Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

„Kudarc volt, tévedés volt, szörnyű volt, de volt még benne élet” ǀ TGM!

„Olyasmi pusztult el, ami szembeszállt a pusztulással. Kudarc volt, tévedés volt, szörnyű volt, de volt még benne élet.”[1] Ezek Tamás Gáspár Miklós zárómondatai a RAF: Búcsúszimfóniához.  Egy ideje félve tisztelem ezt a két mondatot.

Gondolkodás, nyugtalanság

Tamás Gáspár Miklósra érvényes az, amit Kant, a modernitás atyja az »esztétikai eszmé«-ről mondott: »elgondolkodtat«. Abban rejlik egyik legizgalmasabb erénye, hogy ezt egy pillanat alatt teszi. Csak fel kell ütni egy tetszőleges helyen az írásait, csak bele kell hallgatni a megszólalásaiba, s az ember máris nyugtalan saját gondolatait illetően.

Ez az írás a TGM! című sorozatunk része, amellyel Tamás Gáspár Miklós szövegeire szeretnénk ablakokat nyitni. A felkért szerzők arra vállalkoztak, hogy olyan, számunkra fontos írásokat, beszédeket vagy előadásokat ajánljanak, amelyeken keresztül megfogalmazható az is, hogy személyesen és kollektívan milyen jelentősége, szerepe van TGM életművének számu(n)kra. A választás szükségképpen önkényes és esetleges, a sorozatnak lesznek könnyedebb és súlyosabb darabjai. Reméljük, hogy mindez lehetőséget nyújt arra, hogy szerzőként és olvasóként is minél többek számára megnyíljon egy olyan közös tér, amelyben Tamás Gáspár Miklós szövegeiről, s rajtuk keresztül magunkról beszélgetünk.

Ha konzekvensen, figyelmesen, becsületesen végiggondoljuk az általa elmondottakat, leírtakat, akkor nem szabadulunk ama következtetéstől, rémisztő gondolattól, hogy esetleg Tamás Gáspár Miklós látja pontosan a mai európai folyamatokat, s mint a 70. születésnapja tiszteletére készített Partizán interjújában mondta, s amely véleményt nem csupán egyedül ő képviseli, vagy szocializmus lesz, vagy fasizmus, a liberális demokrácia pedig, „a kapitalista profit- és hatalomhajsza” okán megbukott…

Soha egy pillanatra sem voltam marxista, én kantiánus vagyok…

Mélyen/félve tisztelem TGM-et. Paraszti származású gyerek vagyok, szüleim már diplomások, tudok rendet vágni (amit a kaszával vágunk), s ha valamék nagybátyám kettévágta a disznót, akkor utána én már szét tudtam szedni…

TGM szerette nyájas olvasóknak hívni Önöket/Minket, ami engem irritált, mint ahogy az is, hogy folyton figyelmeztetett arra, hogy Mindenkinek joga van olvasni…

Parasztgyerek vagyok, a mai napig is az az első, reflexszerű gondolatom, hogy kétkezi munka, s aztán olvasás… volt valami… volt valami teátrális TGM-ben… mindenkinek joga van olvasni, én tudok rendet vágni (kaszával), s jogom van olvasni…

Az eszme

TGM az ellenzéki kerekasztal szereplői közül az elsők között számolt le a rendszerváltás mítoszával. Édesapám, aki becsületes, bölcs és jó ember, paraszti világunk  szagos-szép világában őszinte nemtetszésének adott hangot, amikor valamikor a ´90-es években TGM a maga keresetlen őszinteségével emlékeztetett Brecht örök érvényű bölcsességére: „Mi egy bankrablás egy bankalapításhoz képest?”

Az SZDSZ helyi szervezete olykor nálunk gyűlésezett, hangosak voltak, nyugatosak, gyerek voltam, nem tudtuk még, mi a devizahitel, nem tudtunk még a munkakörülményekről a multikban, nem éreztük még a bőrünkön azt, ahogyan a hatékonyság- és profitorientált vágyott új világ integrálja/bekebelezi a kultúrát, akármilyen jól leírta évtizedekkel korábban a Frankfurti Iskola, nem értettük TGM-et.

Azokról a rendszerkritikus gondolatokról, amelyek azóta Magyarországon is részei a baloldali kánonnak, a ´90-es években az országos sajtóban TGM és még egyvalaki beszélt: Csurka…

Morálisan mélyen megvetették egymást.

