknak libabőrt okozva adta elő József Attila baloldali, antifasiszta és hazafias szellemiségű költeményét. A nácikkal kokettáló autoriter rendszer közállapotait ostorozó vers azt üzente a mai Magyarországnak: Föl kéne szabadulni már!

Amikor lassan tizenöt éve Rózsa Milán szivárványszínű és piros-fehér-zöld szalagból „buzárdákat” készített valamelyik Pride felvonulásra, a reakciós nacionalizmussal kötött kompromisszum bugyuta próbálkozását láttam benne. Most esett csak le, hogy Milánnak anno igaza volt.

A „cenzorhoz nem megyünk” példamutatása, és a „törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben” követelése nem csak magyarként, de homoszexuálisként is vonatkozik rám.

Az idei Pride eufóriájának oka abban áll, hogy felvillantotta egy másik, jobb és szabadabb társadalom előképét, melynek körvonalai korábban csak történelmünk ritka, de annál dicsőségesebb mozzanataiban voltak jelen. A szombati esemény kevés szomorú aspektusainak egyike az volt, hogy Milán nem láthatta, ahogy egy pillanatra a felszínre tört az a Magyarország, amelynek közeljövőbeli kiharcolásával mások mellett neki, és a márciusi ifjaknak is adósai vagyunk.

A felvonulást követően pár, különböző nyugati városból hazautazó barátommal felmásztunk a Gellért-hegyre, hogy a hőségben való fárasztó menetelés után kibontsunk egy-két doboz sört. Ahogy a tündöklő naplemente fényében lepillantottunk páratlan szépségű szülővárosunkra, megvontuk a nap tanulságát. „Ez azért mégiscsak a mi országunk”.