Azt, hogy a rendszerváltás gazdasági paradigmájából, a külföldi tőkére alapozott exportalapú gazdasági paradigmából, meg a vadparaszti privatizációból nagy baj lesz, már sokkal korábban elmondta Szalai Erzsébet, elmondta Krausz Tamás, de ezt akkor TGM sem hallotta, szagos-szép paraszti világunkban mi sem hallottuk, bár jogunk volt olvasni…

Nem szabadulok TGM-től, mélyen/félve tisztelem Őt… Miért? Az eszméért…

Mi az eszme? Az eszme a gondolat. Minden embernek joga van enni. Ez eszme, gondolat. A női test sem nem tulajdon, sem nem árucikk. Ez eszme, gondolat.

The multimen/women

A the multimen/women, a „hatékonyság realista hívei” (Ó, haladjunk már!…), vagyis azok, akik a hatékonyságot „öncélként” tételezik, s a mérhető hatékonyságnak tulajdonítanak „méltóságot”, az emberi élet egyetlen kézzelfogható, konkrét hordozója, az egyes egyén helyett, „álmodozónak” nevezik TGM-t, mert az osztályegyenlőség tervezetéről, az underclass szabadságáról, igazságos társadalomról írt, ami minden, csak nem hatékony…

A szemét multik hatékonysági, meg az algoritmusaik pofánkba tolt menőségi/minőségi mércéjével mérni magunkat összefügg önnön fogyasztói-önértékelési felelősségünkkel, magánemberként vagy közíróként, mind az egyén szintjén, mind ellenzéki/rendszerkritikus szervezeti szinten, legyen bár munkánk önkéntes, vagy fizetett.

TGM nemcsak kimondta, képviselte is ezt a tant, nem maradt adós a tanúságtétellel.

De volt benne valami teátrális, valami „megmondóember” minden korszakában, hordott bár matróz csíkos pólót, vagy sétálgatott angol lord módjára cilinderben ezüst fejű sétapálcával. Szatmári parasztok voltunk, ezt valahogy nem szerettük…

A normalitás

Képviselni kell nemcsak a politikai pártok, de minden aktorok, civilek, stakeholderek szintjén is az önmegismerésen alapuló perspektívát, a „normalitást”, s azt tevékenyen ki kell tölteni, akkor is, ha hatékonysága nem mérhető és nem feltétlenül „haladunk, érvényesülünk” általa. Sok politikai pártra mondták már, szerintem a rendszerváltó SZDSZ-re mindenképpen igaz, hogy abba bukott bele, hogy csak helyezkedett, de nem képviselt „normalitást”.

Látom én persze lelki szemeimmel, hogy a meetingen tartani kell az agendát, stopperórával kell mérni a témákra szánt időt, és ha a „normalitás” fölmerül, akkor könnyen átsiklik abba, hogy „valaki nem hajtotta le a budiülőkét, pedig szerintem meg az a normalitás.”

A normalitás azonban amióta Isten átköltözött az égből az egyes ember fejébe (szekuláris modernitás/felvilágosodás), teljes mértékben a mi felelősségünk.

A normalitás a felvilágosodás után azt jelenti, hogy az ember a hozzá tartozó közösség tagjaként a benne rejlő képességeket, tehetséget ki tudja bontakoztatni, az őt körülvevő politikai, társadalmi rendszer ezt lehetővé teszi, berendezkedéséből fakadóan ebben támogatja, nem utolsó sorban pedig biztosítja testi és pszichikai integritását, illetve annak szabadságát, hogy felnőtt embertársát tetszése szerint szeretheti.

Nietzsche írja: „A görögök fokozatosan megtanulták szervezni a káoszt, mégpedig úgy, hogy a delphoi tanítást követve [Ismerd meg önmagad!] önmagukra, vagyis valódi szükségleteikre eszméltek vissza, s látszatszükségleteiket hagyták elhalni. […] Ez a példázat mindnyájunknak szól: mindenkinek meg kell magában szerveznie a káoszt, hogy visszaeszméljen valódi szükségleteire.”[2]

Azok a társadalomban ható erők, amelyek a hatékonyságot „öncélként” tételezik, a mérhető hatékonyságnak tulajdonítanak „méltóságot”, a hatalom vágyának betegségével képtelenné teszik az egyes egyént arra, hogy „visszaeszméljen valódi szükségleteire”…

A hatékonyságot öncélként tételezni és a mérhető hatékonyságnak tulajdonítani méltóságot: pusztulás…

Nem szabadulok TGM-től, mélyen/félve tisztelem Őt… Miért? Az eszméért…

Mi az eszme? Az eszme a gondolat…

A történelmi és a történelemfeletti

Sokáig nehéz volt a létezett szocializmus országaiban rendszerkritikát megfogalmazni a kapitalizmussal szemben, mivel ezekben az országokban a „szocializmust” az emberek többsége a „rendszer” nyomorúságos kilátástalanságával azonosította, s érthetetlennek tűnt föl erre vágyni a jómódú nyugat perspektívájából.

Debrecenből Berlinbe szakadt, s itt aztán saját nagyon sikeres startupot alapított, okos, bölcs barátném szegezte nekem egy alkalommal, hogy jó-jó, rendszerkritika, de ti is tudjátok, hogy lehetetlen, képtelenség a tőkével (fancy új nevén a hatékonysággal) szembemenni. Mondtam neki, persze, a tőke (fancy új nevén a hatékonyság) házasságra lépett a tudománnyal és a technológiával és ez egy olyan szimbiózis, amit lehetetlennek tűnik megbontani.

Ezt vajon TGM ne látta, értette volna? Lehetetlenség…

A történelmi tapasztalat azt mutatja, hogy a felvilágosodás szubjektuma, az önmagáért felelősséget vállaló, önmeghatározó/önrendelkező ember eljut az őt körülvevő és meghatározó rendszert/összefüggést legalább elméletben transzcendáló elképzelés igényéhez. Erről már a nagy Kant gyakorlati filozófiájában is ott voltak a posztulátumok, s fontos, elhatározó szerepük volt. Ezt az igényt aztán sokféleképpen nevezték és formálták át: szó volt „a világ varázstalanításáról”, mondták, hogy „minden egész eltörött”, kijelentették, hogy „Isten halott”, „a nagy narratíváknak” végük, Lukács György Nietzschéhez kapcsolódva az „ész trónfosztásáról” írt, avangarde, egzisztencializmus stb. A hatékonyság, a puszta algoritmikus/mechanikus, mérhető effektivitás, maga a racionalitás nem elég, s TGM szerint két „irrational remainder” van a modernitásban: a kereszténység és a szocializmus.

TGM szocializmusa, a szocializmusról alkotott fogalma történelemfeletti (überhistorisch), amely viszony a modernitás/felvilágosodás keretén belül nála az „irrational remainder”. S ő legalább annyira a felvilágosodás/modernitás racionális, történeti gyermeke,  mint a szocializmusé.

Hallgassuk csak: „Nem pusztán a »bérmunka« a probléma, hanem maga a »munka« mint olyan. […] A munka elsődleges tulajdonsága – az, amit a szocialista cselekvés megszüntetni hivatott – nem az igazságtalanság. Hanem az emberek legbelsőbb erejének, vágyainak, képességének egyöntetű és áthidalhatatlan elválasztása azoktól a céloktól, amelyek szolgálatában ezeket az erőket kibontakoztatni és gyakorolni kénytelenek.”[3]

Értelmezésem szerint a munka eme koncepciója csakis történelemfeletti lehet, olyan irrational/absztrakt állítás, amely áthatja a történelmet. Vallások, művészetek, tudományok alakjában találkozhattunk eddig ilyesmivel.

A történelmi távlat viszont nem kecsegtet sikerrel még saját életünkben, így annak vállalása, mindenkor valamiféle heroizmus, valamifajta reflektált mártírság. Nietzsche ezt úgy nevezte, hogy amor fati

Nietzschében is volt valami teátrális, néha kifejezetten kacér volt…

Ezt a reflektált mártírságot tulajdonítja Nikosz Kazantzakis a Megváltónak is Krisztus utolsó megkísértése című műve végén.

Ezt a mártírságot tulajdonítja TGM az RAF tagjainak is, amikor elfogulatlan, mély analízisét adja történetüknek, helyzetüknek, hibáiknak:

„Olyasmi pusztult el, ami szembeszállt a pusztulással. Kudarc volt, tévedés volt, szörnyű volt, de volt még benne élet.”

[1] – Kalligram, Pozsony, 2009, 81. o.

[2]A történelem hasznáról és káráról. Ford.: Tatár György, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1989, 98. o.

[3] – TGM: Igazság és osztály, in: u.ő. Antitézis, Budapest, 2021, 183. o.